A nap, amikor megismerhettem a szakszerű sörfeltöltés folyamatát, elmerültem a nájerai szép emlékekben és egy 7 eurós kvízkérdés is megbújik a posztban...

Reggel, még indulás előtt két újdonsült zarándoktársam (Saci és Piroska) felcímkézték hátizsákjaikat és otthagyták azokat az alberguében a mochila transzportra várva. Én szerencsére nem voltam sérült, így továbbra is cipeltem magammal a kis drága zsákomat, de nem is pakoltam meg nagyon, szóval egyáltalán nem éreztem nehéznek a 7-8 kilót. A lányoké legalább 12 kilót nyomott. 7 óra körül átmentünk a darazsas étterembe, ahol előző este megtámadták a kis dögök a sült csirkeszárnyaimat. Most még biztosan aludtak, mert még sötét volt akkor és csak fényesben érezték elemükben magukat vagy elbújtak, mindenesetre amíg nyugi volt, addig megreggeliztünk. Tudtuk ugyanis, hogy a következő település 10 km távolságra lesz, így még ott Ventosában feltankoltunk és csak utána kezdtük meg aznapi gyaloglásunkat. 

A nap, amikor bepillantást nyerhettünk a hátizsák taxiztatás rejtelmeibe, volt spanyol bika és húsevő darázs is, Valter, aki nem germán, ellenben columbiai és nem is köhög.

6 órakor már szinte mindenki ébren volt a matracos hálóteremben, az olasz énekes zarándokcsapat pedig már el is tűnt. Reggelre Sacinak egy hatalmas lila-kék folt alakult ki a vállán az előző napi esés következtében és alig tudta felemelni a karját. Nagyon csúnyán nézett ki és rettentően fájlalta a bal vállát. Ott tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Ha valahol, akkor egy ilyen nagyvárosban találnánk legkönnyebben orvosi segítséget, de ha továbbmegyünk, akkor a kisebb falvakban nem igazán. Főként azért, mert éppen vasárnap volt, tehát még a nagyvárosban is bizonytalannak tűnt. Amikor a lehetséges megoldásokat mérlegeltük, belépett a szobába egy ismerős arcú férfi... 

Újra egy földönalvós, matracos éjszaka a parókián, belecsöppentünk egy dobpergős esküvőbe (video) és egy sérülés is történt, csak hogy ne legyen minden olyan happy...

Nagyon korán, már reggel 6 órakor elindultunk az alberguéből, mert a mai napra 33 fokot jelzett a meteorológia. Koromsötét volt még, jeleket sem nagyon találtunk, ezért egy kicsit bolyongtunk, mire ráleltünk a kivezető útra. Hiába jártam Sansolban már ezelőtt, nem emlékezhettem minden egyes útelágazásra vagy mellékutcára, de végül megoldódott és elindultunk a helyes irány felé. Negyed óra múlva már a következő településen, Torres del Río utcáin koptattuk az aszfaltot, ahol még javában tartott az éjszaka megkezdett fiesta. 

Csodás napfelkelte, széles gyalogút, hőség, monotónia. Még csak 7 napja vagyok úton, de már másodszor érzem azt, hogy az El Camino útvonalát áthelyezték. Lehetséges ez?

Az indulás előtt lementünk az albergue konyhájába reggelizni, ahol a kanapén ott aludt a walesi kopasz, agresszív pasi. Fura egy fazon volt, mert sosem aludt a közös hálótermekben, mindig különcködött és elfoglalt valamelyik közös helyiségben egy kanapét, melyek nem alvásra szolgáltak, hanem a zarándokok társasági életét, kényelmét biztosították. Az még nem lett volna baj, hogy a pasi a kanapén hajtotta álomra fejét, de az már zavaró volt, hogy emiatt mindenkitől csöndet és kíméletes bánásmódot követelt, melyet durva hangnemben juttatott tudomásunkra. 

A nap, amikor a csapból is bor folyik! Random eszmecsere a baszk, andalúz nyelvi eltérésekről, pozitív megerősítések, morgós hospitalera. God save the Queen!

Piroskáék már kora reggel elmentek, mert nem szeretik a meleget. Én 6:05-kor keltem, kényelmesen összepakoltam a cuccaimat és 3/4 7-kor kiléptem az albergue kapuján. Nem jutottam messzire, mert a szűk kis utca túloldalán betértem a nyitva lévő bárba és megreggeliztem. Érdekes, hogy egyre több helyen láttam ázsiai kiszolgáló személyzetet, az első két utamnál ez nem tűnt fel. Még éppen hogy csak világosodott, amikor elindultam. Nagyon jó tempóban haladtam - magamhoz képest - és élveztem a reggeli nyugalmat, a friss levegőt, egyszóval jól éreztem magam. 

Csodás napfelkelte után hepehupás tájakon föl, le, miközben emlékfoszlányok tolulnak elém régebbi útjaimról. Talán kijelenthető, hogy kezdek belejönni....

