Szép tájak, gyülekező fellegek, könnyek... és egy vészjelző síp beüzemelése. 

Fél 8-kor átmentünk reggelizni az étkező helyiségbe, ahol vendéglátóink már szépen terített asztallal vártak. Finom, de nem túl bőséges reggelit kaptunk, majd ezután kellett egyenként a pulthoz fáradnunk, ahol mindenki kifizethette a számláját, a szállást és a fogyasztást. Na ekkor jött a fekete leves, mert az amúgy is drága szállás mellé a vacsorához mindenkinek felszámították a bort és a kávét is. Mindenkinek annyit, ahány pohárral fogyasztott. Szerencsére mi visszafogottak voltunk és csak egy-egy pohár vino tintót kértünk, de akkor is furcsa volt a megszokott peregrino menük után. Nagyon szép és kényelmes szálláson töltöttük az éjszakát, de nem zarándok pénztárcáknak való. Mondjuk nem is úgy hirdették, szóval nem tehettünk szemrehányást nekik... 

Csak 8:20-kor tudtam elindulni az elhúzódó fizetési procedúra miatt, pedig megint elég nehéz nap állt előttem. Anna később jött utánam. Visszasétáltam az útkereszteződéshez és rátértem a Camino Primitivo kijelölt útvonalához, majd elindultam a mindössze 200 méter távolságra lévő Castro felé. Nekem most nem volt szükségem semmilyen infrastruktúrára, volt vizem, reggeliztem, de ha akartam volna venni bármit, akkor bizony nem sikerült volna. Bár a Gronze szerint ebben a faluban van mindenféle étel-ital beszerzési lehetőség, de én semmit nem láttam nyitva. Lehet, hogy később nyitottak, de azért érdemes fenntartásokkal kezelni, legalábbis a reggeli órákban. Castrót elhagyva rögtön emelkedni kezdett az út, ami persze nem volt kedvemre való, de a reggeli órákban még nem volt olyan vészes. Alig egy óra múlva már Peñafuente falun haladtam át, itt ért utol Anna is. Az egyetlen említésre méltó dolog a Magdalena templom volt, melynek harangtornyán egy szélkakas mutatja az aktuális szélirányt és az égtájakat.

A tájra most sem panaszkodhattunk, nagyon szép, festői tájkép tárult elénk. A magam részéről azt sem bántam, hogy felhők borították az eget, mert tűző napon sokkal nehezebb a felfelé kapaszkodás, legalábbis nekem.

Az út néhol kiszélesedett, gyakran gurulós kövekkel borított volt, máskor pedig leszűkült egyetlen nyomsávra, ahol figyelni kellett minden lépésre. Ez a szakasz már megerőltetőbb volt, talán a hőség miatt, mindenesetre elég sokat kivett belőlem...

Kellemes erdei úton haladtam tovább, majd hamarosan elérkeztem az Alto de Acebo hegycsúcshoz. A hegygerincen hatalmas szélkerekek forogtak, előtte azonban egy figyelmeztető tábla intette óvatosságra az arra járókat, miszerint nem szabad megközelíteni azokat. A jelzett út is kikerülte a szélkerekeket és innen már végre lefelé vezetett az út. Hurrá! A hegycsúcstól nagyjából 500 méterrel arrébb átléptem Galiciába és magam mögött hagytam Asztúriát. Persze ezt akkor nem vettem észre egyből, hiszen itt nem állítottak fel olyan hatalmas határkövet mint a Francia úton O Cebreiro előtt, csak az tűnt fel, hogy immár nem a megszokott asztúriai útjelzők, hanem a modernebb galiciai kövek mutatják az irányt és egyben a Santiagóig hátralévő kilométerek számát is. Innen még 166 km várt rám. Jól látszik a lenti képeken, hogy amíg Asztúriában a kagyló összetartó ágai mutatják az irányt, addig Galiciában teljesen összevissza, egyszer így, máskor úgy, tehát Galiciában a sárga nyílra kell hagyatkoznunk.

Errefelé is láthattunk békésen legelésző teheneket a meredek hegyoldalakon. 

Bár a Gronze nem jelöli, van egy útszéli bár El Acebo országúti kereszteződésénél, ahogy kiérünk az erdei útról. Ezt is kezeljétek azonban fenntartásokkal, mert a nyitvatartás szerint csak 9:30 és 13 óra között tartanak nyitva, de ottjártunkkor már délben bezárt. Mivel Anna gyorsabban haladt nálam, ő még éppen tudott rendelni egy adag tortillát és egy pohár sört, de mire én odaértem pár perccel 12 után, addigra már bezárt és semmit sem kérhettem. Igazából csak egy jéghideg limonádéra vágytam, na meg egy kicsit leülni valahová, de csak az utóbbi sikerült az épület mellett.

A rövid pihenő után nekiindultam újra a hegyoldalnak és pár száz méter múlva már a magasból tekintettem vissza az útkereszteződésre és a szélkerekekre. 

Az égen gomolyfelhők gyülekeztek, de a nap kitartóan sütött. Rettentő meleg és párás volt a levegő, jól megnehezítette a dolgomat. Ezen a napon gyakran vezetett a gyalogút az országúttal párhuzamosan, aztán megint föl és megint le. Szerencsére innen már több lefelé volt mint felfelé.

