Egy rövid, de annál látványosabb nap cicákkal, magyarokkal és piros kapucnis farkassal. Szép tájak, szép fotók (na nem az enyémekre gondolok) és egy telefontöltő...

Túléltem az éjszakát. Amennyire tartottam tőle, olyan jól aludtam. Annyira, hogy nem is ébresztett fel a telefonom, amit 7 órára állítottam be. Valószínűleg azért, mert rezgőre állítottam és rátettem az ágy mellett lévő szandálomra. 7:20-kor arra ébredtem, hogy világosodik. Elkezdtem összepakolni, majd később készítettem egy felvételt az ablakból a napfelkeltéről (a lenti fontón ezt láthatjátok). Kilátás a szobámból egy kerítésnél legelésző csacsira, a háttérben meg éppen kel fel a nap... 

Még magamhoz képest is lassan készülődtem, mert a mai napra csak 10 kilométert terveztem gyalogolni. Tudom, hogy rövid, de így jött ki a lépés. Már nem emlékszem, hogy miért, de a következő nap Artiedában nem akartam megállni, Ruesta meg 38,6 km lett volna, szóval így ma csak Arrésig megyek, ami 10,2 km távolságra van, holnap meg 28,4 km-t sétálok a terv szerint. Nem kapkodtam tehát. Indulás előtt még körülnéztem a házban, hogy mindent rendben hagyok-e magam után, majd 8:20-kor kiléptem az albergue kapuján.

A faluban semmi nem volt nyitva, így kávé és reggeli nélkül indultam az útnak. Vizem volt, azt előző este vettem a bárban, ahol vacsoráztam. Eleinte traktornyomszéles úton haladtam, ahol több helyen hatalmas tócsákat kellett kerülgetnem az előző napok esőzései miatt, máshol pedig a felázott, agyagos talajon lavíroztam és próbáltam egyensúlyozni, hogy ne csússzak el. Nem volt egyszerű ez a szakasz, de szerencsére nem tartott sokáig.

9 órakor már az országút melletti szűk gyalogúton bandukoltam tovább, ez már teljesen száraz volt. Szikrázó napsütésben haladtam a célom felé, az égen egy árva felhő sem látszott. Arra kevés esélyem volt, hogy más zarándokokkal találkozzak, hiszen Santa Ciliából egyedül indultam, (a hippi srác már valószínűleg előttem járt valahol) Jaca meg túl messze volt ahhoz, hogy bárki reális időn belül utolért volna. 

Éppen egy fél órája gyalogoltam az országút mellett, amikor a jobb oldalon észrevettem egy éttermet, melynek bár része nyitva volt. Szeretem a Gronzét, de ezt a helyet nem jelölte, pedig nem egy ideiglenes kunyhónak tűnt az épület. Csak szólok, hogy 2,5 km-rel van Puente la Reina de Jaca előtt. Itt a helyem! Már fordultam is a teraszra, lepakoltam a cuccaimat és bementem megrendelni a szokásos café con leche és sonkás tostada reggelimet. Nem volt rossz! :-) 

A kényelmesen elfogyasztott reggeli után immár az országút bal oldalán folytattam utamat, aztán persze később megint át a jobb oldalra, ahol a jelzés bevezetett egy kisebb ligetes részre. 

Hamarosan felbukkant az Aragón folyó is, mely most már egyre tekintélyesebb méreteket öltött, de a víz színe még mindig szürkésnek, agyagosnak tűnt.

Még nem volt 11 óra, amikor elértem a Puente la Reina de Jaca településhez vezető hídhoz. Ez a híd letér a hivatalos Camino Aragonés nyomvonaláról, de ha valaki mondjuk itt akar megszállni, akkor a hídon kell átmennie. Nagyjából 500 méterre van a település, ahol egyébként bár és supermercado is található. Bőven volt még időm, ezért úgy döntöttem, hogy átmegyek a hídon és keresek egy boltot, mert az előző bárban elfelejtettem vizet venni, márpedig a holnapi hosszú úton szükségem lesz sok vízre és egy kis elemózsiára is. A híd végénél jobbra van egy étterem és bár, de az nem volt nyitva, a bal oldalon viszont egy benzinkútnál találtam egy kis Carrefour supermercadót, az a célnak tökéletesen megfelelt. Vettem egy nagy üveg vizet, egy dobozos Kas limónt és egy-két apró croissant másnapra. Remélem, elég lesz... Sőt, itt még WC is van, ha valakit érdekel... :-)

A kis kitérő után visszasétáltam a hídon és ismét rétértem a Camino útvonalára. A híd végénél van egy pad, itt meg lehet pihenni, ha valaki nem akar átmenni a faluba. A legközelebbi pihenő (szintén egy pad formájában) közvetlenül Arrés előtt lesz, az még 3,5 km. Én most nem ültem le, mert nem éreztem fáradtnak magam, hanem folytattam a gyaloglást. 

