Hogyan kerüljük el? Mit tegyünk, ha megtörtént a baj? Tippek, jó tanácsok saját tapasztalatból merítve.

Amikor ennek a posztnak a megírásához készülődtem, azon tanakodtam, hogy vajon milyen képi illusztrációkat válasszak. Kézenfekvőnek tűnt, hogy magáról a poloskáról gyűjtsek fotókat, aztán elvetettem az ötletet. Először is azért, mert leginkább saját magam által fotózott képekkel igyekszem színesíteni az oldalt, márpedig poloskát nem fotóztam, másodszor pedig a poloska képével nem jutnánk közelebb a megoldáshoz. Ezért aztán a poszt elejére egy felhős, homályos, vészjóslóan borongós kép került, ami bizonyára jól tükrözi az útra készülők aggodalmait, amikor erre a ronda kis élőlényre gondolnak. Az írás végére azonban egy olyan képet tettem, ami remélhetőleg megnyugvást ad az olvasónak, hiszen a felhők között átszűrődik a fény és mint tudjuk, a felhők fölött mindig kék az ég! :-) Csapjunk hát bele a téma boncolgatásába.

Barangolás Madridban, királyi palota, katedrális, parkban alvás, freedom. :-)

Kora hajnalban indultam a buszpályaudvarra, mert az első busszal szándékoztam kijutni a reptérre. Az előző esti nyüzsgő Santiagónak nyoma sem volt, rajtam kívül egy lélek sem járt az utcákon. A buszhoz közeledve itt-ott feltűnt már néhány hátizsákos zarándok, de még így is kihalt volt a környék. A busz begördült és fél óra múlva már Lavacolla repterén voltam. Most már csak azon izgultam, hogy a túrabotomat hogyan fogom felvinni a gépre?

Már megint búcsúzás Santiagótól - de tudom, hogy még visszajövök. :-)

Ahogy Finisterréből, úgy Muxiából is a reggeli legelső busszal indultam tovább. Már kora reggel 7 óra körül kimentem a buszmegállóhoz, ahol néhányan már kávézgattak, hiszen a buszmegálló épp egy bár előtt volt. Hamarosan be is gördült a busz és elindultam vissza Santiago felé, elvégre másnap kora reggelre szólt a repülőjegyem. Úgy gondoltam, hogy az utolsó napot eltöltöm a kellemes emlékeket idéző Santiago de Compostelában.

Muxia, ahol úgy éreztem, hogy végre megérkeztem. :-) 

A reggeli első busszal terveztem átmenni Muxiába, ezért viszonylag korán keltem, nem akartam lekésni. Hajni - aki fölöttem aludt - még korábban indult, mivel ő gyalog tette meg az utat Finisterre és Muxia között. Minden elismerésem neki és azoknak, akik gyalog teszik meg a távot, de én akkorra már leeresztettem és nem volt már erőm gyalog nekivágni az útnak. Ráadásul sajnos bekaptam a legyet és ez csak ott tudatosult bennem igazán.... A következő történt:

Finisterre - a világ vége. Magyar szállás, mélykék óceán, nullás kő, félnaplemente. 

A kétnapos santiagói megpihenést követően délelőtt útnak indultam Finisterre felé. Na nem gyalog, mert arra már nem volt időm, hanem busszal, mint ahogy rajtam kívül oly sokan. Majdnem megtöltöttünk 2 buszt, annyian szerettünk volna eljutni a világ végére, de szerencsére a spanyolok felkészültek a rohamra és két buszt indítottak. 

Megérkezés Santiagóba - botafumeiro, katarzis. Volt még pulpo, pimientos de padrón, pacheran, és chinches. Ugye ismerős szavak?

Reggel fél 7-kor indultunk el, még korom sötét volt odakinn és mi annyira izgatottak voltunk, hogy nem akartunk tovább várni. Nem a következő esti szállásunk miatt aggódtunk, hanem a Santiagóba való megérkezés gondolata töltött el bennünket szokatlan izgalommal. Nem volt túl nagy távolság előttünk, de délre be akartunk érni Santiagóba hogy részt vehessünk a misén, ezért kapkodtuk a lábainkat. Természetesen annak rendje, módja szerint el is tévedtünk, mert nem vettük észre a sötétben a nyilat, de szerencsére idejében rájöttünk és csupán 500 métert kellett visszafelé megtennünk a helyes útig. Később utolért bennünket Britta is, így három német lánnyal vonultam be Santiagóba. :-)

A fotószegény utolsó előtti nap, amikor végre előkerültek a magyarok és alig tudtam elolvasni a saját írásomat. :-)

A fentiek miatt álljon itt kezdésnek egy kecske. Igaz, nem játszott nagy szerepet az utamon, de mindent megtett, hogy fotómodell lehessen.

A mai nap a titkokról szólt. Reggel liquid formában, az est kérdése pedig az, hogy vajon ki lehet az a másik? :-)

Reggel Jesus vezetésével együtt mentünk ki a városból. Nagyon sötét volt még, de találkoztunk olyan spanyol fiatalokkal, akik épp akkor jöttek valami buliból. A belvárosban a kora reggeli órák ellenére elég sokan tartottak hazafelé, elvégre vasárnap hajnal volt. Jött velünk még egy német lány, akit előző este ismertünk meg a szálláson. Britta, az apró szőke lány egyedül indult a Portugál Caminóra, mint ahogy én is, de Sarah figyelmeztette, hogy jobban teszi, ha legalább a városból kifelé velünk tart. Aztán később külön váltunk, mindenki ment a saját tempójában és ez így volt jó.

Napi tanulság: nem minden az, aminek látszik, ne ítélj elsőre. Napi gasztronómia: csicseriborsó, pulpo utáni vágyakozás és borivás müzlis tálkából.

A mai napra nem terveztünk hosszú távot, ezért ráérősen készülődtünk és végül reggel 7 órakor indultunk útnak. Végre nem esett az eső! Jó tempóban haladtunk, de aztán egy kisebb hegyet is meg kellett másznunk. Arcade városához közeledve megpillantottuk az óceán torkolatát, a Ría de Vigo kiszélesedett öblét. Egyre több zarándokkal találkoztunk, érzékelhető volt, hogy már az utolsó 100 km-en belül jártunk. Sok zarándok - különösen a spanyolok egy része - csak az utolsó 100 km-t teszi meg, mert már ekkora távolság legyaloglása után is kiállítják Santiagóban a compostelát, vagyis azt a hivatalos okmányt, ami igazolja, hogy megjártad az El Camino valamelyik útját.

A nap mottója: IF I CAN DO IT, YOU CAN DO IT! :-)

Ahogy előző este elterveztük, szép csendben felkeltünk reggel 4-kor és halkan kipakoltuk a cuccainkat a társalgóba, hogy ne zavarjuk a többieket. Szerencsére Sarah és Carolin sem készülődött nálam gyorsabban, tehát a szokásos 1 órás reggeli szertartást követően hajnali 5-kor indultunk el teljes sötétségben. Ilyen sem volt még eddig, elsőként hagytuk el az alberguét. Elég nehezen találtuk meg a kivezető utat, mert a sötétben alig láttuk a jeleket, de végül is sikerült rálelünk a helyes irányra. A kertek alatt először egy hatalmas béka hozott frászt Carolinra, aztán meg egy fekete kutya szegődött mellénk, amitől szintén megijedtek a lányok. Én nem féltem tőle, mert láttam rajta, hogy csak barátkozni vagy enni akart, de a csajok sikoltoztak, na meg persze röhögtünk is nagyokat közben. Látva a rémületüket mondtam a kutyának, hogy go home, de ő csak jött utánunk. Sarah szerint az volt a baj, hogy az eb csak spanyolul tudott én pedig angolul szóltam hozzá. Erre ő spanyolul próbálta elzavarni, de úgy sem sikerült, aztán valamikor feladta és lekopott rólunk.