A nap, amikor bepillantást nyerhettünk a hátizsák taxiztatás rejtelmeibe, volt spanyol bika és húsevő darázs is, Valter, aki nem germán, ellenben columbiai és nem is köhög.
6 órakor már szinte mindenki ébren volt a matracos hálóteremben, az olasz énekes zarándokcsapat pedig már el is tűnt. Reggelre Sacinak egy hatalmas lila-kék folt alakult ki a vállán az előző napi esés következtében és alig tudta felemelni a karját. Nagyon csúnyán nézett ki és rettentően fájlalta a bal vállát. Ott tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Ha valahol, akkor egy ilyen nagyvárosban találnánk legkönnyebben orvosi segítséget, de ha továbbmegyünk, akkor a kisebb falvakban nem igazán. Főként azért, mert éppen vasárnap volt, tehát még a nagyvárosban is bizonytalannak tűnt. Amikor a lehetséges megoldásokat mérlegeltük, belépett a szobába egy ismerős arcú férfi...
Egyből felismertem! 2011-ben ő volt a pap itt a logroñói templomban, de 2016-ban is láttam őt a parókián. Most nem papi reverendában, hanem civil ruhában volt, de jellegzetes arca miatt azonnal felismertem. Csak éppen benézett a terembe, hogy mennyi zarándok van még a szálláson és már fordult is vissza, de én utánaeredtem és megszólítottam. Gyér spanyol tudásomat megcsillantva elmondtam neki Saci balesetét és tanácsát kértem, hogy hol találhatunk orvosi segítséget. Ő készségesen visszajött a terembe és megnézte Saci vállát, aki sziszegett a fájdalomtól, amikor hozzáért. Őszintén elmondta, hogy vasárnap lévén elég körülményes lenne a kórházban a vizsgálat, lehet, hogy az egész napunk rámenne, ezért inkább azt javasolta, hogy menjünk tovább és ha még mindig fáj a válla, akkor másnap, hétfőn keressünk orvost a legközelebbi nagyobb városban. Igen ám, csakhogy Saci még a hátizsákja hevederjébe sem tudta beledugni a karját, annyira fájt neki. Erre azt tanácsolta a pap, hogy vitessük a zsákját előre egy hátizsákok fuvarozására szakosodott transzporttal. Nagyokat néztünk egymásra, ilyet mi még sosem csináltunk, azt sem tudjuk hogyan kell, ráadásul én nagyon ellene vagyok a hátizsák taxiztatásának... Felocsúdni sem volt időnk, mert a pap elkezdett telefonálni, majd közölte velünk, hogy siessünk gyorsan, mert 10 perc múlva indul a furgon a Hotel Murrieta elől, ott ahol a szökőkút is található. Na, azt a kapkodást látni kellett volna! Pikk-pakk összedobtuk a cuccainkat és már száguldottunk is a szálloda felé. Itt nyert értelmet az előző napi városi sétánk, amikor valahogy elkeveredtünk a Murrieta szökőkút környékére, mert most reggel legalább nem kellett keresgélnünk az utat, hanem célirányosan repültünk a megjelölt címre. A furgon már indulásra készen állt, éppen akkor pakolták be az utolsó hátizsákokat, amikor odaértünk. María, a sofőr már tudott rólunk, így gyorsan lerendezte Sacival a fuvart, de közben Piroska is úgy döntött, hogy ha már van ilyen lehetőség, akkor él vele, így berakták a két hátizsákot és már indult is a furgon a következő szállásra. Nem tudom hány alberguében és szállodában vette fel a hátizsákokat, de azt láttam, hogy rengetegen fuvaroztatták a csomagjaikat. Virágzott a camino business...
Én nem mondom, hogy minden alapot nélkülöz a transzport létjogosultsága, hiszen Saci esetében éppen egy kisebb baleset miatt volt szükség a zsákja szállíttatására, Piroskának meg ugyebár csípőprotézise volt és a 70. életévében járt, tehát van olyan helyzet, amikor szükség lehet rá, de amennyi hátizsákot én abban a furgonban láttam és amennyi hátizsákot az alberguék előterében összekészítettek szállításra, hát némileg elgondolkodtató a jelenség... Ennyi sérült zarándokkal nem találkoztam az úton, ellenben sok fiatal, életerős turigrinóval igen, akik egy szál tornazsák méretű tatyóval flangáltak az úton. Na mindegy, nem tudtam mit kezdeni ezzel a visszataszító jelenséggel, mindenesetre a magam részéről eszembe sem jutott, hogy én is betegyem a zsákomat, nem is éreztem volna jól magam nélküle, tehát én továbbra is vittem magammal a kis drágámat, elvégre nagyon összenőttünk már a 2018-as Portugál Camino óta. Külön története van annak, hogy miképpen vált a hátizsákom hű társammá, erről ebben a bejegyzésben olvashattok: Portugál Camino 0. nap.
Kalandos körülmények között, de elindultunk végre Logroñóból. Nagyon sokat gyalogoltunk kifelé a városból, majd egy hatalmas szabadidőparkon jöttünk keresztül, ahol barátságos, szelíd mókusok ugrándoztak egészen közel hozzánk némi elemózsia reményében.
