A természet ma megint kitett magáért, na meg az én természetem is.... :-) 

A szálláson lévő italautomatából ittunk egy kávét és háromnegyed 8-kor elindultunk. Nem igazán találtuk a kivezető utat és a nyilat, de ahogy ilyenkor lenni szokott, megjelent James az amerikai zarándok-pap és megmutatta a helyes irányt. Valahogy mindig akkor került elő, amikor kellett. Így már négyesben ballagtunk tovább, legalábbis egy darabig. A város szélén egy kutya feküdt az út kellős közepén és érkezésünkkor sem volt hajlandó megmozdulni, szóval ennyit a vérszomjas kóbor kutyákról... 

Anna és James az első emelkedőnél kilőttek, Sharon pedig megint megkért, hogy hadd maradjon velem amíg köd ül a tájon, mert már kétszer is eltévedt a ködben. Persze nem bántam, hiszen addigra már jól összebarátkoztunk a kanadai peregrinával. Egyébként tényleg nagyon misztikus, sejtelmes volt a táj a völgyben megrekedt sűrű ködben, sok helyen csak néhány méternyire láttunk előre, tehát tényleg nagyon figyelni kellett a jeleket, de errefelé elég egyértelmű volt az irány.

Fél 10 körül már kezdett felszállni a köd és elénk tárult a táj szépsége. Nagyon kellemes erdei úton gyalogoltunk, puha földút kényeztette lábainkat. 

10 óra körül érkeztünk Castroverde településre, ahol addigra már nyitva találtuk az első bárt, melynek teraszán letáboroztunk. Anna is előkerült, így tehát hármasban kávéztunk a járdán elhelyezett asztalnál. Ilyenkor mindig megnéztem a telefonomat, hátha érkezett valami fontos üzenet. Most is így történt és meglepődve olvastam, hogy visszamondták az éppen aznapi Lugóban lefoglalt szállásunkat valami technikai gond miatt, illetve áttették 1 nappal későbbre. Ez nekünk nyilván nem felelt meg, hiszen nem várhattunk 1 napot, szoros ütemterv szerint haladtunk, ezért még ott a teraszon újabb szállás után kellett néznünk. Milyen érdekes a sors, Sharonnak még nem volt foglalt szállása, ezért csatlakozott hozzánk és így már egy háromágyas lehetőséget vadásztunk. Találtunk is hamar egy kis apartmant Lugo történelmi városrészében 55 euróért, majd gyorsan lefoglaltuk.

A szállásvadászattal és kávézással majdnem egy órát töltöttünk a bárnál, ami elég sok időnek tűnt, főleg úgy, hogy ezen a napon a megtervezett etapunk is a leghosszabb szakasznak bizonyult. 29,5 km-t terveztünk, eddig ez volt a leghosszabb távolságunk a Camino Primitivo útján, de azért mertem bevállalni, mert a reggeli nagyobb emelkedőt leszámítva már nem voltak magasabb hegyek, csak kisebb hepehupák. De mint tudjuk, ember tervez.... Erről mindjárt bővebben. Időközben Anna összefutott a floridai srácokkal, akikkel először Pola de Allandéban kerültünk egy szállásra és csuromvizesen estek be a házba egy kiadós zivatar kellős közepén. Most végre szárazon és mosolygósan jól lefotózta őket.

Na meg a ház tetején fészkelő gólyákat is. 

Castroverdét elhagyva folytattuk utunkat. Anna megint kilépett, mi meg Sharonnal a saját tempónkban gyalogoltunk tovább. Egy szép kis templom és egy kőkereszt mellett sétáltunk el, amikor először hallottam valami morajt az égbolt felől. Hm, gyanús morajlásnak tűnt, de akkor még nem foglalkoztam vele túlságosan. 

