A mai napon megkezdtük spirituális utunk első napját, ahol rögtön a tengerszintről ugrottunk fel majd' 500 méter magasságba. Boncolgatom a tömeg vagy nem tömeg témát is.

Reggel fél 7-kor indultunk, miután a szálláson elhelyezett automatából ittam egy kávét. Pontevedra elég nagy város, így sokáig mentünk kivilágított utcákon át és jó darabig nem volt szükségünk fejlámpára. Később azonban annál inkább, mert Spanyolországban szeptember közepén a nap csak 8 óra előtt néhány perccel kel fel. Átkeltünk a Rio Lérez feletti hosszú hídon, majd a híd végén a sárga nyilat követve a körforgalomnál pont egy nyitva tartó kávézóba botlottunk. Ha már így esett, akkor betértünk és gyanútlanul kértem egy sonkás bocadillót.

Hogy kerül a csizma az asztalra? ... akarom mondani a bakancs az ágyra?! Volt még pánikolás egy kisebb hegytől és egy majdnem különválás, de végre találkoztunk egy magyar zarándokkal is!

Még égtek az utcalámpák az éjszakai sötétségben, amikor kora reggel kiléptünk az albergue kapuján, de legnagyobb meglepetésünkre az egyik szomszédos kávézó már nyitva volt. Ilyet is ritkán éltünk meg utunk során! Gyorsan bementünk és megittuk a szokásos café con lechét, így frissen és üdén vágtunk neki a napi etapnak.  (Na, ez azért túlzás...) Még legalább egy fél órát gyalogoltunk a kivilágított utcákon, majd amikor elhagytuk a közvilágítást és magunk mögött hagytuk a várost, éppen akkor került elénk egy erős fényű fejlámpát viselő pasi. Követtük őt a sűrű erdőben, de később nekünk is fel kellett vennünk a fejlámpát, mert nagyon ködös, párás volt a levegő, szinte az orrunkig sem láttunk.

A mai napon rácsodálkoztunk az ember alkotta monumentális műtárgyakra, eközben pedig egy apró, pici élőlény, egy undorító kis dög képes volt borítani a napi rutint...

Reggel fél 7-kor sikerült elindulnunk, majdnem egyszerre az egyik olasz párral. Ők valószínűleg a felső, hivatalos úton mentek, mert egész nap nem találkoztunk velük, mi viszont ragaszkodtunk az óceánhoz, ezért lefelé indultunk az alternatív út irányába. Tíz perces gyaloglás után már az óceánparton voltunk, ahol egy kőkereszt állt méltóságteljesen a morajló víz hullámai előtt.

Hajnali naplóírás után sötétben botorkáltunk, majd hegyet másztunk önként és dalolva. Később szándékosan el akartuk kerülni a dombokat, ehelyett olyan meredek utat kaptunk, hogy a fal adta a másikat! :-)

Reggel 6 óra előtt Erika is felkelt és csodálkozott, hogy én már kint ülök a hallban és naplót írok. Röviden elmeséltem neki, hogy mi történt, (erről bővebben az előző posztban olvashattok) majd nyomatékul bekentem krémmel néhány csípésemet. Lassan a többiek is kezdtek mozgolódni, de még így is mi hagytuk el elsőnek az szállást. Fél 7 előtt léptünk ki a kapun, alig vártam, hogy magam mögött tudjam ezt az alberguét, pedig egyébként nem volt rossz, csak nekem nem volt vele szerencsém...

Csodálatos óceán hullámtörő sziklákkal és táltos paripával, estére viszont legyek és egyéb vérszívók jutottak. Az álmatlan éjszakát egy kedves üzenet tette szebbé... :-)

Reggel fél 6-kor indultunk el mai célállomásunkra, Porto Moguás településre. Előző este lefoglaltunk két ágyat emailen keresztül, de nem akartunk kockáztatni azzal, hogy túl későn érkezünk, mert láthatóan egyre nagyobb számú zarándok igyekezett Santiago felé. Az óceán még sötétben is szép volt, de a tájékozódáshoz szükségünk volt a fejlámpára. A jelzések eleinte egy nagyon köves ösvényre vezettek, ahol nehezen haladtunk, majd később egy autóút mentén gyalogoltunk pirkadatig.

