Ma különleges helyeken jártunk. Gyönyörű táj, múzeumként is funkcionáló bár, víztározó melletti pihenőpark, tüneményes kiszolgálás és végül egy szuper albergue, ahol alig kaptunk levegőt... 

Reggel 7-re lementünk a reggeliző helyiségbe, amit csak miattunk nyitottak ki ilyen korán. María gyorsan főzött nekünk kávét és elénk tett egy nagy kancsó narancslevet is. Készített nekünk néhány szelet pirítóst, majd egy halom kis adagos lekvárt és vajat is szervírozott hozzá. Tipikus caminós reggelit kaptunk extra kedvességgel! Jólesett házigazdáink ragaszkodása ahhoz, hogy megreggelizzünk náluk és ne üres gyomorral kelljen útnak indulnunk. A legnagyobb meglepetés viszont az volt, hogy mindezért egy fillért sem, akarom mondani egy centet sem engedtek fizetni, pedig eredetileg reggelit nem tartalmazott a szállás ára. Nagyon rendesek voltak velünk! Ezután elköszöntünk Maríától és beültünk a kocsiba, majd Antonio visszavitt bennünket Betanzos központjába, ahonnan folytathattuk a caminónkat.

Betanzos városát elhagyva alig 20 percnyi gyaloglás után máris erős emelkedőt kellett megmásznunk, majd csodás pálmafák mellett haladtunk el. Később a pálmafákat felváltották az eukaliptusz erdők, áthaladtunk a vasúti sínek felett, aztán meg az autósztráda felett is.

Másfél órás gyaloglás után éreztünk először puha talajt a lábunk alatt, egészen odáig aszfaltburkolatú utakon gyalogoltunk. A mai napra egyébként 50 százalék földutat és 50 százalék aszfaltutat jelzett az útikönyvünk, de már ezt is haladásnak tekintettük az előző naphoz képest, amikor az utunk mindössze negyedrészében volt szerencsénk normális, természetes talajon gyalogolni.

Szép zöld környezetben folytattuk utunkat. Itt-ott a jellegzetes henger alakú szalmabálák emlékeztettek bennünket az ősz közelségére, bár az időjárás szerencsére erről még nem vett tudomást. Fél 10 körül értünk egy Cos nevű kisebb településre, ahol lefotóztam a temető melletti San Esteban kápolnát és a szó szerint az út közepén álló kőkeresztet.

Több mint két és fél órája gyalogoltunk már, jólesett volna pihenni egy kicsit, amikor váratlanul elénk került egy útszéli bár. Azért váratlanul, mert a John Brierley által írt útikalauzunk nem jelölt errefelé semmilyen kávézót vagy pihenőhelyet, szóval nagyon megörültünk neki! Kapva kaptunk az alkalmon és leültünk az egyik asztalhoz, ahol egy kis café con leche társaságában megpihentünk egy picit. Itt találkoztunk először a háttérben látható fiatal olasz párral, akikkel később még Santiagóban is összefutottunk.

A rövid pihenő után továbbindultunk. Dimbes dombos tájakon vezetett az utunk, az egész napunkra ez volt jellemző. Magamtól nem találtam volna ki, de Erika felhívta rá a figyelmemet, hogy a lenti képen látható ezüst színű kisebb facsemeték az eukaliptuszok kicsiny fejlődő példányai. Ezekből lesznek később a sudár, sima törzsű és jellegzetes illatot árasztó eukaliptuszfák.

Nemcsak a dombokkal, hanem a hőséggel is meg kellett küzdenünk, egyre melegebbé vált az idő. Presedo települést elhagyva végre megérkeztünk ahhoz a meseszép helyhez, melyet már a Brierley-féle útikönyv is jelzett és terveink szerint itt szándékoztunk egy hosszabb pihenőt tartani. Itt már annyira szomjasak voltunk, hogy engedélyeztünk magunknak egy kis Estrella Galicia sört is, plusz további energiabevitel gyanánt Erika banánt én pedig finom krumplis tortillát. (Amúgy a hely drágább volt a szokásosnál, nyilván a különleges mivolta miatt.)

A helyiség neve Mesón-Museo Xente No Camiño, ami gallegóról fordítva valami olyasmit jelent, hogy "Emberek az úton - Múzeum". Nem véletlenül neveztem meseszépnek, mert az épületet kívül-belül gyönyörű képekkel díszítették (a nyitóképet is itt fotóztam), melyek mindegyike a caminóhoz kötődő jelenetet ábrázol. Beszéljenek maguk a képek.

A nagyjából fél órás pihenő után megint útra kerekedtünk. Sokáig mentünk felfelé, igaz nem túl meredeken, de folyamatosan, elég szenvedős volt a haladás a nagy hőségben. Az égen egy felhőfoszlány sem úszott és ekkor már javában napkalapban jártam az utat, különben napszúrást kaptam volna.

Nagyjából fél 2 körül értem el az Encorro de Beche víztározó melletti pihenőhelyet, ahol Erika már hanyatt vágódva relaxált, amikor odaértem. Aztán csatlakoztam hozzá én is az egyik szomszédos kőpadon. Bár a könyvünk nem írta, de ennél a pihenőhelynél WC és egy kis büfé is volt, ami valószínűleg nem mindig tart nyitva, szóval nem szabad száz százalékban számítani rá, de hátha másnak is jól jön az info. Mi egyébként itt nem vettünk semmit, csak pihentünk és élveztük, hogy végre egy kicsit vízszintben lehetünk. :-)

Később még lefotóztam a víztározót minden irányból, majd a fél órányi pihenés után folytattuk utunkat.

