El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

El Camino - Francia út: 3. nap - Roncesvalles - Zubiri - Pamplona (21,4 km)

Camino Francés zarándokút - 2022. szeptember 5.

2022. november 13. - Andrea az El Caminón

Egy fotókban szegény, ám kalandokban bővelkedő nap téridő ugrással és Rafa Nadallal

0_el_camino_francia_ut_roncesvalles.jpg

6:20-ra állítottam az órám, de már jóval előbb felébredtem magamtól is, mert sokan elkezdtek pakolászni és zörögni a cuccaikkal. Én is felkeltem, összekészülődtem és 7 órakor elindultam a szállásról. Még majdnem teljesen sötét volt, alig kezdett pirkadni, de sokan már útra keltek. A hatalmas kolostorból kialakított szállásról szállingóztak ki a népek, de még bent is maradtak jó néhányan, szóval jócskán számíthattunk még utánpótlásra, már ami a zarándokok számát illeti. Tulajdonképpen ez volt az első olyan napom, amikor láthattam az úton lévő emberek sokaságát reggel elindulni, hiszen az első napon csak délután Saint Jeanból, a második napon pedig Orissonból kezdtem a gyaloglást mindössze egy alberguényi zarándokkal. A tömeg Roncesvallesben gyűlt össze, ahol a 200 ágyas szállásról csak úgy özönlöttek ki az emberek... Hm, nem kevesen voltunk úton... 

1_el_camino_francia_ut_roncesvalles.jpg

Szerencsés pillanatban érkeztem a Santiago táblához, mert éppen akkor csak egyetlen idős amerikai pasi szelfizgetett ott, egy nagyobb csoport nem sokkal azelőtt távozott onnan. Ezt a táblát szinte mindenki lefotózza, mivel ezen jól látni, hogy milyen messze van még Santiago de Compostela. Az igaz, hogy ez egy autósoknak szóló tábla, de azért mégiscsak jól mutatja, hogy még nagyon az út elején járunk. Már amikor látszik a 790-es számjegy a sok ráragasztott matricától... Rögtön fel is ajánlottam az amcsi pasinak, hogy készítek róla egy fotót, ne szerencsétlenkedjen ott a szelfivel, mire ő is lefotózott, így már nekem is van Santiago táblám. :-)

Minden ismerősnek tűnt, mintha csak tegnap jártam volna itt, pedig legutóbbi utam óta eltelt 6 év. Eleinte egy kellemes erdei úton vezetett a jelzés, majd áthaladtunk egy kisebb falun, ahol minden bár zárva volt. Furcsállottam is, mert ahol ennyi zarándok elindul egyszerre, ott bizony lett volna rá igény, de lehet, hogy a covid miatt itt is végleg bezártak, nem tudom. Ezután ismét vissza a természetbe, lovas karámok mellett gyalogoltam tovább, ahol jól megfértek egymással a lovak és a marhák. Ők bezzeg éppen reggeliztek, miközben nekem már kopogott a szemem az éhségtől, ugyanis Roncesvallesből üres gyomorral indultam el, mert már be voltam sózva és nem voltam még éhes. Az úton összefutottam azzal a magas amerikai sráccal, aki még Pamplonában berakta a hátizsákomat a busz csomagterébe és Saint Jeanban meg kivette, és akit emiatt elneveztem Gentleman-nek. Váltottunk pár szót, aztán mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, mert a hosszú lábaival sokkal gyorsabb tempóban tudott haladni. Rövid időn belül elérkeztem egy másik kis településre, ahol már végre találtam egy nyitva tartó bárt. Ott aztán rengeteg zarándok ücsörgött már a kerti székeken, én is letelepedtem az egyik asztalhoz és egy szelet tortillát reggeliztem egy jó kis café con lechével. 

A fenti képen látható az a kis folyócska, ahol 2016-ban nem mertem átlépkedni a hasáb alakú beton köveken, inkább megkerültem az átjárót és felmentem az autóútra, majd ott keltem át a hídon. Most azonban amikor egyedül indultam el, úgy felbátorodtam, hogy simán átlépkedtem a kőtömbökön. Sőt, még meg is álltam az alig csordogáló víz felett és bizonyítékul lefotóztam a saját lábamat... :-) Ekkor már fél 12 körül járt az idő és nagyon meleg lett. Nem mondom, hogy nem örültem a következő kerthelyiségnek! Kerestem egy tenyérnyi árnyékos sarkot és elszürcsölgettem egy jéghideg limonádét, majd a rövid pihenő után továbbindultam.