A hídtól számítva nagyjából 600 métert bandukoltam az országút mellett, de szerencsére alig járt arra autó. Ekkor a jelzések bevezettek egy természetes gyalogösvényre. Innen megkezdődött az emelkedő Arrés felé. Nem volt vészes még nekem sem, kb. 120 méter szintet kellett felfelé haladni, de 2 kilométeren keresztül, szóval nem volt olyan megterhelő. Igaz, az elején még meredekebb volt, de később néha ellaposodott. Inkább az okozott nehézséget, hogy az ösvény leszűkült egy lépésnyi szélesre és néhol köves, máskor meg agyagos volt, jobbra-balra meg szúrós aljnövényzet birizgálta a lábamat. De lehet, hogy ez csak az ilyen városi nyanyáknak tűnik fel, mint amilyen én vagyok. :-)

A hegy tetejéről nagyon szép kilátás nyílt a környező tájra és egy másik hegyen látszott egy nagyobb város. Először azt hittem, hogy Arrés, de csak nem akart közelebb jönni, aztán rájöttem, hogy az egy sokkal nagyobb város, szóval biztosan nem lehet Arrés. Örültem is neki, mert elég távolinak tűnt, pedig már szerettem volna megérkezni a nagy melegben. Viszonylag könnyedén fel tudtam jönni a hegyen és innen már közel volt mai célállomásom Arrés, így nem is ültem le pihenni az utolsó képen látható padnál, hanem egyenesen mentem tovább. 

1 órakor érkeztem meg Arrés faluba, rögtön az alberguéhez igyekeztem, de rajtam kívül a kutya sem volt még ott. Csak macskák, de azokból sok. Még a hospitalerók sem, mert az ajtóra egy cédulát függesztettek, hogy elmentek vásárolni, majd jönnek. Hát jó, akkor töltsük hasznosan az időt - gondoltam magamban - majd lepakoltam a cuccomat az ajtó mellé és elmentem megkeresni a falu egyetlen bárját.

Nem kellett sokat keresgélnem, csak egy picit mentem felfelé az albergue utcáján, talán 100 méter sem volt és máris megtaláltam. A bárpultnál a ház macskája nézett rám kérdőn, hogy mi járatban vagyok errefelé?  

Egy kis folyadék- és energiapótlás után visszasétáltam az alberguébe, ahova hamarosan megérkezett a vásárlásból a két zarándokfogadó önkéntes is. Becsekkoltam, megmutatták a szobámat és kedvemre válogathattam az ágyak közül. A szoba kicsit szűknek tűnt, ennél kisebbnek már csak a fürdő, illetve még annál is szűkebbnek az egyik WC bizonyult. Konkrétan nem lehetett csukott ajtónál leülni rá, biztosan azt szánták a fiúknak... Mielőtt elkezdtek volna szállingózni azok a zarándokok, akik távolabbról indultak ma nálam (mondjuk Jacából vagy máshonnan) én már lezuhanyoztam és kimostam a ruháimat. Éppen a ház elé kihelyezett szárítónál teregettem, amikor megérkezett egy korombeli magyar házaspár. Bemutatkoztunk egymásnak, majd elfoglalták az ágyaikat, ők a másik szobába kerültek. Irén és Imre nemhogy nem az első Caminójukat járták az Aragon Úton, hanem már 18 különböző El Camino útvonalat is megjártak együtt! Később még sokat beszélgettünk, de most ők is a megérkezés rutinfeladataival foglalatoskodtak (fürdés, mosás stb.), én meg addig elmentem kicsit körülnézni a faluban. Találkoztam is egy csomó cicával az úton! :-)

Arrés egy hegy tetejére épült falucska, mely csak néhány utcából és házból állt, így itt is felfelé kellett menni először, de legalább visszafelé már lejtőn jöhettem. Ez is valami... 

A hegy tetején csodálatos panoráma tárult elém! A tiszta időben nagyon messzire el lehetett látni. A zöld különböző árnyalataiban pompázó mezőket és barna szántóföldeket a távolban magas hegygerincek határolták, talán éppen a Pireneusok hegyláncai. 

