Muxía, a galiciai kis halászfalu egy csodaszép ékszerdoboz az óceán partján, érdemes ide ellátogatni!

Reggel kicsit tovább aludtunk, mert csak 8 órától lehetett reggelizni a motel éttermében, amit egyébként a szoba ára tartalmazott. Amikor lementünk a földszintre, még minden zárva volt. Hiába kopogtattunk, senki nem nyitott ajtót, de már hozzászoktunk Spanyolországban, hogy másképp értelmezik a pontosságot mint mi magyarok. Most is így történt és nem is késtek sokat, mert 8:07-kor megjelent a pincér, kinyitotta az ajtót és mi beléptünk az étterembe. Elkészítette a szokásos reggelit, egy jó nagy adag café con lechét, narancslevet, egy halom lekvárt, vajat és pirítóst tett az asztalunkra, mi pedig jól belakmároztunk, hogy útközben emiatt ne kelljen megállnunk.

Mielőtt elindultunk volna, lefotóztam a két vizespalackomat, amivel csak azt akarom szemléltetni, hogy egyáltalán nem csináltam belőle nagy faksznit, nem vettem semmilyen csili-vili palackot a folyadéknak, hanem - szokásom szerint - két rendes ásványvizes flakont használtam, melyeket folyamatosan feltöltöttem. Szerintem ez a legolcsóbb és súlyban is a legkönnyebb megoldás. Az egyik 600 ml, a másik 500 ml űrtartalmú, a célnak tökéletesen megfeleltek. Az utolsó napra csupán 10 kilométer hosszúságú szakaszt hagytunk, de volt benne egy kis emelkedő is. Nem siettünk, időnk volt bőven, mégis valahogy nagyon vitt a lábunk az óceán felé. Fél 9-kor már úton voltunk. Először lakott településen keresztül vezetett utunk, ahol nagyjából 800 méter séta után elhaladtunk egy vadonatúj, high-tech felszerelésű, szuper albergue mellett. Talán érdemes lehet megfontolni ezt a szállást is annak, aki kedvet kap ehhez az úthoz. Igaz, hogy nincs főzési lehetőség a szálláson, de a környékbeli éttermekből lehet rendelni kiszállítással vacsorát.

Ezután több marhatenyészet mellett is elhaladtunk és szagmintát vettünk a híres galiciai trágyaszagból... :-) Később ritkultak a házak, itt-ott legelésző lovakat is láttunk, majd kellemes földúton lépkedtünk tovább. Az időjárásra nem lehetett panaszunk, az égboltot fátyolfelhő borította, tökéletes időt kaptunk a gyalogláshoz.

Jólesett a lábunknak a pihe-puha földút is, bárcsak végig ilyen szép úton jöhettünk volna a sok aszfalt helyett! Nagyjából egy órányi gyaloglás után pillantottuk meg először az óceánt. Csodaszép látvány volt így messziről is, de mielőbb közelről is meg akartuk szemlélni. Az aszfaltra jól látható módon sárga feliratot és nyílat festettek, ez mutatott Muxía irányába, így hát vettünk egy balraátot és szedtük a lábunkat az óceán felé. 10 órakor Os Muíños település főútvonalán megálltunk egy kisebb bárnál pihenni. Jéghideg fincsi KAS limonádét ittunk és a teraszról figyeltük a nem túl forgalmas utat mindkét irányban.

Továbbhaladva az egyik karámnál kíváncsi kecskék mekegtek nekünk. Gondolom hozzá voltak szokva a zarándokokhoz, mert nem szaladtak el, amikor megálltam fotózni, hanem inkább közelebb jöttek a kerítéshez.

Az egyik domb tetején állt egy kis kápolna, de nem mentünk fel, mert már nagyon hívott Muxía... 

Szép kis erdei fenyők között sétáltunk tovább és errefelé már találkoztunk néhány zarándokkal is. Néhányan közülük normál hátizsákkal, de voltak turisták is.

Fél 12-kor bukkant elő ismét a nagy kékség. Apropó, látta valaki Luc Besson rendezésében A nagy kékség című filmet Jean Reno főszereplésével?  Nekem ez az egyik kedvenc filmem, pedig nem is vígjáték! :-) 

Végre ráléptünk a hőn áhított deszkapallókra (legalábbis én nagyon szerettem rajtuk lépkedni) és elindultunk Muxía felé. Éppen apály idején érkeztünk, a hatalmas víz visszahúzódott az óceán medrébe és a sirályok ellepték a homokos fövenyt táplálékot keresgélve.

Rózsa és Kristóf elénk jöttek az úton, nem messze a régi Albergue Delfín helyszínétől, ami az ismert okok miatt sajnos bezárt. Az üdvözlő puszik után - egy rövid technikai szünetet követően, amíg lepakoltunk a szállásunkon - elindultunk Muxía felfedezésére. Csatlakozott hozzánk még egy nőci, aki félig-meddig átbuszozta az egész Francia Utat, de mindegy, ez az ő dolga. Rózsa idegenvezetőként mutatta be nekünk a meseszép Muxíát, ahol már mindketten többször jártunk, de most igazán érdekes dolgokat hallhattunk.

A kőkeresztnél kezdtük a városnézést, majd elindultunk a kikötő felé. Rengeteg hal úszkált a vízben, remélem az egyik képen látszik belőle valami.

Eközben az utcán éppen két gyümölcsszállító szamár lépkedett megfontoltan. Mi is elindultunk, csak épp az ellenkező irányba. Kis idő múlva elérkeztünk a tourist office-hoz, ahol kiváltottuk a Muxianát. Ez hasonló dokumentum, mint a Compostela azzal a különbséggel, hogy ezt azoknak állítják ki, aki Santiago és Muxía között teszi meg az utat és ezt a credenciallal, vagyis pecsétes zarándokútlevéllel igazolni is tudja. 

Gyönyörű időnk lett, ami már nagyon ránk fért, mert 2016-os ittjártunkkor cudar időben volt részünk, bár 2018-ban nem panaszkodhattunk. Az óceán csodálatos kéken tündökölt, versengtek az ég kékjével. A harangtorony felé mentünk, majd az errefelé megszokott kétoldalas kőkereszt mellett haladtunk a templom irányába. 

Fotótémában nem szűkölködtünk, azt sem tudtam mihez kapjak... Beszéljenek maguk a képek!

Kevés megindítóbb szentélyt láttam eddig, mint az óceán felé forduló kéttornyú templom Muxíában! A középső képen a kettéhasadt kőtömb a 2002-ben zátonyra futott, majd kettétört Prestige olajszállító tanker katasztrófáját szimbolizálja. A baleset súlyos környezeti és gazdasági kárt okozott Muxíának és a környező halászfalvaknak. Elidőztünk egy darabig a parton, aztán visszafelé Rózsa mesélt nekünk a halszárítóról, ami most üresen állt, illetve megtekintettünk egy kisebb szoborparkot is, ahol a titokzatos galiciai művész alkotásai is pihennek. Nem látszik jól, de az egyik kőtömbön ott van a több helyen is felbukkanó szem is.

Este elmentünk vacsorázni egy közeli étterembe, ahol isteni finom kardhalat kaptunk salátával és főtt krumplival. Desszertnek sajttortát ettünk és mindezt vino tintóval öblítettük le. Fincsi volt! :-)