Fülledt, párás időjárásban volt részünk, napok óta előfordultak kisebb nagyobb záporok, zivatarok, ezért a légkör meglehetősen labilis volt, bármikor számíthattunk esőre, de különösen délután. Erre fel is voltam készülve, a hátizsákom tetején helyeztem el az esővédő poncsót, hogy amennyiben szükség lesz rá, akkor gyorsan elő tudjam venni. Igen ám, de az ég egyre határozottabban és gyakrabban mordult rám. Na ez már nem tetszett nekem. Szerencsére ott volt velem Sharon, aki egyfolytában nyugtatgatott, hiszen addigra már tudta, hogy rettegek a villámlástól, de engem nem lehetett megnyugtatni. Boldogok a tehenek, akiket egyáltalán nem érdekelte az égi jelenség...

Fél 2 körül már nagyon határozottan és meglehetősen közelről dörgött az ég és sűrű gomolyfelhők tornyosultak mögöttünk. Akármilyen gyorsan szedtük a lábainkat, a felhők egyre közeledtek. Közben elérkeztünk Vilar de Cas faluba, ahol az út mellett észrevettük a Camino Primitivo egyik legjobb alberguéjét. Láttam már róla képeket és az értékelései is nagyon jók, kedvem lett volna ott maradni, de hát alig egy-két órája foglaltunk szállást Lugóban. Betértünk a fedett előtérbe, ahol James már ott ücsörgött és váltottunk vele pár szót. Szívünk szerint mindketten - Sharon és én is - leparkoltunk volna Vilar de Casban, de még több mint 15 km volt előttünk, tehát túl sok időt nem tölthettünk ott. Addigra én már nagyon pánikoltam. Leültünk a padra és tanakodtunk. Itt még biztonságos helyen vagyunk, de a vihar és főleg a villámlás közeledik. Ha úgy adódik, akkor útközben nem lesz lehetőségünk elbújni a zivatar elől, itt viszont még előre menekülhetünk. Hogy hogyan? Hát ahogy eddig a hegyeket ugrottuk át, vagyis taxival. Szégyen és gyalázat, de nekem addigra már majdhogynem mindegy volt, csak túl akartam lenni valahogy ezen az úton, szóval megkértük a hospitalerát, aki hívott nekünk egy taxit. Közben persze Annát felhívtam telefonon, ő már jóval előttünk járt már, de nem akarta hogy felvegyük, neki fogadalma volt, tehát ő gyalogolt tovább. Értünk viszont hamarosan megérkezett az autó és azzal hipp-hopp elsuhantunk Lugóba. 

A városfal közelében szálltunk ki, innen gyalog mentünk tovább az óváros felé, majd rövid bolyongás után megtaláltuk a címet és elfoglaltuk az apartmanunkat. Miközben vártuk Annát, lezuhanyoztunk és kimostunk néhány ruhát.

Anna már közeledett Lugo felé, ő készítette ezt a felvételt az egyik felüljáróról. Hát én ott ájultam volna el a villámlások közepette, nem hogy még fotózzzak is! 

Telefonon elnavigáltam Annát, hogy merre jöjjön, végül lementem a kapuba elé. Így érkezett meg bőrig ázva, de derűsen. 

Amíg ömlött az eső, Anna is lezuhanyozott és felváltva szárítottuk a cipőjét hajszárítóval. Amikor végre este elállt az eső, akkor elmentünk a katedrálishoz, de addigra sajnos bezárt. Már nagyon éhesek voltunk, így beültünk egy étterembe vacsorázni és felmelegedni.

Vacsora után még visszamentünk a katedrálishoz és készítettünk róla néhány fotót kívülről, ha már nem tudtunk bemenni.

Innen már csak a szállásunkra vezetett az utunk és hamar lefeküdtünk aludni, mivel másnapra is elég hosszú 26,5 km-es szakasz várt ránk. Annyit elárulhatok, hogy innentől már nem ugrottam át még egy tócsányi távolságot sem, hanem rendesen végigsétáltam az utolsó 100 km-t, elvégre nem vártak már rám magasabb hegyek, de azért voltak küzdelmesebb részek is.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)