Kommunikációs zavarok és egy különös történet...

A takarítás és az albergue rendbetétele után a reggelit mindig az atyával együtt költöttünk el. Olyan kiadós bőségtálat szervíroztunk az asztalra, hogy már a látványától is megjött az étvágyunk! Az atya kedvence a vékonyra szeletelt füstölt sonka és a chorizo, vagyis a híres spanyol kolbász, de került az asztalra sajt, lekvár, müzli és persze friss bagett is. Fölöttünk egy fából faragott zarándok tekintett le ránk, mellette pedig a magyar Szent Jakabos önkéntesek fotómontázsa díszítette a falat. 

Virtuális séta az alberguében. Még az emeletre is felmegyünk! :-) 

Ma volt az első önállóan menedzselt napunk. Annyira belevetettük magunkat a munkába, hogy a napló írásra nem sok időm maradt, de sebaj, legalább bemutathatom a főszereplőket és a szállást kívül-belül. Tartsatok hát velem, járjuk be együtt a zarándokszállást.

Egy zenés nyári este sok magyarral, kutyával és a Sebtiband-del :-)

A reggeli kávé után mosogatással indítottam a napot, míg a többiek takarítottak. Az előző esti 8 fős vacsora bőven hagyott munkát a konyhában, lent pedig elegen voltak négyen. A reggeli végén benézett hozzánk José, az atya barcelonai barátja, aki feleségével, Anával sokat segítenek az alberguében. Utána Marcsival elmentünk bevásárolni 2 napra, mert itt vasárnap zárva vannak a boltok, ráadásul ők Mariannával ma este utaznak el, tehát nekik is fel kellett tankolniuk útravalóval. Egyébként ahhoz is hozzá kellett szoknunk, hogy szieszta idejére, azaz fél 2 és fél 5 között bezárnak az üzletek. Volt még egy megoldásra váró szervezési kérdésünk is. Már előző nap jeleztük Marcsinak, - aki egyébként a hospitalerók koordinálásában is szerepet vállalt - hogy Mártival szeretnénk Szent Jakab napján, vagyis július 25-én a reggeli órákban távozni, mivel Santiagóban akkor hatalmas ünnepség zajlik. Marcsi örömmel közölte, hogy megbeszélte az utánunk következő váltótársakkal és már csütörtökön reggel mehetünk! Hurrá, akkor a Szent Jakab napot és előestéjét már Santiagóban tölthetjük! Ez szuper! :-)

Amikor visszaértünk a boltból, különleges vendégünk érkezett, egy kutyás zarándok szállt meg nálunk. Az eb szemmel láthatóan fáradtnak tűnt, de nagyon cuki, nyugodt jószág volt. Egyedül a macskák lepődtek meg a szokatlan vendégen. :-)

Az első nap macskafogóval indult, majd betanultunk, és megtörtént az első búcsú is.

Reggel korán keltünk, mert ma volt a betanulós napunk. Az előző három hospitalera - Lívia, Marianna és Marcsi - megmutatta a napi teendőket, átadták az albergue működtetéséhez szükséges információkat. Kristóf már valamivel gyakorlottabb volt, mert ő tegnap reggel érkezett, így már nagyjából tudta a napi rutint, de Mártival még meg kellett tanulnunk a főbb teendőket. A reggeli szent kávézás közben már hallottuk, ahogy a korán induló zarándokok elköszöntek egymástól. Buen camino, buen camino! - hallottuk egymás után. Lementünk az udvarra és mi is elbúcsúztunk az éppen indulóktól. Addig nem tudtuk mindenhol elkezdeni a takarítást, amíg a szobákban akár csak egy ember is tartózkodott, mert nem akartuk zavarni, de a zarándokok többsége fél 8 körül már elhagyta a szállást. Felvettük a védőfelszerelést, gumikesztyűt húztunk és előkészítettük a tisztítószereket.

Bóklászás a reptéri terminálon, majd száguldás a nyugalom szigetére, Hospital de Órbigóba

Reggel 9 órakor találkoztunk Mártival a Liszt Ferenc reptéren. Elég sok utazó összegyűlt, de hamar túljutottunk a biztonsági ellenőrzésen. Már lenn jártunk a gépekhez vezető várócsarnokban, amikor Márti azt állította, hogy nekünk elsőbbségi beszállókártyánk van. Ugyan, dehogy! - mondtam én - az csak azoknak lehet, akik külön fizetnek ezért! - A következő pillanatban az utolsó ellenőrzésnél szólt a reptéri ellenőr, hogy fáradjunk a priority sorhoz, mert elsőbbségi beszállókártyával rendelkezünk. Ezt hogy csináltuk?! Egy fillért sem fizettünk ezért és mégis elsőbbségi utasokként szállhattunk fel a repülőre! :-) Tulajdonképpen nincs nagy jelentősége, mert mindenkinek számozott ülőhelye volt, de mégiscsak jobb volt az üres csomagtartóba tolongás nélkül bepakolni. Jól indult az utazásunk, köszönjük! :-)

2014. júliusában lehetőségem nyílt önkéntes zarándokfogadói szolgálat vállalására a spanyolországi El Camino legmeghittebb szállásán. A Szent Jakab zarándokút spanyol szakaszának 2/3-ánál, a León és Astorga közötti Hospital de Órbigo településen, a Máltai Lovagrend által működtetett és Don Manuel atya vezette Albergue Parroquial volt a szolgálatom színhelye. Annak idején az El Caminóról készült útinaplómat is közzétettem, nem lesz ez másként most sem, hiszen nagyon szép élményekkel tértem haza! Terveim szerint a több mint két hetes ott tartózkodásomról napi szintű beszámolókat olvashattok majd fotókkal és videókkal illusztrálva. Fogadjátok szeretettel!

Örömmel tájékoztatlak Benneteket, hogy ismét megnyílt a lehetőség a spanyolországi El Camino egyik legbarátságosabb szállásán hospitalero szolgálatra.

Személyes véleményem szerint mindenkinek a magánügye, hogy miért indul el a Szent Jakab-út bármelyik szakaszán, éppen ezért soha nem faggattam zarándoktársaimat erről. Ennek ellenére a gyaloglások alatt többen is maguktól megnyíltak és bizalmukba avattak, miközben elmesélték indíttatásuk okát.

Ahogy azt nemrég már megírtam, újra útra kelek, vár az El Camino! :-) Most azonban nem zarándokként, hanem zarándokfogadóként térek vissza a Szent Jakab Út legkedvesebb szállására. A León és Astorga közötti Hospital de Órbigóban vállaltam két hetes önkéntes szolgálatot. Don Manuel atya egyházi alberguéjében volt szerencsém megszállni annak idején, így valamelyest ismerős lesz a helyszín, de most egy kicsit másképp kell készülnöm a feladatra.

A poszt címét Sándor Anikó könyvének alcíme ihlette, de egyszerűen nem találtam jobbat. (Bocsánat Anikó, remélem nem haragszol!) 2011. szeptemberében jártam meg az El Camino zarándokutat és azóta valóban sok minden történt velem. Ahogy arról már írtam a Bemutatkozás című posztomban, szinte rögtön az El Camino után kimentem Angliába, amit azóta is nagyon jó döntésnek tartok. Valahogy az egész angliai ottlétemet a Camino folytatásának tekintem. Számtalan párhuzam jellemezte az amúgy teljesen más indíttatású és célú utat. Ha csak az nem lehetett mindkettőnek az alapja, hogy mindkét helyen ÉN voltam jelen és nekem, saját magamnak kellett helytállnom sokszor teljesen ismeretlen, váratlan helyzetekben.