Pihe-puha felhőpaplan borult Galíciára és mi felülről néztük! Aztán jött a zuhanás. A baleset nem minket ért, de így is nyomasztó volt látni a sérülteket.

Milyen jó, hogy előző nap idejekorán kidőltünk és mindössze 17 km gyaloglást követően megálltunk Fonfríában! Ha ez nem így történt volna, akkor valószínűleg még délután leereszkedtünk volna a völgybe és kimaradtunk volna egy csodás élményből. Azonban biztosan nincsenek véletlenek, mert a gondviselés úgy rendezte, hogy a kora reggeli indulás még a hegytetőn érjen bennünket. Fonfría település ugyanis 1300 méter magasan fekszik, s amikor nekivágtunk aznapi gyaloglásunknak, az első néhány lépés után a lélegzetünk is elállt a csodaszép látványtól! A völgyet sűrű párafelhő borította, mi pedig fentről néztük ezt a gyönyörű természeti jelenséget, mint puha paplantakarót azon az álmos galíciai reggelen. 

Találkozások új és régi ismerősökkel, állatsereglettel és a tékozló fiúval. Megismertük a complementario fogalmát és végre megérkeztünk Galíciába! :-)

Reggel 7-kor már a meredek hegyi út köveit koptattuk. Június végén jártunk, ilyenkor még világosban indulhattunk, de emlékszem, hogy szeptemberben ebben az időszakban korom sötét volt körülöttünk. Szerencsésnek éreztem magam, hogy láthattam a felkelő nap sugarait végigsimítani a hegyoldalak domborulatain, mely surlófényeivel még inkább varázslatossá tette a csodás tájat. 

Eleinte az aszfaltos út, majd a hegymenet gyötörte lábainkat, a nap főszereplőivé pedig az elhivatott hospitalerók váltak. Volt még cica és mosómedve, sőt, egy bűvös jelszó után megnyílt a szárítógép ajtaja is előttem... :-)

Nem túl korán, de időben indultunk, hiszen tudtuk, hogy szükségünk lesz minden energiánkra. Elég fárasztó napnak néztünk elébe, mivel innen már újra hegyek-völgyek váltogatják egymást, de legfőképp fölfelé vezet majd az út. Reggel 7 óra volt, amikor még egy utolsó pillantást vetettünk a szépséges Villafranca del Bierzo hangulatos folyóparti házaira, majd átmentünk a hídon és elindultunk Santiago irányába.

A nap, amikor megvettük a repülőjegyeket hazafelé és végérvényesen eltávolodtam attól a bizonyos padtól. Legalábbis azt hittem... :-)

Ahhoz képest, hogy június végén jártunk, piszok hideg reggelre ébredtünk. Hosszú volt a városból kifelé vezető út, de legalább most nem tévedtünk el, mint 5 éve, amikor kora délután araszoltunk a városon át a legnagyobb rekkenő hőségben. De jó is lett volna most abból a melegből egy kisebb adag! Már háromnegyed 7-kor elhaladtunk a templomosok vára mellett, ahol valamilyen futó- vagy biciklis versenyre készülődtek. Rajtunk és a rendezőkön kívül nem sokan jártak még arrafelé, hiszen a spanyolok biológiai órája szerint akkor még csak hajnalodott és a legtöbbjük a lóbőrt húzta még... 

A fel nem szolgált reggeli és a foci EB között szoros korrelációt véltünk felfedezni. Jártunk felhők felett, alatt és benne is, vacsorára pedig padróni paprikát és palacsintát ettünk. Mert megérdemeltük. :-)

Az előttünk álló meredek hegyek miatt korán akartunk indulni, ezért már reggel 6-kor lementünk a földszintre, hogy megreggelizzünk. Előző nap a hospitalero 8 eurót kért a szálláslistán feltüntetett 5 helyett, mondván, hogy az árban a reggeli is benne foglaltatik. Ezt szerettük volna valóra váltani, amikor naivan kopogtattunk az étkező ajtaján, de választ nem kaptunk. Vártunk egy kicsit, később még néhányan csatlakoztak hozzánk hasonló reményekkel, de sehol senki... 

"Ha idáig eljutottál, legyőzted önmagad!" - üzenték honfitársaink, de azért még állt előttünk egy és más...