A nap, amikor elvesztettük Ágit és magunk mögött hagytuk Portugáliát. Volt még egy izgalmas időutazásunk, birtokba vettünk egy egész alberguét és végre spanyol földre léptünk. Hola Galicia, megjöttünk! :-)

Egy különleges napnak néztünk elébe, melyen a gyaloglás mellett más közlekedési eszközt is alkalmazni kívántunk, konkrétan egy hajót. Nem úri huncutságról van szó, hanem az út sajátosságáról, miszerint a portugál-spanyol határt kettészeli a Mino folyó, amelyen menetrendszerűen közlekedő komp segítségével lehet átkelni. Egyébként ez a folyó jelöli a határt Valenca és Tui között is a Portugal Interior vagy Central, azaz a belső úton, de ott egy híd áll rendelkezésünkre. (Erről ITT olvashattok a 2015. évi úti beszámolómban.) Nekünk azonban a parti úton nem volt lehetőségünk száraz lábbal átkelni, hiszen a legközelebbi híd 13 kilométer távolságra volt tőlünk, így a komp jelentette a megoldást. Na jó, a lábunk így is száraz maradt. :-)

Végre megint óceán! Persze mindig bal kéz felől legyen, de nekünk jobbról is sikerült :-)

Reggel 6-kor a hátsó kijáraton hagytuk el a szállásunknak otthont adó textilboltot. Néhány szűk utcán jutottunk el a szélesebb főútig, rajtunk kívül nem igazán volt mozgás a városban. Sötét volt még, égtek az utcalámpák, aztán hamarosan kiértünk az óceánpartra. Sokáig kőburkolatú úton gyalogoltunk, majd egy jó fél óra múlva magunk mögött hagytuk a városi sétányt.

Óceánparti út óceán nélkül, de sok szép erdei úttal és természeti szépséggel. A csirkét marcangoló kutya is a természet része volt, mint ahogy a fekete meztelencsigák is. :-)

Reggel 6-kor léptünk ki a panzióból, majd elsétáltunk az 1 kilométer távolságra lévő municipal alberguéhez, ahol Ági szállt meg. Útközben érintettünk egy kedves kis kápolnát, de sajnos ez idő tájt még sötét volt, hiszen a nap csak 7 óra körül kelt fel, így nem igazán tudtam jó fotókat készíteni. Előző este megbeszéltük az étteremben a kora reggeli találkozót Ágival, tehát megint hármasban vágtunk neki a mai szakasznak. A templomtorony óráján jól látszik, hogy még csak negyed 7 volt, de már egyre többen rajzottak ki az alberguéből.

Eltévedések, plusz kilométerek, tömeg, szállásmizéria, estére azonban minden jóra fordult, mert megérdemeltük! :-)

A teljesen completto, azaz fullra feltöltött szálláson még majdnem mindenki aludt hajnali 5 órakor, amikor  elkezdtünk készülődni. Érzékeltük, hogy a Portugál Camino Costán, vagyis a Parti Úton már sokkal többen vannak, mint Portóig bármikor. Előző nap szerencsére korán beértünk a szállásra, de a mai napra sokkal hosszabb utat terveztünk, ezért már reggel 6-kor elindultunk, hogy reális esélyünk legyen zarándokszálláson szabad ágyat kapni.

Egy új korszak kezdete, rátértünk az óceánparti útra, az El Camino Portugués de la Costa deszkapallóira. Végre puha talaj a sok gránitkő után! Egyúttal új társunk is érkezett Ági személyében. Vamos chicas! :-) 

Előző este megnéztük a metró menetrendet, hogy ne kelljen sokat várakoznunk feleslegesen, így tervszerűen indultunk. A sok friss caminós - akik innen Portóból kezdték az útjukat - még békésen szunyókált a szálláson, nem tudták, hogy milyen nehéz lesz majd a hőségben gyalogolniuk, de az is lehet, hogy csak az előző esti dorbézolást igyekeztek kipihenni... Mindenesetre mi 6 órakor csuktuk be magunk mögött az albergue kapuját és amint kiértünk az utca végén lévő megállóhoz, pár perc múlva már jött is a metró. Hasznát vettük az előző nap vásárolt 24 órás metrójegynek, erre legalább nem volt gondunk.