Szokásos reggel 6 órai ébredésemkor már többen pakoltak a szobában. Fél 7-től lehetett reggelizni, most is ugyanaz a fiatal hospitalero serénykedett a konyhában, mint este. Minden feladatot egyedül végzett, nem sokat pihenhetett szegény, de látszott rajta, hogy élvezettel teszi. Negyed 8-kor léptem ki a kapun, Saci és Piroska (újdonsült zarándoktársaim) már előttem elindultak. Alig 200 méter után már magam mögött hagytam a települést és hatalmas beszántott termőföldek között találtam magam. A nap éppen akkor kelt fel, így sikerült néhány szép napfelkelte képet is készítenem. 

A nagy találkozások napja. Hello! - köszönt rám és én rögtön éreztem, hogy van valami közünk egymáshoz...

Reggel 6 órára állítottam be a telefonomat ébresztőre, mert időben akartam elindulni. Még meg kellett keresnem a városból kivezető utat és megtalálnom a Camino de Santiago útvonalat, mivel gyakorlatilag fogalmam sem volt, hogy Pamplona melyik részén tartózkodtam éppen. Bár tegnapi házigazdáim segítőkészen elmagyarázták, hogy merre kell menni, de ez falra hányt borsó volt csupán, csak arra emlékeztem hogy balra, de hogy hol kell balra fordulni, arra már nem. Amikor kiléptem a házból, még teljesen sötét volt, az utcán még égtek a lámpák. A sarkon egy kávézó fényei világítottak, arra vettem hát az irányt, szerencsére kinyitottak már. 

Egy fotókban szegény, ám kalandokban bővelkedő nap téridő ugrással és Rafa Nadallal

6:20-ra állítottam az órám, de már jóval előbb felébredtem magamtól is, mert sokan elkezdtek pakolászni és zörögni a cuccaikkal. Én is felkeltem, összekészülődtem és 7 órakor elindultam a szállásról. Még majdnem teljesen sötét volt, alig kezdett pirkadni, de sokan már útra keltek. A hatalmas kolostorból kialakított szállásról szállingóztak ki a népek, de még bent is maradtak jó néhányan, szóval jócskán számíthattunk még utánpótlásra, már ami a zarándokok számát illeti. Tulajdonképpen ez volt az első olyan napom, amikor láthattam az úton lévő emberek sokaságát reggel elindulni, hiszen az első napon csak délután Saint Jeanból, a második napon pedig Orissonból kezdtem a gyaloglást mindössze egy alberguényi zarándokkal. A tömeg Roncesvallesben gyűlt össze, ahol a 200 ágyas szállásról csak úgy özönlöttek ki az emberek... Hm, nem kevesen voltunk úton... 

A mai nap címszavakban: Mindig csak felfelé, Mária-szobor, birkák, lovak, food-track, kedvenc fotók, kőkereszt, végre lefelé, varacskos disznó. Sikerült! :-)

Alig aludtam az éjjel. Azt gondolná az ember, hogy a kimerültségtől majd hamar elnyom az álom és ez eddig a legtöbbször így is volt, de most nem. Forgolódtam, nyugtalanul vártam, hogy végre álomba merüljek, de valahogy nem sikerült. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, mindenféle gondolatok jártak a fejemben és őszintén szólva egy kicsit meg is ijedtem az egészségi állapotom miatt, mert eddig ilyet még nem tapasztaltam. A szívem hevesen kalapált (vagy csak úgy éreztem) és hiába mondogattam magamban, hogy aludni kell, ki kell pihennem magam holnapra, csak nem jött álom a szememre. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor visszagondoltam az előző napi rosszullétemre, többször lepergett előttem az egész jelenet és mit mondjak, nem volt megnyugtató. Végül valahogy biztosan elnyomott az álom, mert reggel 6-kor a telefonomra ébredtem, de inkább csak felszínesen aludhattam.

Nem mindennapi kezdés. Ájulásközeli állapot, levegő után kapkodás, árnyékban fetrengés, őrangyalok és gentlemanusok. 

Reggel 8 órakor majdnem én jöttem el utolsóként az alberguéből, hiszen csak délben indult a buszom Saint Jean Pied de Port felé. Furcsa is volt ilyen nyugalomban, ráérősen készülődnöm, hiszen eddig nem ehhez szoktam hozzá. A zarándokszállásokon az a jellemző, hogy már reggel 6 óra körül, sőt, egyesek már előbb is elkezdenek mocorogni, pakolásznak, összehajtogatják a hálózsákjaikat, szóval elindul a zsezsgés és a többség már kora reggel útra kél. Én azonban még csak most fogok elutazni Pamplonából a Camino Francés vagyis a Francia út kiinduló pontjához, Saint Jean Pied de Port kisvároshoz, hogy majd onnan kezdjem a saját utamat.