Miért lógnak a munkaruhák a kerítésen? És miért nincs konyha 8 óra előtt az éttermekben? A posztból ez is kiderül...

Reggel a szállásunkról visszamentünk a zarándokirodához, hiszen ott állt a nulla kilométert jelző kő és onnan akartuk kezdeni a gyaloglást. Még éppen hogy csak kivilágosodott, de szerencsénkre a közelben már nyitva volt egy bár, ahol kávéval indíthattuk a napot. Picit hűvös szellő fújdogált, az égen felhők gyűltek, de nem volt rossz idő, gyaloglásra teljesen megfelelt. 

A nullás kőnél lőttünk néhány fotót, majd később egy sirály is csatlakozott hozzánk, aki az egyik kocsi tetejéről pózolt nekünk. Éppen 8 órakor indultunk neki a mai etapnak. Nem volt nehéz megtalálni az utat, mert elég jól megjelölték a már ismert kék alapon sárga kagylós jelzéssel. Befordultunk tehát balra a boltíves mellékutcába és elindultunk Ferrol belvárosából. Első napra nem terveztünk hosszú távot - igaz a későbbi napokra sem - tehát nem rohantunk. Azt akartuk, hogy élvezzük az utat és ez így is volt, nagyon jó érzés volt újra úton lenni! :-)

Több helyen találkoztunk díszes azulejo csempékkel, melyek elég gyakoriak Spanyolországban és Portugáliában is. Az első tipikus caminós útjelző követ még a város közepén egy kisebb téren fotóztam, mely szerint innen még 112,558 km gyaloglás várt ránk Santiago de Composteláig.

A belvárost elhagyva egy park mellett haladtunk tovább a hajógyár és a kikötő irányába, majd hamarosan egy különös jelenség tűnt fel előttünk. A hajógyár kapuja melletti rácsokon és a kerítésen végig kezeslábas munkaruhákat aggattak fel, de nem egyet vagy kettőt, hanem több százat! El nem tudtuk képzelni, hogy mi célt szolgálhattak ezek a ruhadarabok a kerítésen, mindenesetre jól lefotóztam őket és elhatároztam, hogy majd itthon utánanézek a dolognak. Így is történt, találtam egy cikket, amely szerint néhány hónappal ezelőtt a haditengerészet és hajógyár munkásai tiltakozásul akasztották szögre, akarom mondani kerítésre a ruhájukat kifejezve elégedetlenségüket a tervezett elbocsátások és a kevés munkalehetőség miatt. Azt nem tudom, hogy végül milyen eredménnyel zárult az akció, mindenesetre látványos és kreatív megoldásnak tűnt...

Másfél órája bandukoltunk városi aszfalton és kőburkolatú utakon, amikor a haditengerészeti iskolát megkerülve végre földútra vitt a jelzés. Amikor elhagytuk a katonai zónát, rögtön előtűnt a Ría Ferrol, amely tulajdonképpen az óceán torkolata és amelyet sok kisebb-nagyobb öböl tagol. Ottjártunkkor éppen apály volt, a víz visszahúzódott a mederbe, de így is szép volt.

Nem sokáig örülhettünk a földútnak, mert a jelzést követve visszakanyarodtunk a járdára, majd váltakozva kőburkolat, kaviccsal szórt földút és kockaköves út mentén haladtunk.

Errefelé valahol jobbra volt egy hatalmas híd, amely átszeli a torkolatot és le lehet rövidíteni az utat Pontedeume felé, ha valakinek esetleg nincsen sok ideje. Mi azonban nem így tettünk, mert fel akartunk menni egészen Neda településig és majd ott átkelve a túlpartra kanyarodunk visszafelé másnap. Nedában már lefoglaltuk a szállásunkat, tehát emiatt nem kellett aggódnunk, ellenben nagyon éhesek voltunk már. Balra megláttunk egy Lidl meg egy McDonald's táblát, szóval balra vettük az irányt és bevágódtunk a Mekibe. Kávé, croissant, sajtos-sonkás toast volt a reggelink, de már 11 óra is lehetett, szóval majdnem ebédnek is beillett. Jólesett egy picit megpihenni, aztán erőt gyűjtöttünk és indultunk tovább.

