One for mummy, one for pappy... :-)

6:50-kor kissé álmosan indultunk neki napi gyaloglásunknak. Mivel szállásunk a városszéli parkban helyezkedett el, szinte biztosak lehettünk abban, hogy majd a városon átkelve találunk egy nyitva tartó bárt, ahol az első életmentő café con lechét leküldhetjük. Így is történt, de reggelizni csak később tudtunk, mert kaja az még nem volt. Fél 8 körül értünk San Xulián de Camino falucskába, ahol egy kicsinyke templom és egy kőkereszt jelentette a falu látnivalóit.

Újabb magyar az úton! Fotószegény nap volt a mai, pedig Galícia igazán szép arcát mutatta. Fakereszt, hintaágy és lombkorona alulnézetből - ennyit sikerült megörökítenem. :-)

Reggel háromnegyed 7-re értünk le a municipal alberguéhez, ahol Erzsi már várt ránk. Együtt indultunk tovább a nagyon hideg, szeles időben. Annak ellenére, hogy június utolsó napját írtuk, sokkal, de sokkal hűvösebb időjárásban volt részünk, mint öt évvel ezelőtt október elején. Egy rövidebb hídon átkeltünk, majd sokáig egy erdős részen haladtunk többnyire meredek emelkedőn.

A mai nap termése egy fehér és egy rózsaszínű virág, egy nemzeti színű szalag és egy majdnem 100-as kilométerkő. Ráadás: esti fiesta magyar főszereplővel! :-)

Az albergue étkezőjében megreggeliztünk, majd 6 óra 50-kor már el is hagytuk a szállást. Hamar kiértünk a városból és mivel már világosodott, nem jelentett gondot a tájékozódás. Nem úgy, mint 5 évvel ezelőtt, amikor október elején koromsötétben botorkáltam az úton. Most nem volt ott a szántás mentén a hatalmas kóla automata és a jobbra fordulást is egyértelmű nyíl jelezte, szóval könnyen tájékozódtunk és alig egy óra alatt elértünk Barbadelo településig. Itt egy nagyon jó kis albergue üzemelt, amelynek bárjánál természetesen most is megálltunk a szokásos café con lechére.

Pihe-puha felhőpaplan borult Galíciára és mi felülről néztük! Aztán jött a zuhanás. A baleset nem minket ért, de így is nyomasztó volt látni a sérülteket.

Milyen jó, hogy előző nap idejekorán kidőltünk és mindössze 17 km gyaloglást követően megálltunk Fonfríában! Ha ez nem így történt volna, akkor valószínűleg még délután leereszkedtünk volna a völgybe és kimaradtunk volna egy csodás élményből. Azonban biztosan nincsenek véletlenek, mert a gondviselés úgy rendezte, hogy a kora reggeli indulás még a hegytetőn érjen bennünket. Fonfría település ugyanis 1300 méter magasan fekszik, s amikor nekivágtunk aznapi gyaloglásunknak, az első néhány lépés után a lélegzetünk is elállt a csodaszép látványtól! A völgyet sűrű párafelhő borította, mi pedig fentről néztük ezt a gyönyörű természeti jelenséget, mint puha paplantakarót azon az álmos galíciai reggelen. 

Találkozások új és régi ismerősökkel, állatsereglettel és a tékozló fiúval. Megismertük a complementario fogalmát és végre megérkeztünk Galíciába! :-)

Reggel 7-kor már a meredek hegyi út köveit koptattuk. Június végén jártunk, ilyenkor még világosban indulhattunk, de emlékszem, hogy szeptemberben ebben az időszakban korom sötét volt körülöttünk. Szerencsésnek éreztem magam, hogy láthattam a felkelő nap sugarait végigsimítani a hegyoldalak domborulatain, mely surlófényeivel még inkább varázslatossá tette a csodás tájat. 

Eleinte az aszfaltos út, majd a hegymenet gyötörte lábainkat, a nap főszereplőivé pedig az elhivatott hospitalerók váltak. Volt még cica és mosómedve, sőt, egy bűvös jelszó után megnyílt a szárítógép ajtaja is előttem... :-)

Nem túl korán, de időben indultunk, hiszen tudtuk, hogy szükségünk lesz minden energiánkra. Elég fárasztó napnak néztünk elébe, mivel innen már újra hegyek-völgyek váltogatják egymást, de legfőképp fölfelé vezet majd az út. Reggel 7 óra volt, amikor még egy utolsó pillantást vetettünk a szépséges Villafranca del Bierzo hangulatos folyóparti házaira, majd átmentünk a hídon és elindultunk Santiago irányába.

A nap, amikor megvettük a repülőjegyeket hazafelé és végérvényesen eltávolodtam attól a bizonyos padtól. Legalábbis azt hittem... :-)

Ahhoz képest, hogy június végén jártunk, piszok hideg reggelre ébredtünk. Hosszú volt a városból kifelé vezető út, de legalább most nem tévedtünk el, mint 5 éve, amikor kora délután araszoltunk a városon át a legnagyobb rekkenő hőségben. De jó is lett volna most abból a melegből egy kisebb adag! Már háromnegyed 7-kor elhaladtunk a templomosok vára mellett, ahol valamilyen futó- vagy biciklis versenyre készülődtek. Rajtunk és a rendezőkön kívül nem sokan jártak még arrafelé, hiszen a spanyolok biológiai órája szerint akkor még csak hajnalodott és a legtöbbjük a lóbőrt húzta még... 

A fel nem szolgált reggeli és a foci EB között szoros korrelációt véltünk felfedezni. Jártunk felhők felett, alatt és benne is, vacsorára pedig padróni paprikát és palacsintát ettünk. Mert megérdemeltük. :-)

Az előttünk álló meredek hegyek miatt korán akartunk indulni, ezért már reggel 6-kor lementünk a földszintre, hogy megreggelizzünk. Előző nap a hospitalero 8 eurót kért a szálláslistán feltüntetett 5 helyett, mondván, hogy az árban a reggeli is benne foglaltatik. Ezt szerettük volna valóra váltani, amikor naivan kopogtattunk az étkező ajtaján, de választ nem kaptunk. Vártunk egy kicsit, később még néhányan csatlakoztak hozzánk hasonló reményekkel, de sehol senki... 

"Ha idáig eljutottál, legyőzted önmagad!" - üzenték honfitársaink, de azért még állt előttünk egy és más...

Reggel már csak hárman voltunk az alberguében a vékony hangú mexikói kislánnyal, a hátikosaras német pasi már árkon-bokron túl járt mire összepakoltunk. Az előtérben kedves gesztusként egy-egy doboz joghurt várt mindhármunkra, Pedro nagyon figyelmes volt. :-) Elindultunk és innen már Zolival való gyaloglásom emlékképei elevenedtek fel öt évvel ezelőttről...

A nap főszereplői David és Pedro, de találkoztunk még egy különös erdélyi fiúval is, na meg a hátikosaras német pasival, aki nem lett a kedvencem. És volt egy lábcsók is. :-)

Reggel fél 7 körül lecuccoltunk az emeletről, de a hospitalerák még nem voltak lent, így nem tudtunk elbúcsúzni tőlük. Szerencsére Don Manueltől  már este elköszöntünk, mert azt mégsem várhattuk el tőle, hogy kora reggel felkeljen miattunk. Ittunk egy kávét az automatából, aztán elindultunk. A település végén elérkeztünk ahhoz az útelágazáshoz, ahol 5 évvel ezelőtt az egy kilométerrel rövidebb utat választottam egyenesen előre a kukoricaföldek között. Most azonban nem siettünk, sőt, szóval a 16 km-es jobbra forduló utat céloztuk meg. Visszatekintve Órbigóra még éppen sikerült elcsípnünk a napfelkeltét. :-)