SOS, Corazón Puro és kivágott fák. Egy megkerülős csellel száraz lábbal keltem át a folyón. :-) 

Ahhoz képest, hogy alig aludtam valamit az éjjel, viszonylag frissen ébredtem. Megbeszéltük a lányokkal, hogy mindenki a saját tempójában gyalogol, nem akartuk magunkat egymásra erőltetni. Külön-külön indultunk el, aztán rábíztuk a sorsra, hogy később találkozunk-e vagy sem. Kb. fél 8-ig szöszmötöltem, nem kapkodtam, ráérősen fotózgattam a Roncesvalles határán lévő 790 km-es Santiago táblát. Az El Camino hossza nagyjából 800 km SJPP-tól, abból ugyebár 25-öt már megtettünk tegnap, szóval ez a tábla az autóval megtett távolságot mutatja. Emlékszem, hogy 5 évvel ezelőtt reggel 7 órakor indultunk és akkor még korom sötétben foszforeszkált, annyival később kelt a nap szeptemberben. 

Az első, legkeményebb nap leküzdve! Kaptunk esőt, szelet, hideget, meleget na azt nem, és még dagonyáztunk is. :-)

Eljött hát a várva várt nap, az indulás ideje! Az első olyan reggel, ahol mindannyian szinte egyszerre ébredtünk és halkan suhogva, zizegve pakoltuk össze cuccainkat, hogy mielőbb elindulhassunk. Milyen jó, hogy a telefonomon az összes fotót dátum és idő formátummal rögzítettem, mert így pontosan tudom rekonstruálni, hogy mikor és merre jártam. Tehát, háromnegyed 7-kor léptünk ki az alberguéből és 6:50-kor már ott pózoltunk a városkapunál, megörökítendő az indulás pillanatát! :-)

Utazás az El Camino Francia út kezdő állomására. Szálláskeresés, becsekkolás, ráhangolódás.

Ahhoz képest, hogy több mint tíz órán keresztül utaztunk az éjszakai vonattal Párizsból, egészen frissen ébredtünk, sokkal rosszabbra számítottam. Majdnem teljesen végigaludtam az utat és amikor felébredtem, a vonat már félig üres volt. Elmajszoltunk egy-két agyonlapított szendvicset és fél 9-kor begördültünk Bayonne városába. Az időjárás meglehetősen borús volt, vészjósló felhők tornyosultak az égen. Nem baj - gondoltam - inkább ma essen, mint holnap.. 

Öt év után újra elindultam az El Caminóra, újra a Francia útra és megint Párizson keresztül. Tartsatok velem, jó lesz! :-)

Amióta 2011. őszén először megjártam az El Caminót, azóta vágytam vissza. Annyi csodálatos élményben volt részem, hogy valamilyen módon mindig kapcsolatban maradtam az úttal, nem tudtam és nem is akartam elszakadni tőle. Azóta voltam önkéntes zarándokfogadó, megjártam a Portugál út egy szakaszát, írogattam a blogra is kisebb nagyobb rendszerességgel, de a Francia utat csak idén volt lehetőségem újra megjárni. Nagy izgalommal készülődtem, kíváncsi voltam, hogy milyen emlékek jönnek majd elő, mennyiben lesz más, milyen kihívásokat tartogat az út számomra és milyen élményekkel térek majd haza. Fogadjátok hát szeretettel a több mint 1 hónapig tartó utam részletes naplóját, melyet igyekszem hasznos és praktikus információkkal megtölteni, sok-sok szép fotót is felteszek majd, lesz elmélkedés és rácsodálkozás is néha, de móka és kacagás is. :-)

Hogyan kerüljük el? Mit tegyünk, ha megtörtént a baj? Tippek, jó tanácsok saját tapasztalatból merítve.

