Nehéz azokon segíteni, akik nem hisznek a jelzéseknek. Én ismerek egy ilyet! :-) 

Úgy beszéltük meg Annával, hogy reggel elindulok előbb, ő meg majd úgyis utolér valahol, így nem kell egymásra várakoznunk feleslegesen. Ennek megfelelően 7 órakor már készen álltam és kiléptem a szállásunk kapuján. A kolostor előtt jobbra fordultam és az volt a tervem, hogy ugyanazon az útvonalon ahogy jöttünk, visszamegyek a hídig és majd onnan folytatom az utat a Camino vonalán. Igen ám, de sehogy sem találtam azt a kis ösvényt, ahol előző nap besétáltunk a kolostorhoz! Ott bóklásztam a reggeli ködös, párás időben, nem találtam a kivezető utat és egy árva lélek nem járt arrafelé, akitől útbaigazítást kérhettem volna. Elmentem majdnem a viaduktig, de nem volt ismerős a környék, így visszasétáltam a kolostorhoz. 

Szerencsére éppen akkor indult James, az amerikai zarándok, aki előző nap a mellettem lévő asztalnál ült az udvaron, amikor a naplómat írtam. Megszólítottam és elmondtam neki, hogy nem találom az utat. Ő határozottan jobbra mutatott és mondta, hogy nyugodtan menjek vele. Hát jó, elindultunk, de aztán elkezdtem akadékoskodni, hogy szerintem nem erre kellene menni, hanem vissza a híd felé. Ezen ő elcsodálkozott és elővette a telefonját, elindított valami navigációs appot, majd megint határozottan közölte, hogy jó irányba megyünk. Come on - mondta nekem, okay - válaszoltam én nem túl nagy meggyőződéssel - majd alig 150 méter után elérkeztünk útelágazáshoz, ahol jobbra mutatott a nyíl. Ott megálltam, megint elbizonytalanodtam, holott három nyíl, kagyló és útjelző kő is jelezte az irányt, de nem akartam elhinni, hogy arra kell menni, mert az én fejemben csak a híd járt és Annával is úgy beszéltük meg, hogy a hídon keresztül fog majd utánam indulni és utolérni. James nem értette, hogy mit nem értek az egyértelmű jelzéseken, aztán megrántotta a vállát és elindult nélkülem. El tudom képzelni, mit gondolhatott magában rólam és megértem... :-)

Visszamentem hát a kolostorhoz, mert nem akartam, hogy elkerüljük egymást és felhívtam Annát. Ekkor már fél 8 is elmúlt és még egy méterrel sem távolodtam el a szállásunktól, ezért kár volt előbb elindulni. :-) Közben Anna is elkészült, már épp indulófélben volt, így hát megvártam a kapuban és elmondtam neki a történteket. Most már ketten tanakodtunk, aztán elindultunk arra, amerre James is ment. Csatlakozott hozzánk Sharon, a kanadai nőci is, majd megfejtettük a rejtélyt. Ha visszamentünk volna a hídhoz, akkor a jelzések bevezettek volna Cornellana városába, majd az étteremnél (ahol este vacsoráztunk) visszakanyarodtunk volna a kolostorhoz és így egy hatalmas felesleges kört megtéve ugyanoda jutottunk volna, mint amerre most jártunk, tehát az útelágazás nyilai és az útjelző kő kagyló jelzése a helyes irányt mutatták, mint mindig. Így utólag magam sem értem, hogy miért nem hittem nekik és ragaszkodtam saját, téves elképzeléseimhez, de valahogy nem tudtam elengedni a "hídra vissza" gondolatot. A lényeg, hogy végül 8 óra előtt 10 perccel elindultunk a jó úton. :-)

A leágazás kifejezés helyett inkább felágazásnak nevezném az utat, mert minden átmenet nélkül egyből meredek emelkedő vette kezdetét és sokáig felfelé araszoltunk. Persze rögtön visszavettem a tempóból, mert nem tudok felfelé rendesen gyalogolni, de a kanadai Sharon sem száguldott nálam gyorsabban. Elmesélte, hogy előző nap elesett és nagyon megütötte a derekát és a térdét, emiatt valahogy féloldalasan vitte a hátizsákját, hát elég rosszul nézett ki... Egy idő után az aszfaltútról bevezetett a jelzés egy szép kis erdőbe és így már legalább a lábunknak komfortos földúton folytathattuk tovább az utat. Megkérdeztem Sharont, hogy tudok-e segíteni neki valamiben, de nem volt rá szüksége, így elbúcsúztam tőle és a saját tempómban gyalogoltam tovább.

Háromnegyed óra múlva az erdőből kijutva egy ipari létesítmény, egy kőbánya mellett vezetett a jelzés, majd 100 méterrel odébb az egyik háznál egy ital- és egy kávéautomata állt. Ezt nem is jelöltem a lenti szintmetszetes ábrán, valahol az első nagy pukli tetején, nagyjából 3 km-rel Cornellana után található.