Neda városkához közeledve elbizonytalanodtunk, mert két nyíl mutatott két ellentétes irányba. A complementario útvonal egy kisebb kerülővel vezetett Neda felé, viszont zöldebb, a természeten keresztül vezető utat ígért, a másik pedig egy kis hídon át ment Narón és Xuvián keresztül Nedába. Mi az utóbbit választottuk.

Egy jó darabig a folyóparti sétányon gyalogoltunk, ahonnan már feltűnt a túloldalon a kedves kis városka, Neda. Már csak át kellett mennünk a hídon.

Amikor átértünk a hídon, akkor pontosan szemben találtuk magunkat a municipal alberguével. (A fenti képen az a földszintes sárga épület.) Igen ám, de a municipal (önkormányzati) fenntartású alberguékben nem lehet előre foglalni és mi nem mertük megkockáztatni, hogy a pandémia miatt csak 30 %-os férőhellyel üzemelő zarándokszálláson érkezésünkkor esetleg nem találunk szabad helyet, így egy közeli privát alberguében foglaltunk szállást. Arra vettük tehát az irányt. Nem kellett sokat gyalogolni a part mentén, mert a hídtól és a municipal alberguétől mindössze 150 méternyi sétára ott állt előttünk a Pensión Residencia Maragoto. (A lenti képen a sárga többemeletes épület.) Igaz, hogy meg kellett kerülnünk, mert a bejárat a túloldalon volt, de legalább végre megérkeztünk aznapi célállomásunkra. Sőt, az idővel annyira jól álltunk, hogy még ki sem nyitott a panzió, ezért az utca túloldalán lévő bár teraszán töltöttük el az időt egy-egy pohár sör és húsos empanada társaságában, amit tapasként kaptunk. Isteni finom volt! Fél 3-kor kinyitott a panzió és becsekkoltunk.

A szálláson külön kétágyas szobát foglaltunk közös fürdőszobával, de teljesen rendben volt. Egy kicsit pihentünk a szobában, aztán persze megéheztünk. A hospitalera elmondta, hogy hol vannak a legjobb éttermek, hova érdemes mennünk, de arra is felhívta a figyelmünket, hogy az éttermek konyhái 8 óra előtt nem üzemelnek, tehát előtte nem tudunk vacsorázni. Hát igen, ezen már meg sem lepődtünk, ez tényleg teljesen másképp van Spanyolországban mint nálunk, mert a szakácsok itt 4 és 8 óra között pihenőt kapnak, hogy rákészüljenek a késő esti csúcsforgalomra. Mi azonban nem akartunk este 8-ig várni, így 6 órakor elindultunk, hátha valami csoda történik és sikerül vacsorához jutnunk. Időközben a felhők eltűntek az égről, szépen kisütött a nap. Átmentünk újra a hídon vissza Xuvia központja felé.

A hídról még visszatekintettünk Nédára, majd megkezdtük a vacsora-vadászatot. 

Tényleg nem volt konyha egyik étteremben sem, de végül mégis találtunk egy olyan vendéglőt, ahol kisebb kajákat összedobtak nekünk, így végül nem haltunk éhen. Erika egy jó nagy és nagyon finom hamburgert rendelt én pedig borjúszeletes bocadillót (szendvicset), plusz sütöttek nekünk egy nagy halom sültkrumplit. Ahhoz képest, hogy nem volt konyha egészen jól belakmároztunk. Rendes volt a szakács, mert szerintem látta rajtunk, hogy mi járatban vagyunk és összedobott nekünk egy tökéletes vacsorát és nem is kellett várnunk 8 óráig! Muchas gracias! :-) Ezután visszamentünk a szállásra és hamar elnyomott bennünket az álom. A lenti két kép a szoba ablakából készült (igaz másnap reggel, amikor még ilyen sötét volt), este azért ennél jóval nagyobb nyüzsgés volt az utcán elég sokáig.