Elég sokat mentünk felfelé, ami nagyon megerőltető volt a forróságban. Jól kifogtuk az időt, sehol egy felhő, semmi szellő csak a forróság és a meredek hegyoldal. Nemcsak mi szenvedtünk, hanem mások is. A nap legcukibb jelenete az volt, amikor egy bringás apuka a két bringás gyerekével küzdött az elemekkel. A kisebbik gyerkőc már nagyon szenvedett, nem tudott felfelé tekerni, erre az apuka a saját biciklije után kötötte mindkét gyerek bringáját és így húzta fel őket a hegyre. A képen nem látszik jól, mert mire előkaptam a telefonomat, addigra már eltávolodtak tőlem, de nagyon aranyosak voltak! :-)

A nagy melegben mindenki szenvedett a hőségtől, fiatalok és idősebbek egyaránt, alig vártuk, hogy végre felérjünk a hegytetőre, de előbb-utóbb ez is megtörtént. Lógott a nyelvünk a hőségtől és a hegymászástól, amikor végre elértük az utolsó út menti bárt, amely a maga nemében ugyancsak különlegesnek bizonyult! Na nem a dekoráció miatt, itt nem volt semmilyen falfestmény vagy más látványosság, hanem a kiszolgálás volt egészen megható! Amikor lerogytunk az országút melletti Casa Avelina bár teraszán az egyik asztal mellé, azonnal ott termett az idős vendéglátós nénike és a lábainkhoz húzott egy-egy kerek kisszéket és mutogatta, hogy tegyük fel a lábainkat. Nagyon kedves volt! Délután 4 óra lévén megint a sörhöz folyamodtunk, így Erika a kedvenc 1906 márkájú sörét rendelte én pedig kipróbáltam az Estrella del Camino márkát, ez utóbbi kevésbé volt finom. A 0,33 l kiszerelésű üveg tartalma hamar lecsúszott a nagy melegben, főleg úgy, hogy a kedves kiszolgáló nénike finom olívabogyókat is szervírozott a sör mellé. Amikor bementem, hogy kifizessem a számlát, akkor megint jött a nénike a kezében egy hatalmas tálcával és visszatessékelt a helyemre, nem engedte, hogy még elinduljunk. A tálcán egy csomó felszeletelt bagett (gyakorlatilag egy-egy szelet kenyér) és mindegyik tetején isteni finom frissen átsütött sonkaszelet volt, melyeket kiosztott a teraszon pihenő zarándokok között. Hát ezért nem engedte, hogy még elinduljunk! Annyira drága volt az a kis nénike! :-)

Ezen a helyen találkoztunk még egy angol pasival, aki Londonban élt és a közelben töltötte a két hetes szabadságát. Láthatóan nagyon jól érezte magát a zarándokok társaságában, mert éppen egy olasz srácokból álló csoporttal társalgott. Hozzánk is odajött, de olyan akcentussal beszélt, hogy alig lehetett érteni, valószínűleg ír vagy skót származású lehetett. Azt mesélte, hogy London nagyon drága - ezt eddig is tudtam - és főleg nagyon stresszes és azért szeret Spanyolországba járni, mert itt teljesen ki tud kapcsolni. Ezzel teljesen egyet tudtam érteni! :-)

Feltápászkodtunk és elindultunk a mai utolsó szakasz felé. Bő 25 perc gyaloglás után értük el a már korábban lefoglalt, vadi új privát zarándokszállást, az Albergue San Lorenzo Bruma névre keresztelt szuper szállást. Gyönyörű tisztaság, mosógép, légkondi, minden ágyhoz zárható szekrény, kislámpa az ágynál, szóval tökéletes. Az egyetlen gond az volt, hogy a légkondit éjjelre kikapcsolták - ami önmagában még nem lett volna baj - de az ablakok csak kulccsal voltak nyithatók, kulcs pedig nem volt nálunk, tehát alig kaptunk levegőt a szobában éjszaka. Ha valaki itt száll meg, akkor érdemes a hospitalerától előre elkérni az ablakkulcsot.

Fürdés és mosás után elindultunk a közeli étterembe és útközben elhaladtunk a municipal albergue mellett. Ez a szállás is nagyon jól nézett ki így kívülről és szép, rendezett udvara volt, de többet nem tudok mondani róla. Mi nem mertük megkockáztatni, hogy esetleg teltház tábla fogadjon érkezéskor és inkább foglaltunk a privát San Lorenzóban. (A municipalokban nem lehet foglalni, mint tudjuk.)

Az étterem szerencsére nagyon közel volt, ahol peregrino menüt kértünk. A fejenként 9 € ár a következőket tartalmazta: tésztasaláta, hatalmas sült csirkecomb sült krumplival, jégkrém és egy üveg pocsék bor. Sokfelé ittam már vino tintót Spanyolországban, de talán még soha nem ittam rossz vörösbort. Eddig. Mivel ketten voltunk, ezért a peregrino menühöz egy egész üveg bort tettek le elénk, de ez annyira szörnyű volt, hogy egy-egy kortynál többet nem bírtunk belőle inni és otthagytuk az egészet. Mindenesetre jól bevacsoráztunk, majd visszasétáltunk a szállásra. Akkor már egy kicsit fáztunk, annyira lehűlt a levegő.