Pár lépéssel távolabb vicces kedvű emberek parókát, sálat és nyakláncot biggyesztettek egy kőkorlát végére, ezzel szemközt pedig a helyi templom tetőszerkezetének felújítására lehetett adakozni a kihelyezett donativós ládikába. Az ívelt cserepekre különböző üzeneteket, kívánságokat írhattak az arra járó zarándokok.

A felhők megültek a tájon, a sűrű pára elég nehezen akart felszállni, a növények fényesen csillogtak a kicsapódó nedvességtől. Szép erdei utak és néhány házas falusi szakaszok váltogatták egymást. Eltévedni nem igazán lehetett, mert elég gyakran találkoztunk útjelzésekkel, de figyelni és főleg követni kellett őket, nem úgy mint én reggel a kolostor utáni elágazásnál. :-)

Igaz, hogy reggel 7 és 8 óra között egy helyben toporogtam, illetve 300 méteren belül ide-oda mászkáltam, de a reggel 7 óra akkor is régen volt már. 10 órakor már nagyon jólesett volna leülni valahová és meginni egy jó kávét, netán megreggelizni, de erre - leszámítva az automatát - eddig nem volt lehetőségünk. Ekkor elénk került egy albergue és bár felirat. Kétszer sem kellett mondani, máris befordultam a kert irányába és elindultam felfelé a dombon.

Az útról nem látszott a bár, de gondoltam hogy majd beljebb érve megtaláljuk. Így is történt, egy nagyon kellemes kis ékszerdobozba csöppentünk, ahol rajtunk kívül még két fiatal időzött a teraszon, egyébként pedig idilli csönd, gyönyörű kert és teljes nyugalom vette körül a hostel főépületét. Ezt a jó kis helyet egyébként már jelöltem a poszt végén lévő szintmetszetes ábrán, ez Casazorrina, ahol albergue is üzemel. Majdnem egy teljes órát elidőztünk itt, de szükségünk is volt rá, mert még hosszú és főleg emelkedőkben gazdag út állt előttünk.

Hamarosan elérkeztünk Salas elővárosához és a bevezető útszakaszhoz.

Egy órányi gyaloglás után megérkeztünk Salasba. A katolikus templomot hátulról megközelítve jutottunk el a városka központjának számító Városháza térre. Íme a templom kívülről és belülről.

A templommal szemközti téren, a turisták által kedvelt SALAS felirat mögött néhány asztal és szék várta a megfáradt zarándokokat vagy az arra járó turistákat, de leginkább a helyiek foglalták el a bárok teraszát. Nem csoda, hiszen vasárnap délben érkeztünk oda és ilyenkor a spanyolok szeretnek közösségi életet élni. Kisebb nagyobb gyerekekkel, családostul jöttek-mentek arrafelé és ültek le egy-egy asztalhoz. Mi is leültünk az egyikhez, majd jéghideg limonádét kortyolgattunk és chipset ropogtattunk hozzá. Nem tudom hogyan sikerült, de itt is elidőztünk egy egész órát, talán erőt gyűjtöttünk a délutáni hegymenetre...

Pontosan 1 órakor indultunk tovább, addigra a reggeli ködös időnek már nyomát sem láttuk, forrón tűzött a nap, pedig jobban jártunk volna egy kicsit hűvösebb idővel.

Salasból kifelé jövet, alig néhány száz méterrel a főtér után a Casa Sueño albergue mellett vezetett az utunk. Már többször is láttam róla képeket, de most élőben is vethettem egy pillantást rá. Nekem nagyon tetszik a hátsó épület, maga a hálóterem a hatalmas üvegfalaival, ahonnan az ágyból fekve látsz rá a szép kertre és az utcára. Ha Salasban álltunk volna meg, lehet hogy ezt a szállást választottam volna. Ma azonban Bodenaya volt a célunk és előtte még egy szép hegyet is meg kellett mászni...

Ezután elhagytuk a várost és már külön mentünk, mindenki a saját tempójában. Szerencsére egy nagyon szép erdőn keresztül vezetett az utunk, ahol árnyékos részeken lehetett gyalogolni, ami nem volt hátrány a nagy melegben. Az út többnyire felfelé emelkedett, de nem volt annyira vészes, mint ahogyan tartottam tőle. Az erdőben - vasárnap lévén - sok család kirándult, sőt nagyobb létszámú gyereksereggel is találkoztunk, de nem volt zavaró. Az egyik helyen megálltam beszélgetni egy négytagú kedves családdal. Két kicsi leányka csacsogott velem spanyolul és nagyjából megértettem őket, de amire még büszkébb vagyok, hogy ők is engem! Nagyon cukik voltak, almával kínáltak, végül jó utat kívántak nekem és elköszöntünk egymástól. :-)

Az erdő szélén egy raklapokból összeállított ülőalkalmatosság várt rám. Kétórányi gyaloglás után úgy gondoltam, hogy megérdemlek tíz perc pihenőt, így leültem és megettem az este vásárolt banánt. Eközben Anna tőlem kb. 30 méterrel az erdő végénél, az aszfaltút túloldalán napozott a fűben. Sajnos ott kullancsot is összeszedett, szóval nem igaz, hogy Spanyolországban nincsenek kullancsok, vannak. Saját szememmel láttam, szóval csak óvatosan a fűben heverészéssel!

