Előre, sohase hátra. Milyen érdekes, hogy amikor átléptük az El Camino földrajzi középpontját, éppen akkor került elő a dilemma: feladni vagy folytatni?

Nem túl korán, valamivel 7 óra előtt indultunk. Erikának nagyon nehezen ment a járás, a bokája jól be is dagadt és csak erős fájdalomcsillapítóval tudott sántikálni. Megbeszéltük, hogy ma csak Sahagúnig megyünk és ott keresünk egy gyógyszertárat, ahol majd ellátják tanácsokkal. Egy óra kellett, hogy elérjünk a 3 km-re lévő Moratinos településhez, amiből könnyen kiszámítható, hogy milyen sebességgel haladtunk... A falu határában egy új albergue nyílt, ez még nem volt ott öt évvel ezelőtt. A templom előtti kis téren a fák törzsét színes, kötött zászlócskákba öltöztették, fogalmam sincs mi célból, de vidám külsőt kölcsönöztek nekik. :-) 

Nyílegyenes hosszú út, süvítő szél, okarina, paella és egy vészjósló fekete madár... A nap fénypontja Roland - esőkabátban, napszemüvegben, de vidáman. :-) 

Eljött hát a hírhedt 17 km-es hosszú etap ideje. Ez az a szakasz, ahol Carrión de Los Condes és Calzadilla de la Cueza között az égvilágon semmi nincs csak a nyílegyenes út. Abban reménykedtünk, hogy félúton majd leülhetünk pihenni valahová, amennyiben nem lesz csupa nedves minden. Az alberguében megreggeliztünk, mert erre alkalmas helyre nem számíthattunk egyhamar. A csokis croissant egy kicsit uncsi volt már, de kellett az energia a hosszú útra. 7 óra körül elindultunk. Nagyon hideg volt a reggel, de legalább nem esett az eső. Kb. fél órán keresztül gyalogoltunk, mire kiértünk a városból, utána pedig még 5-6 kilométeren át aszfaltúton haladtunk, ami egyáltalán nem tett jót a lábainknak. Aztán végre a burkolat salakosra váltott és a nap is kisütött, de a szél kegyetlenül fújt és a napsütés ellenére hideg maradt az idő. 

Lékószelep, lékószelep - mondta Eduardo, majd kiléptünk az ajtón. A mai nap a szürke felhők ellenére a sárga jegyében telt és még világcsúcsot is döntöttünk. :-)

Reggel a koedukált fürdőben találkoztam Fredericóval, az olasz fiúval, aki szorgalmasan cipelte hosszú hangszerét a hátizsákja mellett (nem kell megijedni, a zuhanyzófülkék zárhatóak voltak, csak a mosdókon közösködtünk a fiúkkal). Elmondta, hogy iszonyúan fáj a válla, lehet, hogy fel kell adnia az útját és majd jövőre folytatja. A moncsilláztatásról hallani sem akart, amiért nagyon becsültem. (Ezt persze csak én hívtam így, a hátizsák spanyol megfelelője, a mochila miatt.) Ez az a bizonyos szolgáltatás, ami a hátizsák előreküldését jelenti taxival vagy erre szakosodott furgonokkal a kényelmes, esetleg sérült, idős zarándokok részéről. Utóbbiakat még megértem valahogy, de sokan tényleg csak kényelmi okokból utaztatják a zsákjukat és azután frissen fickándoznak az úton hátizsák nélkül. De nem Frederico, nála ez szóba sem jöhetett. Sajnáltam volna ha tényleg befejezi, mert megkedveltem a fiút. Mindig nagyon tisztelettudó és derűs volt, nem az a harsány olasz, hanem a csendesebb fajta. Jó utat kívántam neki és reméltem, hogy még találkozunk az úton.

Búcsúzás és találkozás egy percen belül, hegyre föl és hegyről le, a magyar pedig minden csatornán jelen volt, személyesen, szóban és írásban is... :-)

Hideg reggelen, korán indultunk Hontanasból. Eleinte egy szűk gyalogösvényen haladtunk, de később a San Antón felé vezető út utolsó 3 km-es szakaszán aszfaltburkolaton gyalogoltunk, ami elég megterhelő volt a lábainknak. 8 óra előtt értünk a San Antón kolostorhoz és persze befordultunk balra, hogy szemügyre vegyük közelebbről is. Az út egyébként a régi kolostort a templommal összekötő boltíves pillér alatt vezet át, melynek ma már csak a romjai láthatók, de ennek ellenére egy albergue is üzemel belül és állítólag nagyon különleges atmoszférája van. Persze, hogy kíváncsiak voltunk rá! 

A nap, amikor az egy főre eső elhagyott bakancsok száma megsokszorozódott, találkoztunk lovas zarándokokkal, magyar kokárdával és még a vízhólyagomat is megvarrtam.

Hideg, szeles reggelre ébredtünk, de az időjárás ellenére már 6 óra 20-kor elindultunk. Nem igazán voltunk formában, mert már rögtön az elején elvétettük az irányt és nem találtuk a nyilat. Ott bóklásztunk az albergue körül egy darabig, aztán elindultunk a főúton a településről kifelé. Úgy tűnt, hogy nemcsak mi bénáztunk, mert arrafelé jött egy nagyon fiatal japán lány is, aki hátizsákkal együtt talán 40 kiló lehetett és ő is meglehetősen bizonytalan volt. Elővette a telefonját és valamilyen gps alapú alkalmazást böngészett rajta, majd megállapította, hogy az irány jó, de tőlünk balra 200 méterre van a kijelölt út. Amíg ott tanakodtunk, befutott újabb két eltévelyedő zarándok, akikkel később még sokat találkoztunk és egészen az út végéig nagyon jóban voltunk. Így ismerkedtünk meg a kanadai Lindával és az ausztrál Soniával, róluk még lesz szó a későbbiekben. 