Elég sokáig időztem a hegycsúcson a tájat szemlélve, majd amikor már meguntam a nézelődést, visszaindultam az alberguébe. Addigra már több zarándok is elfoglalta a helyét. A mi szobánkban négyen lettünk, a másikban pedig csak hárman, így összesen heten szálltunk meg aznap Arrés municipal alberguéjében. A lenti képek közül a bal oldali szobában volt az ágyam, éppen az, amelyiken a kapucnis pulcsim lóg. Pont az ágyam alatt helyeztek el egy 5-ös elosztót, ahol fel lehetett tölteni a telefonokat, de ha jól emlékszem, akkor a szobatársaim egy másik konnektorba dugták a sajátjaikat. Én kihasználtam a lehetőséget, hogy az elosztó közel volt hozzám, így egész éjjel rajta hagytam a töltőn a telómat és reggel csak le kellett nyúlnom az ágyam mellé, amikor a rezgő ébresztő jelzett. Na, erről még később lesz szó. Leginkább holnap... :-)

Mielőtt azonban lefekvéshez készülődtünk volna, két program is várt ránk. Az egyik a templom- és várlátogatás, a másik a közös vacsora. 7 órakor a két hospitaleróval átsétáltunk a közeli Castillo de Arrés ódon épületéhez, melyet rendszerint zárva tartottak, de vendéglátóink megkapták a kulcsot, így bemehettünk meglátogatni a vár maradványait. A két önkéntes zarándokfogadó tartotta a tárlatvezetést. Először elmesélték, hogy már alig laknak a faluban őslakosok, de az a néhány ember is a közeli városokba hordja a gyerekeit iskolába és óvodába. Hogy mégsem néptelenedett el a település a külföldieknek köszönhető, mert közülük sokan vásároltak házat, lakást és ők itt is laknak rövidebb-hosszabb ideig. Van aki nyaralónak vagy második otthonnak vett magának ingatlant ebben a faluban. Valóban így lehet, mert amikor sétáltam, akkor én is láttam egy pasit az egyik kerítésen belül, akiről valahogy lerítt, hogy nem eredeti helyi lakos. Fényesítette a kilincset, majd utána leült a pici előkertjén egy asztalhoz és elkezdett dolgozni a laptopján. Ezután körbevezettek bennünket a várkastélyban.

Először a váron belül egy szép kis templomot mutattak meg nekünk, majd a felsőbb szinten a 14 stáció képeit szemlélhettük meg. Még feljebb jutva egy másik kiállítótérbe léptünk, ahol  a környékbeli növényvilág természetfotóit csodálhattuk meg. A vár ablakából ki lehetett nézni, ahol a falu háztetőin túl a lenyugvó nap sugarai éppen búcsút vettek az idilli tájtól.

Ezután visszasétáltunk az alberguébe, ahol a két hospitalero a vacsorát készítette elő nekünk. Nem igazán engedtek segíteni, mert kicsi volt a konyha, de végül a terítést rám bízták, ennyivel tudtam hozzájárulni az ügyhöz. Előételnek - spanyol szokás szerint - salátát kaptunk, majd a vegánoknak zöldséglevest hoztak, de gyakorlatilag mindenki evett belőle. Utána valamiféle húsos ragut tálaltak, amit persze elfelejtettem lefotózni, majd nagyon finom vino tintót is kaptunk, aminek a címkéjén egy piros kapucnis farkas volt. Majd ilyen bort kell keresnem valahol... :-)

Ezután mindenki visszament a szobájába és készülődtünk a lefekvéshez. Ekkor történt a telefonfeltöltős jelenet, amiről bővebben majd a következő posztban. Most elöljáróban csak annyit, hogy megkérdeztem az egyik spanyol szobatársamat, hogy hogyan mondják a töltőt spanyolul, mire ő cargador vagy acargador néven illette a kütyűt, (amit persze azóta elfelejtettem, csak a naplómból olvastam most ki, pedig tanultuk a suliban is), az 5-ös elosztót pedig enchufának hívják. Oké, ebben maradtunk, megköszöntem neki, majd bedugtam a telefonomat és beállítottam az ébresztőt reggel 6-ra, mert másnap hosszú napom lesz, több mint 28 kilométert fogok gyalogolni. Na, jóccakát! Akarom mondani "Buenas noches!"

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)