Amikor ennek a posztnak a megírásához készülődtem, azon tanakodtam, hogy vajon milyen képi illusztrációkat válasszak. Kézenfekvőnek tűnt, hogy magáról a poloskáról gyűjtsek fotókat, aztán elvetettem az ötletet. Először is azért, mert leginkább saját magam által fotózott képekkel igyekszem színesíteni az oldalt, márpedig poloskát nem fotóztam, másodszor pedig a poloska képével nem jutnánk közelebb a megoldáshoz. Ezért aztán a poszt elejére egy felhős, homályos, vészjóslóan borongós kép került, ami bizonyára jól tükrözi az útra készülők aggodalmait, amikor erre a ronda kis élőlényre gondolnak. Az írás végére azonban egy olyan képet tettem, ami remélhetőleg megnyugvást ad az olvasónak, hiszen a felhők között átszűrődik a fény és mint tudjuk, a felhők fölött mindig kék az ég! :-) Csapjunk hát bele a téma boncolgatásába.

Barangolás Madridban, királyi palota, katedrális, parkban alvás, freedom. :-)

Kora hajnalban indultam a buszpályaudvarra, mert az első busszal szándékoztam kijutni a reptérre. Az előző esti nyüzsgő Santiagónak nyoma sem volt, rajtam kívül egy lélek sem járt az utcákon. A buszhoz közeledve itt-ott feltűnt már néhány hátizsákos zarándok, de még így is kihalt volt a környék. A busz begördült és fél óra múlva már Lavacolla repterén voltam. Most már csak azon izgultam, hogy a túrabotomat hogyan fogom felvinni a gépre?

Már megint búcsúzás Santiagótól - de tudom, hogy még visszajövök. :-)

Ahogy Finisterréből, úgy Muxiából is a reggeli legelső busszal indultam tovább. Már kora reggel 7 óra körül kimentem a buszmegállóhoz, ahol néhányan már kávézgattak, hiszen a buszmegálló épp egy bár előtt volt. Hamarosan be is gördült a busz és elindultam vissza Santiago felé, elvégre másnap kora reggelre szólt a repülőjegyem. Úgy gondoltam, hogy az utolsó napot eltöltöm a kellemes emlékeket idéző Santiago de Compostelában.

Muxia, ahol úgy éreztem, hogy végre megérkeztem. :-) 

A reggeli első busszal terveztem átmenni Muxiába, ezért viszonylag korán keltem, nem akartam lekésni. Hajni - aki fölöttem aludt - még korábban indult, mivel ő gyalog tette meg az utat Finisterre és Muxia között. Minden elismerésem neki és azoknak, akik gyalog teszik meg a távot, de én akkorra már leeresztettem és nem volt már erőm gyalog nekivágni az útnak. Ráadásul sajnos bekaptam a legyet és ez csak ott tudatosult bennem igazán.... A következő történt:

Finisterre - a világ vége. Magyar szállás, mélykék óceán, nullás kő, félnaplemente. 

A kétnapos santiagói megpihenést követően délelőtt útnak indultam Finisterre felé. Na nem gyalog, mert arra már nem volt időm, hanem busszal, mint ahogy rajtam kívül oly sokan. Majdnem megtöltöttünk 2 buszt, annyian szerettünk volna eljutni a világ végére, de szerencsére a spanyolok felkészültek a rohamra és két buszt indítottak. 

Megérkezés Santiagóba - botafumeiro, katarzis. Volt még pulpo, pimientos de padrón, pacheran, és chinches. Ugye ismerős szavak?

Reggel fél 7-kor indultunk el, még korom sötét volt odakinn és mi annyira izgatottak voltunk, hogy nem akartunk tovább várni. Nem a következő esti szállásunk miatt aggódtunk, hanem a Santiagóba való megérkezés gondolata töltött el bennünket szokatlan izgalommal. Nem volt túl nagy távolság előttünk, de délre be akartunk érni Santiagóba hogy részt vehessünk a misén, ezért kapkodtuk a lábainkat. Természetesen annak rendje, módja szerint el is tévedtünk, mert nem vettük észre a sötétben a nyilat, de szerencsére idejében rájöttünk és csupán 500 métert kellett visszafelé megtennünk a helyes útig. Később utolért bennünket Britta is, így három német lánnyal vonultam be Santiagóba. :-)