Csodás napfelkelte, széles gyalogút, hőség, monotónia. Még csak 7 napja vagyok úton, de már másodszor érzem azt, hogy az El Camino útvonalát áthelyezték. Lehetséges ez?
Az indulás előtt lementünk az albergue konyhájába reggelizni, ahol a kanapén ott aludt a walesi kopasz, agresszív pasi. Fura egy fazon volt, mert sosem aludt a közös hálótermekben, mindig különcködött és elfoglalt valamelyik közös helyiségben egy kanapét, melyek nem alvásra szolgáltak, hanem a zarándokok társasági életét, kényelmét biztosították. Az még nem lett volna baj, hogy a pasi a kanapén hajtotta álomra fejét, de az már zavaró volt, hogy emiatt mindenkitől csöndet és kíméletes bánásmódot követelt, melyet durva hangnemben juttatott tudomásunkra.
Hát toll a fülébe, ez zarándokszállás és nem hotel, a közös konyha pedig reggelizni és nem alvásra való! Ennek értelmében szépen megreggeliztünk azokból a finomságokból, melyeket a házigazda hospitalero, Javier készített nekünk, miközben a kopasz walesi erős horkolással nyugtázta döntésünket. Nem igazán zavartattuk magunkat, még kávét és narancslevet is ittunk, majd néhány perccel 7 óra után léptünk ki az albergue kapuján. Ekkor még bőven sötét volt, az utcán egy lélek sem járt.
Hamar magunk mögött hagytuk Villamayor de Monjardínt, hiszen az egész falu nem több, mint 300 méter hosszú. Az égen néhány felhőfoszlány lebegett, melyeket alulról világított meg a felkelő nap sugara.
Az időjárás ma is melegnek ígérkezett, ráadásul az út első etapja 12,2 kilométeren át egyetlen települést sem érintett, tehát fel kellett készülnünk elegendő vízzel, nehogy szomjan maradjunk a hőségben. Sokáig jó minőségű, széles gyalogúton vezetett a jelzés, melyen nagyon tempósan tudtunk haladni. Szerettem ezeket a földutakat még akkor is, ha többségüket apró kavicsokkal szórták fel, mert ezeken a döngölt utakon könnyen lépkedtem és viszonylag ruganyosan mozogtam a mélyen barázdált túracipőmmel.
8 óra körül a nap még mindig nagyon alacsonyan helyezkedett el, de már nemcsak a felhőket, hanem a búzamezőket is megvilágította, nem is akárhogy! A széles gyalogút mindkét oldalán aranyló színben pompázott a táj. A lekaszált tarló, a még lábon álló gabona mind a napsugarak ölelésében ringatózott és az idilli csendélet harmóniáját nem zavarta a zarándokok tömege sem. Na nem azért mert nem voltak sokan az úton, hanem azért, mert azt a stratégiát választottuk, hogy nem a nagyobb településeken, az útikönyvek ajánlott etapjainál állunk meg, hanem inkább a kisebb, köztes településeken. Úgy tűnt, hogy ez a módszer bevált, ami leginkább a reggeli elindulások során látszott meg igazán. Nem kellett nyakra-főre kerülgetnünk egymást, szellősen, szinte egyedül gyalogolhattunk az úton, ami az első néhány nap tapasztalatai után felemelő érzés volt!
A kora reggeli induláskor a hátunk mögött felkelt nap hosszú árnyékot vetett a gyalogútra, így természetesen nem maradhatott el a tipikus caminós hosszúárnyékos fotó sem. :-) Az út többnyire egyenesen, néhol jobbra vagy balra kanyarodva folytatódott, de leginkább vízszintesen vagy lefelé, ezért nagyon könnyedén szedtem a lábaimat. Az első napok gyötrelmeit már magam mögött hagytam, teljesen belerázódtam a gyaloglásba és úgy tűnt, hogy a testem is hozzászokott a mindennapi fizikai megterheléshez. Nagyon élveztem az utat! Villamayorból egyszerre indultunk el hárman magyar peregrinák - Saci, Piroska és én - de ahogy a képeken is látszik, minden további nélkül volt alkalmunk külön-külön gyalogolni. Nem voltunk összenőve, mindenki a saját tempójában haladt, így volt rá mód, hogy az egyes állomások, pihenők között mindenki elmélkedjen a saját dolgain, belemerüljön a gondolataiba, mégis tudtunk egymás létezéséről, tudtuk, hogy a másik a közelünkben van és ez akkor így volt jó. Spontán alakult így, én legalábbis nem terveztem hogy társakkal megyek majd az úton, egyedül indultam el, mégis a sors elrendezte és egészen az utam végéig nagyjából így is maradt.