A koronavírus járvány errefelé is éreztette hatását, mert több út menti bár és szállás is bezárt, tönkrement. A várost elhagyva a hatalmas víztározó mellett is bezárva találtuk az épületet, ahol annak idején bár és egy kisebb múzeum is működött. Emlékszem, hogy milyen jólesett leülni a bár teraszán és kortyolgatni kávénkat, miközben a víztározó felől hattyúk totyogtak oda hozzánk egy pár falat bagettet kunyerálni. Most nem volt módunk megpihenni itt, de szerencsére a WC-t nyitva tartották és a kerti csapból még vizet is tudtunk vételezni. Nem is időztünk a tónál sokáig, haladtunk tovább, majd kb. 500 méterrel később megpillantottam a veterán zarándok, Marcelino Lobato Castrillo bódéjét.
Az öreg peregrino ott tüsténkedett a bodegájánál, amikor odaértünk hozzá és köszöntöttük őt. Átadtam neki Erika üdvözletét, kaptunk szamaras pecsétet tőle a credencialunkba, egy pár szót váltottunk vele, majd továbbindultunk.
Később a jelzett gyalogút az autópályával párhuzamosan vezetett tovább, ahol a dróthálós kerítésre a zarándokok ágacskákból formált kereszteket aggattak. Egy fűrésztelep mellett haladtunk el, amikor megpillantottam a hegy tetején álló, tipikus fekete spanyol bikát.
Tovább lépkedve a másik oldaláról is lefotóztam a bikát.
Hamarosan már Navarrete városa tűnt fel a szőlőtőkék mögött, miközben az idő egyre melegebbé vált és felhő sem zavarta a szikrázó napsütést.
Navarrete előtt a San Juan de Acre kórház romjai és a Don Jacobo borászat hatalmas tartályai előtt vezetett utunk. Egy pillanatra megálltunk vicceskedni a jó nagy riojai borosüveg előtt, de nem időztünk sokáig, mert már nagyon fáradtak voltunk.
A borászattól még nagyjából másfél kilométert gyalogoltunk a város központjáig, ahol először a templommal szemközti platánfák keltették fel figyelmemet. Nagyon tetszett nekem ez az árnyas szép kis tér.
A térről láttuk, hogy a templom mögötti kis utcában napernyők és kerti székek sorakoztak, tehát egy nyitva tartó bárt találtunk, ahol megpihenhetünk majd végre.
Előtte azonban bementünk egy kicsit a templomba.
Dél körül hagytuk magunk mögött Navarrete városát. A szőlőültetvényekkel teli dimbes-dombos táj önmagában kellemes látványt nyújtott, de időközben a hőség a tetőfokára hágott és árnyék nélküli aszfaltúton mentünk tovább. Ez így elég messze volt az optimális kombinációtól, de hát ne nyafogjunk, még mindig jobb, mintha esőben, hidegben és szélben kellett volna gyalogolni. Amúgy a terep egyáltalán nem volt nehéz, de az iszonyú meleg elég sokat kivett belőlünk. Voltak olyan szakaszok, ahol néha előbukkant az út mellett egy-egy árnyas fa, ilyenkor fától fáig mentünk, különben nem bírtuk volna ki a hőséget.
Kb. 3 órakor meglehetősen elcsigázva érkeztünk Ventosába, így a mai napon már nem is készült több fotó. (A 2016-os útinaplómban láthatjátok a szállást). Hamar megtaláltuk az alberguét, hiszen 2016-ban ugyanitt szálltunk meg, Saci és Piroska hátizsákja már ott várta gazdáit az előtérben, majd hamarosan előkerült a hospitalero és becsekkoltunk. Felvezetett az emeleti szobába és megmutatta az ágyainkat. Sajnos annak ellenére, hogy leleveleztük az alsó ágyat, felsőre akart irányítani minket, de akkor elmondtuk neki, hogy Saci megsérült, meg Piroska csípője, meg hát nézzen ránk..., szóval hatott a dolog és azonnal intézkedett. Kisvártatva visszatért két francia 30-as, 40-es éveikben járó zarándokkal, akiket felküldött az ágyak felső részére, mi pedig elfoglalhattuk az alsót. A két francia pasi nagyon önzetlenül, zokszó nélkül beleegyezett a cserébe, mi pedig nem győztünk hálálkodni nekik. Megkérdeztem őket, hogy szeretik-e a sört, de nevettek egy nagyot és nem akarták elfogadni. Nem tehettünk mást, így nekünk, magunknak kellett legurítanunk a jéghideg cervezát az automatából.
Fürdés és mosás után elmentünk a közeli étterembe vacsorázni. Ventosa különös hely, mert itt húsevő darazsak élnek! Az történt, hogy az étterem terasza tele volt darázzsal, amelyek teljesen rá voltak kattanva a húsokra. Először nem akartam elhinni, de láttam, hogy az egyik francia peregrina szinte bemenekült a teraszról a belső helyiségbe és végül ott fogyasztotta el a vacsoráját. Ezután a saját szememmel tapasztaltam, hogy a darazsak extázisba estek a tányéromon lévő csirkeszárnyaktól, alig tudtam belőle enni egy pár falatot. A saláta nem kellett nekik csak a hús, a fene a gusztusukat! Valaki másnak is volt hasonló élménye vagy csak aznap hülyültek meg, amikor mi jártunk ott?
Ezután visszamentünk a szállásra, ahol addigra egy új szobatársunk pihent. Bemutatkozott és előre elnézést kért, hogy éjszaka majd sokat fog köhögni, de megnyugtatott bennünket, hogy nem covidos. Ez jó hír! Amúgy a srác tipikus columbiai lévén barna bőrű, barna hajú volt, de nagyon jól beszélt angolul, ráadásul Valter névre hallgatott, pedig egyik rokona sem volt germán eredetű. Aztán nem is köhögött, én legalábbis nem emlékszem rá, olyan mélyen aludtam. ¡Buenas noches, chicos! :-)
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm!