Hosszú az út Burgosig és ugyanolyan hosszú a városból kifelé is, de a burgosi katedrális mindenért kárpótol! Napi ráadás: ismét belebotlottunk a Mundicaminóba... :-)

Reggel 6:10-kor indultunk, hogy legyen időnk körülnézni Burgosban. Amikor 5 évvel ezelőtt jártam az El Caminót, még reggel fél 8-kor is korom sötét volt, mivel szeptemberben csak valamivel 8 óra előtt kelt fel a nap Spanyolországban. Érdekes volt megtapasztalni, hogy most júniusban sokkal korábban, reggel 6 órakor is világosban tudtunk indulni, hiszen közeledtünk a nyári napfordulóhoz. A faluból kifelé végig aszfaltúton haladtunk egészen az autópálya felett átkelve, ahol rögtön a felüljáró után kétfelé ágazik az út. Egyenesen előre az ipartelepen keresztül mehettünk volna tovább - ahogyan régen is tettem - de most inkább úgy döntöttünk, hogy a balra letérő utat választjuk, amely a folyó mentén vezet be Burgosba. A repteret így sem tudtuk megúszni, sokáig gyalogoltunk mellette, csupán annyiban tértünk el a régi útvonaltól, hogy a létesítményt most nem balra, hanem tőlünk jobbra kerültük el.

Camino oázis, atapuercai ősök, óriás spirál és egy üzenet Zsuzsikának. A csigák még mindig keresztben vonultak és még mindig nem használtam a lábáztató medencét... :-)

Éjjel nagyon zörgött az ágyam, minden kis mozdulatra hangosan nyikorgott. Szerencsére csak öten voltunk a szobában, így húsz ember helyett csak ötnek nem sikerült tőlem aludnia... Ez persze csak vicc, hiszen például a szomszéd amerikai pasi úgy húzta a lóbőrt, hogy horkolása nemcsak az ágynyikorgást, de a kinti kamionok zaját is elnyomta. Ébredés után, még indulás előtt lementünk az étkezőbe reggelizni, mert tudtuk, hogy hosszú egy szakasz következik és sokáig nem lesz bár az úton.

Hírességek lábnyomában jártunk és megkerültük a Plaza Mayort. Napi gasztronómia: csicseriborsó legelés és fagyasztott tengeri herkentyűk vizuális bekebelezése. Show must go on... :-)

Reggel 7 órakor csuktuk be magunk mögött az albergue kapuját. Meglehetősen hűvös idő fogadott, az égen felhők gyülekeztek, de nem siettünk, mert mindkettőnk lába fájt a vízhólyagtól és emiatt aznapra csak 17 kilométert terveztünk. Az első települést, Beloradót egy órányi gyaloglás után értük el. A városba vezető Calle Corro végén jobb kéz felől állt a gólyafészkekkel bőségesen telerakott templom, balra fordulva pedig a fenti képen látható falfestmény díszített egy kőkerítést. Végre egy olyan templom, ami kora reggel is nyitva volt, így hát bementünk.

Színpompás tájak, virágos út, bagzós macskák. A természet ma zsenge zöldborsóval járult hozzá komfortérzetemhez. Szép emlékek... :-)

Valamivel reggel 7 óra előtt indultunk és alig 10 perces gyaloglás után elénk tárult a fenti képen látható táj. Vannak olyan jellegzetes helyszínek, amelyek az El Camino útleírások szinte mindegyikében szerepelnek, amolyan "el camino kötelező" fotó témák, ez a dombokat átszelő útszakasz is egy ilyen volt. Nagyon szerettem ezt a részt, mert jól szemlélteti azt a végtelen hosszú és titokzatos utat, ami az egész El Caminóra jellemző, ugyanakkor előrevetíti a közelgő Meseta hosszabbnál hosszabb sík etapjainak közelségét is. A dombok mögött ki tudja milyen új, izgalmas dolgok várnak majd? Öt éve ez a táj beszántva, meleg barna színben fogadott, most azonban a zöld minden árnyalatában üdén pompázott!

Ó Nájera, szép emlékek! :-) Birkanyáj rántott vissza a földre, majd a hőség és szomjhalál, ezután egy meseszerű helyre csöppentünk, este meg kapuzárási pánikban volt részünk...

Reggel 6 órakor indultunk, mert egy hosszú, 10 kilométeres fárasztó szakasz várt ránk Nájeráig. Még jó hűvös volt, ilyenkor jobban tudtunk haladni. Csak egyszer álltunk meg valahol egy padnál, aztán egészen a városig többet már nem. Jól el is fáradtunk. Hosszú volt a városba bevezető út, nem is emlékeztem rá, hogy Nájera ilyen nagy település. Fél 9 körül értünk a városközpontba, ahol egy iskola mellett haladtunk el, a gyerekek épp iskolába mentek. (Spanyolországban 9-kor kezdődik a tanítás.) Jó volt hallani vidám, pergő nyelvű csicsergésüket. Háromnegyed 9-re értünk a hídhoz, majd azon átkelve a folyóparti első bárt céloztuk meg, mert addigra Erikának baromira bedagadt a bokája. A képen jobbra az a sok szék a teraszon minket várt. :-)