8_el_camino_francia_ut_bar.jpg

Negyedórányi gyaloglás után ismét elérkeztem egy olyan útelágazáshoz, amire szintén emlékeztem még előző útjaimból. Nem akartam állandóan visszatekinteni a múltba, de nem tudtam nem észrevenni azokat a pontokat, amelyek valamiért emlékezetesek maradtak számomra... Innentől egy darabig erdei úton, majd egy apró kis településen át haladtam mai célom, Zubiri felé. Ezután azonban nem is készítettem több fotót, mindjárt el is mondom, hogy miért.

Szóval az úgy volt, hogy hétágra sütött a Nap, jól is éreztem magam, magamhoz képest jó ütemben gyalogoltam, ráadásul innen már egész délután nagyon szép természeti környezetben vezetett a jelzett út. Milyen kár, hogy pont erről nem csináltam egy árva képet sem! Egy szakaszon hatalmas nagy lapos kövekkel kirakott úton kellett menni, ráadásul felfelé egy jó erős emelkedőn, ami eléggé meggyötörte a többség lábát. A többség szót szó szerint kell érteni, mert addigra már elég sokan haladtunk az úton, ami egy idő után nagyon zavaró volt. Amikor végre felértünk a hegytetőre, utána egyből lefelé lejtett a pálya és mehettünk a völgybe ugyanilyen hatalmas lapos köveken keresztül. Nem volt könnyű menet, ám nem gondoltam volna, hogy kis idő múlva majd visszasírom még a nagy lapos köveket. Ezután ugyanis emelték a tétet és innentől megint hegymenet következett, de már nem lapos, hanem éles, határozatlan formájú és csipkézett szélű köves úton kellett átverekedni magunkat, ahol nagyon nehéz volt a gyaloglás. Nem csak én éreztem így, hanem még sokan mások is, akikkel akkor egyszerre egy időben ugyanarra a helyre sodort bennünket a sors, mindannyian küzdöttünk az elemekkel. Érdekes, hogy ez a rész nem maradt meg az emlékeimben, mintha csak nem akartam volna emlékezni erre a nehéz szakaszra, vagy nem is tudom. Mindenesetre lehet, hogy jobb lett volna indulás előtt visszaolvasnom a blogon a saját írásaimat és fejben rákészülni erre a szakaszra is, de hát ez eszembe sem jutott, nem nagyon szoktam olvasgatni saját magam. :-)

Néhány méteren keresztül az út olyan volt, mintha egy teknőbe vájták volna és a két oldalán pont ülő magasságban helyezkedett el az erdő és a fák gyökérzete, na oda egy csomó zarándok lehuppant. Úgy ültünk ott az út szélén, mint a verebek a villanypóznán és igyekeztünk kifújni magunkat. Ilyen körülmények között eszembe sem jutott fotózni, eléggé kivoltam. Előző este nem sikerült szállást foglalnom Zubiriben, minden privát albergue full volt, ezért nem nagyon akartam elhúzni az időt, de néhány percet muszáj volt pihennem a fák árnyékában, nehogy úgy járjak, mint első nap. Amikor már úgy éreztem, hogy rendeztem a sorokat, akkor újra elindultam, mert csak a municipal alberguében bízhattam, ahová ugyanis nem lehet foglalni, hanem érkezési sorrendben osztják ki az ágyakat, amíg van... Aztán elérkeztem a lakókocsiból kialakított bárhoz, ahol annak idején szintén megálltam. Most egy narancslét kértem és pár perc pihenőt adtam magamnak egy normális kerti széken, aztán irány Zubiri. Nagyon fájt már mindenem, szédelegtem is egy kicsit a dög melegtől, de végül kereken 17 órakor beérkeztem Zubiribe. Gyanús volt, hogy a híd melletti privát alberguére már kitették a full feliratot, de én még bizakodtam, hogy majd a municipal... Ismertem a környéket, nem kellett keresgélnem, hiszen már két alkalommal is megszálltam itt, tehát egyenesen az iskolából kialakított önkormányzati szállás felé vettem az irányt. Benyitottam a recepcióra, szépen köszöntem, de a fogadtatás lesújtó volt: full, completo, ahogy tetszik, a lényeg ugyanaz, ágy nincs. Huhh, erre nem számítottam!