Messze volt még Los Arcos, az első lakott település, ezért másfél órás tempós gyaloglás után nagyon megörültünk, amikor előbukkant egy food track, azaz egy mozgó büfé az út mentén kerti székekkel és asztalokkal körbe rakva. Milyen kicsi a világ, egy román lány volt az egyik kiszolgáló, aki ugyan nem beszélt magyarul, de a társalgásunkról felismerte a nyelvünket. Ez volt az első hely, ahol gazpacho is szerepelt a kínálatban! A pulton nagy kancsókban állt a behűtött finom nedű, amit nagyon megkedveltem még Andalúziában, így természetesen azt kértem a lánytól. Nagyon jólesett, szinte vérré vált bennem és úgy éreztem, hogy még energikusabb lettem tőle. Aki nem próbálta, annak mindenképp javaslom megkóstolni. Olyasmi, mint a paradicsomital, csak van még benne egy két más dolog is (uborka, paprika, szikkadt bagett, hagyma stb.)
Rövid pihenő után továbbindultunk. A táj még mindig hasonló volt, széles gyalogút hatalmas gabonamezőkkel körülölelve, szikrázó napsütés, néhány bárányfelhő. A hőmérséklet egyre melegebbé, az út egyre szárazabbá vált.
A lenti fotó is a kedvenceim közé tartozik a domb tetején árválkodó egyetlen fa miatt.
Nem sokkal 10 óra után érkeztünk meg Los Arcosba, így a beiktatott rövid pihenővel együtt is tudtuk tartani a 4 km/h tempót. Errefelé már tényleg nem az út fizikai nehézsége jelentett kihívást, sokkal inkább a monotónia, a rutinszerű tevékenységek egymás utáni ismétlődése. Felkelés, összepakolás, elindulás, gyaloglás, pihenés, gyaloglás, váltakozva többször is, megérkezés, becsekkolás, fürdés, mosás, vacsora, lefekvés. Másnap kezdődik minden elölről. Nekem ez nem okozott problémát, én élveztem minden percét, de aki először indul az útra, annak érdemes erre felkészülni és megbarátkozni a gondolattal. Sokaknak ezek az ismétlődő tevékenységek nagyobb próbát jelentenek, mint maga az út fizikai nehézségei. Los Arcosban szinte semmit nem fotóztam, így nem is tudom bemutatni. (Akit érdekel, az lapozzon vissza a 2011. és 2016. évi útjaimhoz.) A főtéren leültünk egy bár teraszára és bevágtam egy jó adag tortillát és ittam hozzá egy frissen facsart narancslét. Meg is volt rá az okom, hiszen 2016-ban Los Arcos után kaptam majdnem hőgutát és most mindenféle energia pótlást bevittem a szervezetembe, nehogy megint úgy járjak. Az időjárás hasonlóan forróvá vált, mint amilyen akkor volt.
A pihenő után elindultunk Sansol felé, ahol ugyanabban az alberguében foglaltunk ágyat, mint 6 évvel ezelőtt. Most is ugyanolyan forrón tűzött a nap, mint anno, de szerencsére, most nem aszfaltúton vezetett a jelzés. Én nem tudom hogyan van ez, hogy egyszerűen csak átjelölik az útvonalat, pakolgatják ide meg oda, de most jó minőségű, döngölt földúton haladtunk, ugyanakkor szentül meg vagyok róla győződve, hogy 2016-ban szinte végig aszfaltúton vezetett a jelzés Los Arcostól Sansolig. Ha valaki 2016-ban járt arra, kérem erősítse meg, hogy nem csak a hőguta miatt emlékszem így. :-) Mindenesetre most legalább az útra nem panaszkodhattunk, de a hőség miatt most is majdnem ugyanannyira szenvedtünk. Úgy látszik, ez egy ilyen szakasz. 2016 óta a csenevész fák is megnőttek egy kissé, így néha-néha volt alkalmunk árnyékba vonulni. Előkerült az a két csoffadt fa is, melyek alatt annak idején hárman kucorogtunk, idén már legalább egy méterrel magasabbra nőtt a lombkoronájuk. Minden szenvedés ellenére végül megérkeztünk Sansolba, ahol ismét sikerült kikönyörögnünk, hogy alsó ágyat kapjunk. Hárman összedobtunk 6 eurót, kimosattuk a piszkos ruháinkat és még meg is száríttattuk a hospitaleróval, így úriasszonyok módjára kiültünk a kertbe sörözni, amíg a műveletet elvégezték a gépek helyettünk. Igen, tudom, hogy a középkori zarándokok nem így csinálták, de mi ennyi luxust megengedtünk magunknak.
A fenti képen két magyar zarándoktársam látható, akikkel az Alto de Perdón hegycsúcsánál találkoztam és azóta együtt bandukolunk. Balra Piroska, jobbra Saci. Mindketten tanárnők, és nagyon stramm csajok, Kék túráznak és már ők is megjárták az El Camino Francia utat, éppen 2016-ban, mint ahogyan én is, csak ők szeptemberben én pedig júniusban.
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm! :-)