Az erdő után az országút mellett folytattuk a gyaloglást viaduktok alatt, autópályák felett, míg végre megint alsóbbrendű utakra vezetett a jelzés. Na ott már nem igazán számíthattunk árnyékra, hőségre annál inkább. Pedig még csak május végén jártunk, mi lehet itt nyáron? A táj békés, idilli arcát mutatta, kérődző tehenek, lovak és szép virágos rétek között gyalogoltam tovább, de már egyre fáradtabban és még mindig felfelé.

Az utolsó kilométerek mindig nagyon nehezen mennek, de most valahogy különösen. Talán a meleg miatt, talán a hegymenet miatt, de nagyon nehezen akart előkerülni Bodenaya és én kezdtem nagyon nyűgös lenni. Végre fél 6 körül megérkeztem a kultikus Albergue de Bodenaya épületéhez és benyitottam az ajtón. Az előtérben nem volt senki, de kisvártatva előkerült David a hospitalero, aki úgy üdvözölt, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást, holott most találkoztunk először! Beinvitált a konyha-társalgó helyiségbe, ahol már több zarándok is ült az asztal körül és ott volt David felesége, Celia is. Ő is nagyon kedvesen fogadott, leültettek és a kezembe nyomtak egy hideg dobozos sört meg egy poharat. Hm, micsoda fogadtatás! Az asztal körül néhány ismerős arc is feltűnt, többek között Sharon, a kanadai zarándoknő, aki lesérült és taxival ugrott át egy szakaszt. James, akivel reggel együtt kerestük a kivezető utat és meg is találtuk, de én nem hittem neki. :-) Itt volt Erzsi és Márti, a két magyar zarándoknő, akik a Camino Norte útról tértek át a Camino Primitivo felé. Nemsokára befutott Anna is, aki eddig fotózott, őt is leültették az asztalhoz. Amint megpihentünk egy picit, utána beregisztráltak bennünket, felmentünk az emeletre és megmutatták a helyünket. Egy külön szobát kaptunk, szóval teljesen úriasszonyoknak érezhettük magunkat! Egyébként ez az albergue Celia és David házigazdáink miatt vált nagyon népszerűvé a zarándokok körében, mert elképesztő kedvességgel és természetességgel fogadják a hozzájuk betérőket. Sajnos az albergue üzemeltetését eladták, de mi még azon szerencsések közé tartoztunk, akik 2023. június közepe előtt érkeztek, addig még ők fogadták a zarándokokat.

Elfoglaltuk a szobánkat, lezuhanyoztunk, pihentünk egy keveset, majd 7 órakor átmentünk a közeli templomba zarándokmisére, ahol egy nagyon kellemes meglepetésben volt részünk! Kiderült ugyanis, hogy a misét nem más mint James celebrálta, aki egyébként pap és most éppen a Camino Primitivót járta. Igen, ő az, akivel reggel az utat kerestük... :-) A mise alatt kért egy segítőt a zarándokok közül, aki időnként felolvasott egy részletet az imakönyvből. Nos, az önként jelentkező felolvasó Sharon, a kanadai zarándoknő lett. 

Mise után visszamentünk az alberguébe és körbeültük a hosszú asztalt a társalgóban. A vacsora elkészítésében a másik két magyar peregrina is segédkezett, mivel ők jóval előbb érkeztek nálunk. Előételnek tésztasalátát, főételnek a spanyolok által kedvelt egytálételt, egy lencsés valamit kaptunk, aminek nem tudom a pontos nevét, de hasonló a miénkhez csak ebbe zöldséget is tesznek. Desszertnek csokipudingot és bort szolgáltak fel, mondanom sem kell, hogy nem maradtunk éhesek! Volt még egy nagyon aranyos szolgáltatásuk is. Aki akarta, az betehette a szennyes ruháját egy ruháskosárba, majd reggel az összes ruha ott várakozott egy asztalkán kimosva, tisztán, illatosan, összehajtva. Nehéz lesz az új tulajdonosnak felülmúlni ezt a fajta szívélyes vendéglátást, nem lesz könnyű dolga!

Ezek után már csak annyi dolgunk maradt, hogy eltegyük magunkat holnapra, mert másnap megint egy hegy és már jóval hosszabb út vár ránk. ¡Buenas noches!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)