A hospitalera egyébként nagyon kedves és segítőkész volt, igyekezett megoldást találni és elkezdett telefonálgatni a környékbeli magán alberguékbe, de minden szállás tele volt. Nem igazán tudott többet tenni, mindenesetre megengedte, hogy leüljek az udvaron és egyénileg próbálkozzam és saját kezembe vegyem a sorsom irányítását. Ott ültem tehát a zubiri municipal albergue udvarán és elővettem a telefonomat... ekkor készítettem az egyetlen fotót a szállásról (lásd, fentebb), de a híd és folyó képeket nem én lőttem, hanem egy kedves magyar zarándok fotózta, akiről később még lesz szó. Szóval, Zubiri, udvar, telefon a kézben, Booking, keresés... elképedés. A környéken semmi sincs elérhető áron. Oké, tágítsuk a kört, nézzünk távolabb, semmi. Még távolabb, még, még... már Pamplonánál jártam, amikor végre feltűnt egy 48 eurós szállás. Na jó, ezt megnézem, mert azért 120 eurót nem szívesen adtam volna ki egy éjszakára. Megnéztem, jónak tűnt, lefoglaltam. Érdekes, hogy amikor valami problémát kell megoldani, akkor rendszerint nem esem pánikba, mert valahogy tudat alatt érzem, hogy ennek most nincs itt az ideje, cselekedni kell. Én csak a vaddisznóktól szoktam pánikba esni, meg a villámlástól, meg az egértől, meg a ... :-) Itt most gyorsan kellett döntenem, mert valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ugyanúgy vadászott szállásra akkor, abban a pillanatban, mint ahogyan én is.

Amint lefoglaltam a szállást, boldogan mentem vissza a recepcióra és újságoltam el a hírt a hospitalerának, egyúttal feltettem neki a kérdést, hogy vajon hogyan juthatok el Pamplonába? Az kizárt volt, hogy gyalog elinduljak, hiszen az még további 20 km lett volna. Na azt én nem tudtam bevállalni, így nem volt más választásom, mint átugrani ezt a szakaszt és másnap Pamplonából folytatni az utam. Nem volt bennem emiatt semmiféle rossz érzés és lelkiismeretfurdalás, mert nem nagyon volt más választásom, ráadásul ezt az utat már kétszer megjártam, tehát ez már csak egy jutalomjáték volt nekem, de azért nem volt jó érzés. Tehát ott tartottam, hogy megkérdeztem a hospitalerát, aki azt válaszolta, hogy taxival tudok eljutni Pamplonába. Micsoda?!  Taxival?! Egyre jobb lesz! És az mennyibe kerül nagyjából? Szerinte 25-30 euró lesz - válaszolta a hospitalera, ezt gyorsan megemésztettem és megkértem, hogy akkor hívjon nekem egy taxit. Hm, mit mondjak, ezt nem gondoltam volna magamról, hogy idáig süllyedek, de aztán elhessegettem a gondolatot. Mindenesetre itt is nagy hasznát vettem, hogy néhány éve elkezdtem spanyolul tanulni, mert azért így sokkal könnyebben megértettem magam. Na, nem sok időm volt mélázni és sajnálni magam, mert 8 perc múlva begördült egy mikrobusz és az udvarias spanyol úriember már fogta is a hátizsákomat meg a túrabotomat és elhelyezte a csomagtartóba. Így indultam el Pamplonába.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik és minden próbatétel erősít bennünket, de arra nem számítottam, hogy egy ilyen kalandos szálláskeresés milyen jól fog végződni és milyen fantasztikus estében lesz részem! A történet folytatódik, de lehet, hogy ez csak nekem tűnt ennyire csodálatos estének. Szóval, begördült a taxi-mikrobusz az adott szállás címére, kiszálltam, taxi el. Ott álltam hatalmas nagy modern házak között egy autóparkolóban, miközben néhány órával azelőtt a természetben gyönyörködtem és alig kaptam levegőt a meredek emelkedőtől. Kerestem a házon a kaputelefont vagy valami feliratot, ami a hostelre utal, de nem találtam semmit. Ekkor néhány méterrel arrébb egy kisebb bár teraszáról (ami mindössze három asztalból és néhány székből állt) megkérdezte egy idős nő, hogy kit keresek. Mondtam, hogy a hostelt és nem találom a csengőt. Azt válaszolta a nő, hogy jó helyen járok, de várnom kell egy kicsit, mert a tulaj elszaladt valahova, de ne aggódjak, minden rendben lesz. Aztán biztosan látta rajtam, hogy azért én aggódom, erre meginvitált az asztalához és felajánlotta, hogy nyugodtan üljek le és várjak ott. Nagyon kedves volt, én elfogadtam a szíves meghívást és leültem hozzájuk. Az asztalnál két idősebb nő ült, nagyjából 70-75 évesek lehettek. Mindketten csinosan voltak felöltözve, ahogyan ezt már megszoktam a spanyol nőktől. Mindkettejük előtt egy félig teli pohár, benne fehér gyöngyöző bor vagy pezsgő. Ott ültek, beszélgettek és társasági életet éltek. Nem otthon, nem begubózva, nem szomorúan, hanem ott a bár teraszán. Ebbe a baráti légkörbe csöppentem bele és nem bántam meg, hiszen annyira kedvesek voltak velem és olyan sokat beszélgettünk még. Volt is időnk rá, hiszen a tulaj pár perc helyett fél óra múlva jött vissza, de akkor engem ez már nem zavart. Megbeszéltük, hogy semmi gond, leadminisztrálunk, kifizetem a szállást, átadja a szobát és visszamegyek hozzájuk tovább társasági életet élni. Hihetetlen jófejek voltak! :-)