Reggel már csak hárman voltunk az alberguében a vékony hangú mexikói kislánnyal, a hátikosaras német pasi már árkon-bokron túl járt mire összepakoltunk. Az előtérben kedves gesztusként egy-egy doboz joghurt várt mindhármunkra, Pedro nagyon figyelmes volt. :-) Elindultunk és innen már Zolival való gyaloglásom emlékképei elevenedtek fel öt évvel ezelőttről...

A nap főszereplői David és Pedro, de találkoztunk még egy különös erdélyi fiúval is, na meg a hátikosaras német pasival, aki nem lett a kedvencem. És volt egy lábcsók is. :-)

Reggel fél 7 körül lecuccoltunk az emeletről, de a hospitalerák még nem voltak lent, így nem tudtunk elbúcsúzni tőlük. Szerencsére Don Manueltől  már este elköszöntünk, mert azt mégsem várhattuk el tőle, hogy kora reggel felkeljen miattunk. Ittunk egy kávét az automatából, aztán elindultunk. A település végén elérkeztünk ahhoz az útelágazáshoz, ahol 5 évvel ezelőtt az egy kilométerrel rövidebb utat választottam egyenesen előre a kukoricaföldek között. Most azonban nem siettünk, sőt, szóval a 16 km-es jobbra forduló utat céloztuk meg. Visszatekintve Órbigóra még éppen sikerült elcsípnünk a napfelkeltét. :-)

A nap, amikor újra láthattam Don Manuelt és egy kis időre hospitalera is lehettem! :-) 

Ma nagyon rövid távolságot terveztünk, mivel Hospital de Órbigo volt a célállomás. Nagyon szép emlékek fűztek ahhoz a helyhez, hiszen 2014-ben ott töltöttem 2 hetes szolgálatomat, mint önkéntes zarándokfogadó. Erika lába sem volt még tökéletes, jó hogy egyáltalán folytatni tudta az útját, így tehát mindenképpen Órbigóban szándékoztunk megállni. Nem keltünk túl korán, az alberguében még meg is reggeliztünk, aztán szép lassan elindultunk. A tempót most Erika diktálta, de én egyébként is inkább mögötte szerettem haladni, ráérősen fotózgatni, lemaradni, eltévedni... :-) 

A mai nap szívecskés café con lechével indult, de a nap fénypontja a cuki bácsika volt, akitől rózsát, cukrot, kekszet és pecsétet is kaptunk. A chipses csirke csak ráadás volt a nap végén! :-)

Úgy tűnt, hogy jót tett a kétnapos pihenő Erika lábának, ezért újra nekivágtunk az útnak. A célunk az volt, hogy két nap alatt elérjük Hospital de Órbigót, ami normál körülmények esetén egy nap alatt megjárható, de nem akartunk kockáztatni. Hospital nagyon szép emlék nekem, ott voltam önkéntes zarándokfogadó 2014. júliusban. Tudtam, hogy most is magyarok szolgáltak az alberguében, sőt, Klárit szeméyesen is ismertem, ezért még előző este írtam neki, hogy 2 nap múlva érkezünk.

A nap, amikor a szükség törvényt bontott és térugrásra kényszerültünk. Napi kulcsszavak: churros, chips, chinche, check-in, check-out. Csupa csudijó dolog! :-)

Reggel 7-kor elindultunk az alberguétől tíz percre lévő vasútállomás felé. A vonat csak 7:48-kor indult Leónba, de Erika olyan lassan tudott bicegni, hogy rászántunk háromnegyed órát az útra. Az állomás teljesen üres volt még, a nap is csak félig világította meg a váróterem épületét, a levegő pedig meglehetősen hűvös volt, ezért belül telepedtünk le. Egy ideig csak ketten ücsörögtünk a váróteremben, aztán a vonatindulás idejéhez közeledve elkezdtek szállingózni az utasok. Legnagyobb meglepetésünkre csupa zarándoknak kinéző egyén gyűlt össze, mindegyikük hátizsákkal, túrafelszereléssel várta a vonatot. Vajon mit keresnek itt és miért utaznak vonattal? - tanakodtam, hiszen egyikük sem látszott sérültnek, betegnek.