Személyes véleményem szerint mindenkinek a magánügye, hogy miért indul el a Szent Jakab-út bármelyik szakaszán, éppen ezért soha nem faggattam zarándoktársaimat erről. Ennek ellenére a gyaloglások alatt többen is maguktól megnyíltak és bizalmukba avattak, miközben elmesélték indíttatásuk okát.

Ahogy azt nemrég már megírtam, újra útra kelek, vár az El Camino! :-) Most azonban nem zarándokként, hanem zarándokfogadóként térek vissza a Szent Jakab Út legkedvesebb szállására. A León és Astorga közötti Hospital de Órbigóban vállaltam két hetes önkéntes szolgálatot. Don Manuel atya egyházi alberguéjében volt szerencsém megszállni annak idején, így valamelyest ismerős lesz a helyszín, de most egy kicsit másképp kell készülnöm a feladatra.

A poszt címét Sándor Anikó könyvének alcíme ihlette, de egyszerűen nem találtam jobbat. (Bocsánat Anikó, remélem nem haragszol!) 2011. szeptemberében jártam meg az El Camino zarándokutat és azóta valóban sok minden történt velem. Ahogy arról már írtam a Bemutatkozás című posztomban, szinte rögtön az El Camino után kimentem Angliába, amit azóta is nagyon jó döntésnek tartok. Valahogy az egész angliai ottlétemet a Camino folytatásának tekintem. Számtalan párhuzam jellemezte az amúgy teljesen más indíttatású és célú utat. Ha csak az nem lehetett mindkettőnek az alapja, hogy mindkét helyen ÉN voltam jelen és nekem, saját magamnak kellett helytállnom sokszor teljesen ismeretlen, váratlan helyzetekben.

Amikor készülődtem az Útra, nagyon sok útleírást, könyvet olvastam, filmeket néztem az El Camino zarándokútról. Egy idő után már kezdett kialakulni bennem egy homályos elképzelés, hogy mi várhat rám. Többször elképzeltem, hogy milyen tájakon fogok áthaladni, milyen terepviszonyok mellett kell majd haladnom, de mindig ott mocorgott bennem az ismeretlen körülmények izgalma, hiszen valójában nem tudtam biztosan semmit. Egy dolgot kivéve, hogy jó lesz! :-) Ebben az első perctől kezdve határozottan biztos voltam! 

Tudtam, hogy mégegyszer vissza kell térnem a spanyolországi El Camino zarándokútra, csak azt nem, hogy mikor. Eleinte úgy gondoltam, hogy ismét zarándokként fogok nekiindulni - sőt, ezt még mindig tervezem - de közben jött egy olyan lehetőség, amit boldogan elvállaltam! :-)

Terveim szerint egy olyan interjúsorozattal bővítem a blogot, melyben az El Camino zarándokút iránt elkötelezett embereket szólaltatok meg. Az első interjú újévkor készült a Budapesti El Camino Klub vezetőjével, most pedig egy másik jelentős hazai zarándok szervezet képviselőjét, a Szent Jakab Baráti Kör egyesület elnökét, Dukát Csillát kérdezem a klasszikus El Caminóról és annak magyar szakaszáról. Fogadjátok szeretettel!

Az alábbi posztból kiderül, hogy vajon kell-e félnünk az El Camino hírhedt kóbor kutyáitól és miféle állatsereglet kísér bennünket végig a 800 km hosszú úton.

Egy végtelen szomorú hír, amely mélységesen megrázott és még ma is nehezen tudok szabadulni a hatása alól...

Néhány számadat az El Camino zarándokút vonatkozásában a saját utamból:

Ha röviden akarnám summázni a fenti kérdést, akkor csak annyit mondanék, hogy forró vagy hűvös, de lehet akár esős vagy száraz is! Persze nem mindegy, hogy mikor és hol.

Szikrázó napsütés a Mesetán