Jólesett volna már egy nagyobb pihenőt tartani, de erre legközelebb csak Fonfría után kb. 2 km-rel egy országút melletti étterem teraszán nyílt lehetőségünk. Ott azonban éppen nagyüzem volt, így elég sokat kellett várnunk a kiszolgálásra. Sonkás szendvicset és a kedvencemet, KAS limonádét kértem, az legalább felfrissített valamelyest. Anna kávézott és citromos sört ivott, de én nem mertem még azt a könnyed sörikét sem megkockáztatni, mert akkor végképp nem tudtam volna gyalogolni. A teraszon találkoztunk újra a kedvenc lengyel házaspárunkkal, hiszen a zarándokok többsége betért ide feltöltődni. Itt történt az a kedves sztori, hogy megmutattam a lengyel peregrinának a hátizsákja vészjelző sípját. Ő nem is tudott arról, hogy létezik ez a megoldás és rajta kívül sokan nem tudják, pedig a hátizsákok többségénél a vállpántokat összekötő hevedernél van egy vészjelző síp. Ott a teraszon ki is próbálta és nagyon tetszett neki, hogy felhívtam erre a figyelmét. Innentől akárhányszor megláttuk egymást az úton, mindig sípoltunk egymásnak. :-)

Ezután megint külön mentünk Annával, ki ki a maga tempójában (nyilván én lemaradva) és egészen estig nem is láttuk egymást. Folytatódott a hullámvasút és nemcsak a domborzati viszonyok, hanem a hangulati állapotom miatt is. A teraszon eltöltött közel egy órás pihenő után valahogy nagyon belassultam. A dög meleg sem segített és az sem, hogy az autóút mellett vezető gyalogúton egy szemernyi árnyékot sem leltem.

A változatosság kedvéért most birkás képet teszek be ide. :-) 

Nagyjából mindenki lehagyott már, szerintem én voltam az utolsó zarándok az úton és eléggé lassan vánszorogtam már fél 5 körül, amikor végre elérkeztem egy házhoz, ahol letáboroztam az árnyékos oldalon. Nem tudom, hogy mi volt velem akkor, ránézve a szintmetszetekre semmi nem indokolta, mégis nagyon rosszul éreztem magam. Talán stresszeltem az előttem magasodó és Fonsegradaba vezető emelkedőtől vagy a hőség és a pára vett ki belőlem sokat, nem tudom. Mindenesetre ott megint rám jött az az ólmos fáradtság, amely már néhányszor úrrá lett rajtam itt a Camino Primitivón. Aztán megjelent a négy floridai srác, akik szintén úgy vánszorogtak mint a csiga, majd amikor megláttak, akkor biztattak, hogy almost there - yes, I know - válaszoltam egy kényszeredett mosoly kíséretében, majd amikor ők is elmentek, akkor végleg egyedül maradtam. Ekkor eltörött a mécses, elsírtam magam... :-(

Ott ültem a ház sarkánál és néztem az előttem álló utat, miközben potyogtak a könnyeim. (A fenti képet láttam magam előtt, a háttérben látszanak Fonsegrada épületei és az emelkedő, ahová majd fel kellene másznom.) Nem éreztem erőt magamban, hogy továbbmenjek és már kedvem sem volt semmihez. A kutya sem járt arra, semmilyen mozgás nem volt a házaknál, az utolsó zarándokok is elsétáltak már Fonsegrada felé. Megfordult a fejemben hogy befejezem az utam, ez nem az én caminóm, de nem tehettem Anna miatt sem. Egyáltalán nem élveztem már... Egyszer csak arra jött egy nőci egy autóval, felálltam és integettem neki, erre ő visszaintegetett. Nem erre számítottam, azt hittem megáll, de továbbhajtott. Aztán kiderült, hogy csak a garázsba állt be a kocsijával, onnan gyalog jött visszafelé és akkor odamentem hozzá. Elmondtam neki, hogy nincs erőm továbbmenni, megtenné-e hogy hív nekem egy taxit? Igen, sajnos már rutinosan mondtam neki, nem az első eset... Természetesen szívesen segített, azonnal telefonált és intézkedett. Közben előkerült egy másik nő is, így már ketten öntötték belém a lelket. Időközben begördült a taxi és én úriasszony módjára beszálltam és elindultam mai célállomásunk, az 5,5 km-re lévő Complejo O Piñeiral felé.

Becsekkoltam, felvittem a hátizsákomat a hálóterembe, elfoglaltam az ágyamat, majd lementem a teraszra, mert megláttam előző esti asztaltársaságunkat. Váltottunk egy pár szót, elmondtam nekik, hogy mi történt velem, majd ők is elmesélték, hogy náluk meg a német lányt megcsípte egy darázs, aki ettől belázasodott. Mindenkinek megvolt tehát a maga baja. Az albergue egyébként elég jó volt, alig néhány zarándok tartózkodott csak a házban, úgy látszik, hogy a többség Fonsagradában maradt. Közben befutott Anna is, ő gyalog jött el idáig, neki semmi gondja nem volt az úttal. Zuhanyzás után lementünk vacsorázni az albergue éttermébe, mert más lehetőségünk nem volt itt a környéken. 

Íme a szintmetszet, ahol a zöld pöttyök az étel-ital vásárlási lehetőséget jelölik (érdemes hozzá elolvasni a posztot), a piros pöttyöknél nem lehet venni semmit. 

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)