Mit tegyen a zarándok, amikor elfogyott a pénze?  

Reggel fél 8-ra összepakoltunk és átmentünk reggelizni az étkező helyiségbe. Nagyon bőséges reggelit készítettek nekünk a szorgos hospitalerók. Egyenként csomagolt chorizós kifli, dupla csiga formájú süti, muffin, croissant, apró csoki bon-bon, kávé, tea, szóval minden volt, amit egy zarándok kívánhat. Reggeli után desszertként bevettem egy Voltaren tablettát, hogy egyáltalán le tudjam sétálni a mára tervezett 18 kilométert. Elbúcsúztam Manolitótól és elindultunk. 

A rövid etap ellenére nem várt nehézségek adódtak, de mint általában minden a Caminón, ez is megoldódott.

Előző este szóltak a bárban, hogy reggel nem lesznek nyitva, így az albergue teraszán reggeliztünk. Ettünk egy kis péksütit, meg amiket találtunk előző napról, mert úgy gondoltuk, hogy majd az első faluban megállunk és keresünk valami helyet. Nagyon hideg volt a reggel, a rövid túranadrágomban kimondottan csípősnek éreztem a levegőt, de Rózsa is fázott. 

Tehenek minden színben, csülökbőrke, vízen járás és sok-sok VIDEÓÓÓ! 

A donativós szálláson kiderült, hogy még reggelit is készített nekünk az új hospitalero. Mindent megtett, hogy a kedvünkben járjon, nagyon lelkesen látta el a feladatát. Reggeli után közös fotózkodás következett, majd kaptunk egy kedves kis jelvényt ajándékba. Elköszöntünk a hospitalerótól és fél 9-kor elindultunk. 

A mai nap a régi és az új, valamint a búcsúzás jegyében telt. Csak néhány dolog volt állandó: az N-630-as, na meg a sár és vízátfolyás.

Az alberguében előző este befizettünk reggelire fejenként 2 eurót, amiért nagyon gusztusos kis csomagot kaptunk. Egy-egy műanyag dobozban felcímkézve várt a reggelink: két szelet kenyér, keksz, édes péksüti, vaj, lekvár, kávé és egy kis doboz gyümölcslé. Jól bereggeliztünk, de a sütit, kekszet és őszilét eltettük későbbre. Elindultunk. Hamar kiértünk a városból, ám sajnos gyorsan kiderült, hogy a mai etapunk sokáig az országút mellett halad. Igen, megint az N-630-as... 

Szép dehesa, sok vízátfolyás, patakon való átkelés, majd római kori emlékek és a négypilléres Cáparra, mint igazodási pont kapott fontos szerepet.

Reggel átmentünk a szomszédos bárba kávézni és reggelizni, ahol néhány új arcot is láttunk. Akikkel eddig jöttünk, már egy picit előrébb járnak, de ki tudja, talán még látjuk a kis csapatunkat. Mindenesetre a két német nőci a mi ritmusunkban haladt, mert velük szinte minden nap találkoztunk. Negyed 9-kor kezdtük meg a gyaloglást. A városból elég hamar kiértünk, azt hittem, hogy sokkal nagyobb település Carcaboso, de nem. 

Monoton országúti gyaloglás, robusztus városfal, római híd, gólyafészek nélküli kőkereszt. Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan.

Reggel összepakoltunk és lementünk a camping bárjába reggelizni. Nacho adott egy névjegykártyát, hogy ha bármi gond lenne az úton, akkor nyugodtan hívjam fel. Megköszöntem és a biztonság tudatában elindultunk. Ma már nem volt olyan hideg a reggel, mint az elmúlt napokban, de azért még mindig a hosszú túranadrágot vettem fel. 

Egy kihívásokkal teli, de csodálatos nap! Hideg-meleg, kapunyitogatás, borulás, eltévedés, visszafordulás, volt itt minden, de mégis jó volt! 

Reggel összepakoltunk és elindultunk megkeresni a churreríát hogy megreggelizzünk, de nem találtuk meg. Logikusan a "churrería" felirat felé mentünk, de hiába, a kihalt utcákon semmilyen életjelet nem láttunk. Alig mozogtak még a koromsötét városban, rajtunk kívül egy lélek sem járt arra. Egyszer csak egy autó gördült lefelé a templom irányából, amit persze rögtön leintettem, hogy informálódjak. Szerencsére éppen annak az étteremnek a picére ült benne, ahol este ücsörögtünk. Megismert bennünket és most is ugyanolyan kedves volt hozzánk, mint előzőleg, majd készségesen elirányított bennünket a közeli Avenida kávézóba, ahol megreggeliztünk és ittunk egy jó kávét. Mire kiléptünk a bárból, már kivilágosodott. A város szélén ismét belebotlottunk egy újabb zárva lévő churreríába, de ekkor ez már nem zavart bennünket. 

Szikrázó napsütés, szép tájak, víztározó, viadukt és egy nevenincs rácsos szerkezet.

Már előző nap is azon törtük a fejünket, hogyan fogjuk megoldani a mai etapot? Azon túl, hogy a térkép szerinti 33 km már önmagában is túl hosszú távolságnak tűnt, semmilyen lakott település nem lesz útközben. Igaz, hogy 22 km környékén lesz majd egy albergue az Embalse de Alcántara víztározónál, de azt egy jó ideje bezárták, tehát olyan mintha nem is lenne. Nemcsak mi tanakodtunk a megoldáson, hanem több zarándok is, köztük a két spanyol nőci, Merci és Helena  is, akik előző este előrukkoltak egy ötlettel. 

Szakadó eső, süvítő szél, némi eltévelyedés, de haladunk tovább. The business is business.

Reggel fél 8-kor még koromsötét volt, amikor átmentünk abba a bárba reggelizni, ahol előző nap regisztrálni kellett a szállásra. Akkor még azt mondták a pincér lányok, hogy reggel 7-től már nyitva lesznek, ehhez képest fél 8-kor még zárva volt a bár. Már többen is várakoztunk előtte, hiszen a környéken semmilyen bolt nem volt nyitva és a következő 11,6 km-en nem is fogunk települést érinteni, szóval nem maradt más megoldás, mint türelmesen várni. Jól tettük, mert 10 perc múlva megérkezett az álmos kiszolgáló pacák és kinyitotta az üzletet. Megkaptuk a szokásos café con lechét és a finom sajtos-sonkás tostadát, ezután útnak indultunk. 

Már megint dagonyáztunk, országúton jártunk, este pedig meglepődtünk, hogy milyen kevesen voltak a szálláson.

Reggel a donativós dobozba bedobtuk a pénzt, melyet a szállás és vacsora ellentételezésére szántunk. Az El Camino különböző útvonalain hasonló a gyakorlat, miszerint a zarándokszállásokat különböző áron lehet igénybe venni, de van néhány olyan is, ahol nincs fix tarifa, hanem adomány (donativo) jelleggel működnek. Ez nem azt jelenti, hogy a donativós szállások ingyenesek, hanem azt, hogy annyit teszel a dobozba, amennyid van, amennyit szeretnél vagy amennyivel támogatni kívánod az adott zarándokszállást, ugyanakkor legalább annyit illik adni, amennyi fedezi az ellátásod költségeit. Mi most éppen egy ilyen szálláson voltunk.