Így is történt, becsekkoltam, saját szobát kaptam fürdőszobával, TV-vel, patyolattiszta volt, egyszerűen tökéletes! Éppen csak körülnéztem, ledobtam a cuccaimat, gyorsan lezuhanyoztam és megkerestem a TV-n a Eurosportot, mert este Rafael Nadal játszik majd a US Openen és azt látnom kell! Ezután visszamentem a nénikékhez. Már a tulaj nőci is ott ült az asztalnál, sokat beszélgettünk és mindezt spanyolul, ami külön öröm volt számomra, hogy anyanyelvi spanyolokkal gyakorolhatom a nyelvet. Később megérkezett az idős nő lánya és két unokája is, akik szintén nagyon kedvesek és befogadóak voltak, egy percig sem éreztették velem, hogy zavarok vagy bármi más fenntartásuk lett volna velem kapcsolatban. Nagyon hálás vagyok nekik ezért, hiszen vadidegenként csöppentem bele az életükbe, de őket ez egyáltalán nem zavarta. Kiderült, hogy a legtöbbet beszélő néni - aki legelőször megszólított - nyugdíjas spanyol tanár volt, ráadásul nagy Rafa Nadal szurkoló ő is! Máris megvolt a közös pont! :-) Nagyon jól éreztem magam közöttük, de aztán elbúcsúztam, mert még vacsorát kellett vennem és a Nadal meccset is nézni akartam. A spanyol tanár lánya elkísért a közeli benzinkúthoz, ott vettem szendvicset és joghurtot, aztán tőle is elbúcsúztam, nagy ölelésekkel és puszikkal, mintha csak ezer éve ismertük volna egymást! Hihetetlen! Aztán felmentem a szobámba és igyekeztem feldolgozni az aznapi történéseket. Sajnos Nadal kikapott, emiatt egy kicsit szomorú lettem, de ezen kívül végül is minden megoldódott és még jól is éreztem magam. Ezt az érzést igyekeztem magamban elraktározni és kipihenni magam, hiszen másnap megint egy magas hegy vár majd rám.

A lenti utcai és lépcsőházi fotókat másnap reggel, az induláskor készítettem, mert a nagy társasági életben eszembe sem jutott! ¡Buenas noches! :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr6417977582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása