Hola, hola! Célba érés és nagy találkozások, credencial, compostela, világ vége. Santiago marasztalt, az Út visszavár. :-)
Eljött hát az utolsó gyaloglós nap, a cél már csak egy karnyújtásnyira volt tőlünk. Na jó, egy kicsit hosszú karnyújtásnyira, mondjuk úgy 20 km-re, de mi ez a megtett 780 km-hez képest! Amennyire nem akartam akkor ott, hogy vége legyen, ugyanolyan nehezen szántam rá magam ennek az utolsó néhány órának az összefoglalására.
Furcsa fák után eukaliptuszok között jártunk, rendőrautó jött szembe az erdőben, kaptunk almát, dinnyét, vacsorát és már majdnem ettem paellát!
Negyed 8-kor indultunk, de még ekkor is nagyon sötét volt. Már októbert írtunk, elmúlt reggel 8 óra is, amikor elkezdett világosodni. Ez egy kicsit furcsának tűnt nekünk magyaroknak, hiszen otthon ilyenkor már rég világos volt, de az út vége felé kezdtük megszokni a későbbi napfelkeltét. Föl-le baktattunk, aztán egyszer csak egy különös hídhoz értünk. Nagy köveken kellett átugrálnunk, mint a hegyi zergéknek, amitől először kissé visszahőkőltem, de nem volt mese, muszáj volt valahogy átjutni.
Meseszerű erdőben szelídgesztenyét és feketeszedret falatoztunk, vicces bogár és relax szoba is volt, megkegyelmeztem a polipoknak és ma sem ettem paellát...
Ismét fél 7-kor indultunk. Sokáig tapostuk az utat a sötét erdőben fölfelé, de később az aranyszínű napfény beköszönt nekünk a lombok között.
Szürreálisan ködös erdőben egyet előre, kettőt vissza haladtunk. Kaptunk hideget, meleget, bagolyhuhogást és pókhálót, majd ismét egy új barátra leltünk.
6.30-kor, koromsötétben indultunk neki a mai etapnak. Tegnap kevesebbet mentünk, ezért be akartuk hozni a lemaradást, így hosszú utat terveztünk mára. Patrick nélkülünk indult el Sarriaból és úgy gondoltuk, hogy csakis Hospital da Cruz lehetett a célja. Mi is ezt a települést céloztuk meg azt remélve, hogy majd ott újra találkozunk.
Koffeinmentes kezdés után lementünk a mélységekig és becsekkoltunk. Ma sem sikerült paellát ennem, ehelyett kacsákat etettem chips-szel és örültem, hogy fogytam. :-)
Reggel 7.45-kor indultunk a szokásos kávé és lekváros kenyér után. Volt még néhány Nescafé túlélő tasakunk, amiket kómás reggeleken iszogattunk. Csak később vettem észre, hogy aminek oly nagy jelentőséget tulajdonítottunk, az bizony koffeinmentes kávé volt, de mi úgy ittuk, mintha a világ legerősebb kávéját kortyolgattuk volna. Hiába, régi igazság, hogy minden fejben dől el! :-)
Újra együtt a csapat! Marhacsorda és kutyafalka között vonultunk be Galiciába, ahol ámulatba ejtett a táj szépsége és kiderült, hogy megedződtem...
7.30-kor indultunk neki még sötétben az O Cebreirónak. Újra együtt haladtunk Krisztivel és Patrick is velünk tartott, Zoli pedig már korábban elindult. Eleinte semmit sem láttam, olyan sötét volt, aztán 8 óra körül világosodni kezdett. A reggelek egyre hidegebbé váltak, különösen itt fenn a hegyek között. O Cebreiro az El Camino második legmagasabb hegysége, így már előre görcsöltem, hogy milyen nehéz lesz megmászni. Valójában az előttünk álló igen meredek szakasz miatt izgultam, ahol 5 km-en belül közel 400 méter szintkülönbség leküzdése várt ránk.
Egy titokzatos délelőtt miatt sok időt vesztettem, de egy kis csalással behoztam a lemaradást. Volt hegy, völgy, viadukt és szerpentin, sőt még autóstop is, de a lényeg, hogy végre utolértem Krisztit! :-)
Tegnap este megbeszéltük Zolival, hogy ő elindul korán, én meg majd valamikor utolérem, mert szerettem volna egy kicsit tovább aludni. Persze nem ez a teljes igazság, de ez most lényegtelen... Zoli reggel 6-kor szép csendben útra kelt, én pedig kb. fél 9 körül indultam el. Rögtön Casablanca határában megálltam egy pihenőhelynél, ahol megreggeliztem a tegnapi piknikes lepényt. Milyen jó, hogy rám tukmálták a kedves spanyol szüretelők! :-)
Egy nagyon nem ingerszegény nap! Placebo és Casablanca, szerpentin, szőlő, szüreti piknik sok borral, ahol megtanultam egy új borivó technikát is. :-)
Az egyházi alberguében 7-kor volt reggeli és a változatosság kedvéért ismét lekváros piritóst ettünk, ki tudja hányadikat már az El Camino során. Egyszerűen nem tudtam megunni, úgy látszik a szervezetünk nagyon kívánta az édeset, hiszen sok energiát vesztettünk az úton. A két hospitalerától elbúcsúztunk, még puszit is kaptunk, majd negyed 8-kor útnak indultunk. Valószínűleg ezen a szálláson felejthettem az egyik pár kimosott túrazoknimat és mivel egyik nap a hátizsákomról lesett egy fél pár száradó zokni, így már csak két és fél pár túrazoknival folytattam a gyaloglást...
Volt ma hideg-meleg, hegy-völgy, fakereszt és vaskereszt, cica és csacsi, de a lényeg, hogy VIVA ESPAÑA!
A nap kiadós reggelivel indult. Zoli nagyon figyelmes volt velem, megpirította a kenyeremet és főzött egy jó kávét is, nekem már csak ennem és innom kellett. Feltöltődve energiával 6.30-kor indultunk útnak teljes sötétségben. Nagyon hideg volt még a reggel, bőven elkelt a polár pulcsi. Sokáig világítottunk fejlámpával, mire végre 8 óra körül világosodni kezdett.
Egy nagyon boldog nap nagy találkozásokkal, búcsúzásokkal és stafétával...
Fél 6-kor keltem. Korán akartam indulni, mivel már eldöntöttem, hogy utolérem Krisztit. Tudtam hogy Astorgában szállt meg, vagyis csupán 17 km-rel járt előttem, ami egyáltalán nem tűnt behozhatatlan távolságnak. Az előtérben lévő automatából ittam egy kávét és ettem egyet a Leónban vásárolt csokis croissantból, hogy ne üres gyomorral induljak el. Hosszú utat terveztem egészen Rabanal del Caminóig, ami kb. 38 km. Ennyit még sohasem mentem egyetlen nap alatt, de majd kiderül, hogy bírom-e.
