Megtörténtek az utolsó simítások, a felszerelésem összeállítva.

Az előző listámhoz képest csak minimálisan változtattam, de sikerült lefaragnom néhány dekát a hátizsák súlyából.

Mit pakoljunk a hátizsákba és mit hagyjunk ki belőle? Tippek, ötletek, dilemmák - főleg nőknek - grammonként adagolva... :-)

Úgy gondoltam, hogy mivel nem ez az első utam az El Caminón, hipp-hopp összepakolom a hátizsákom, ez nekem már nem jelenthet gondot. Elég sok mindenem maradt viszonylag jó állapotban az előző utakról, ezeket viszem magammal most is. Már csak egy hét van az indulásig, szóval összeírtam a listát és elkezdtem kimosni a túrafelszereléseket, hogy mégiscsak illatosan, frissen induljak a nagy útra. :-) Eközben aztán támadt egy ötletem!

Amikor az emberben elkezd mocorogni a mehetnék és egyre erősebb a hívás, akkor nincs mese, menni kell... :-)

Idén tavasszal megint elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy újra elinduljak az El Camino valamelyik útvonalán. Idestova két év telt el azóta, hogy 2016. nyár elején elsétáltam a Santiagói katedrálishoz, szóval benne volt a pakliban, hogy előbb utóbb újra elfog a láz és megint felhúzom a túracipőt... :-)

Muxia, elérzékenyülés, meghatódás. Volt még sok nevetés is, távirányítással etettek, "ne nézegesd, egyed!" - szólt az instrukció és én megtettem. :-) Adiós!

Ott hagytuk abba, hogy előző este megérkeztünk Muxiába és becsekkoltunk az Albergue Delfin szállásra. (Ha valaki nem hallott volna róla, ezt a zarándokszállást is egy magyar honfitársunk, Rózsa vezeti, szívből ajánlom mindenkinek!) Most éppen Rózsa fia, Bálint volt az ügyeletes hospitalero, aki nagyon finom almás sütivel kedveskedett a vendégeknek. A szálláson néhány ismerőssel is összehozott bennünket a sors. Itt szállt meg Terike, aki Renátával és Zsuzsival (velük Santiagóban futottunk össze) az Angol Utat járták. Itt volt Anna is, akivel Hospital de Órbigóban találkoztunk, ott szolgált hospitaleraként és az ideje letelte után itt folytatta tovább önkéntes tevékenységét. Végül javaslatunkra eljöttek Muxiába újdonsült ismerőseink, a szimpatikus házaspár, Kinga és Gábor is. Nem maradhatott el tehát a majdnem teljes közös fotó. :-)

Nyár, napfény, kék égbolt, végtelen óceán... és süvítő szél a világ végén. Na meg a vino tinto sziluettje. :-)

Reggel nem kellett túl korán kelnünk, mert a délelőtti busszal terveztünk eljutni Finisterrébe. A repülőjegyünk július 6-ra szólt hazafelé, így még éppen két napunk maradt ellátogatni a világ végére Finisterrébe és Muxiába. Az előző évi rossz tapasztalatok miatt egy kicsit aggódtam, de most szerencsére megúsztuk a poloskacsípéseket, sehol semmi nyoma nem volt a vérszívó dögöknek. Magunk mögött hagytuk hát a Seminario Menor hatalmas épületét és elindultunk az autóbusz-pályaudvarra. Az emeleten kellett megvenni a jegyet és úgy tűnt, hogy rajtunk kívül még sokan voltak kíváncsiak az óceánra, mert a busz majdnem megtelt. Indulás! 

Megérkezés Santiagóba és a nagy találkozás... :-)

Eljött hát az utolsó nap, legalábbis ami a Santiagóba való megérkezést illeti. Már reggel 6-kor a konyhában bóklásztunk, ahol összefutottunk Balázzsal. (Ő az a fiú, akivel a hintaágyas pihenőnél találkoztunk pár nappal ezelőtt.) Éppen a maradék Nescafé tasakjait ajándékozta el az ott lévőknek, így bennünket is meginvitált egy kora reggeli kávéra. Erzsi még aludt, mert ő ma csak Monte do Gozóig akart menni, ami nagyjából 16 kilométeres távolságot jelentett, mi viszont végre el akartunk érni Santiagóba, hiszen egész utunk alatt ez a cél lebegett a szemünk előtt.

Az utolsó előtti naphoz érkeztünk, amikor újabb magyarokkal találkoztunk, Puskás Öcsi nevére pedig megnyíltak az ajtók előttünk. Az esti wifizés E-vel volt a hab a tortán.... :-)

Reggel fél 7-kor keltünk útra. Elég felhős volt az ég, de legalább nem esett és még hideg sem volt, szóval gyalogolni tökéletes. Még mindig burjánzó zöld erdőkön keresztül vezetett az utunk, egyszerűen nem tudtam megunni. 

One for mummy, one for pappy... :-)

6:50-kor kissé álmosan indultunk neki napi gyaloglásunknak. Mivel szállásunk a városszéli parkban helyezkedett el, szinte biztosak lehettünk abban, hogy majd a városon átkelve találunk egy nyitva tartó bárt, ahol az első életmentő café con lechét leküldhetjük. Így is történt, de reggelizni csak később tudtunk, mert kaja az még nem volt. Fél 8 körül értünk San Xulián de Camino falucskába, ahol egy kicsinyke templom és egy kőkereszt jelentette a falu látnivalóit.

Újabb magyar az úton! Fotószegény nap volt a mai, pedig Galícia igazán szép arcát mutatta. Fakereszt, hintaágy és lombkorona alulnézetből - ennyit sikerült megörökítenem. :-)

Reggel háromnegyed 7-re értünk le a municipal alberguéhez, ahol Erzsi már várt ránk. Együtt indultunk tovább a nagyon hideg, szeles időben. Annak ellenére, hogy június utolsó napját írtuk, sokkal, de sokkal hűvösebb időjárásban volt részünk, mint öt évvel ezelőtt október elején. Egy rövidebb hídon átkeltünk, majd sokáig egy erdős részen haladtunk többnyire meredek emelkedőn.

A mai nap termése egy fehér és egy rózsaszínű virág, egy nemzeti színű szalag és egy majdnem 100-as kilométerkő. Ráadás: esti fiesta magyar főszereplővel! :-)

Az albergue étkezőjében megreggeliztünk, majd 6 óra 50-kor már el is hagytuk a szállást. Hamar kiértünk a városból és mivel már világosodott, nem jelentett gondot a tájékozódás. Nem úgy, mint 5 évvel ezelőtt, amikor október elején koromsötétben botorkáltam az úton. Most nem volt ott a szántás mentén a hatalmas kóla automata és a jobbra fordulást is egyértelmű nyíl jelezte, szóval könnyen tájékozódtunk és alig egy óra alatt elértünk Barbadelo településig. Itt egy nagyon jó kis albergue üzemelt, amelynek bárjánál természetesen most is megálltunk a szokásos café con lechére.