"Ha idáig eljutottál, legyőzted önmagad!" - üzenték honfitársaink, de azért még állt előttünk egy és más...

Reggel már csak hárman voltunk az alberguében a vékony hangú mexikói kislánnyal, a hátikosaras német pasi már árkon-bokron túl járt mire összepakoltunk. Az előtérben kedves gesztusként egy-egy doboz joghurt várt mindhármunkra, Pedro nagyon figyelmes volt. :-) Elindultunk és innen már Zolival való gyaloglásom emlékképei elevenedtek fel öt évvel ezelőttről...

A nap főszereplői David és Pedro, de találkoztunk még egy különös erdélyi fiúval is, na meg a hátikosaras német pasival, aki nem lett a kedvencem. És volt egy lábcsók is. :-)

Reggel fél 7 körül lecuccoltunk az emeletről, de a hospitalerák még nem voltak lent, így nem tudtunk elbúcsúzni tőlük. Szerencsére Don Manueltől  már este elköszöntünk, mert azt mégsem várhattuk el tőle, hogy kora reggel felkeljen miattunk. Ittunk egy kávét az automatából, aztán elindultunk. A település végén elérkeztünk ahhoz az útelágazáshoz, ahol 5 évvel ezelőtt az egy kilométerrel rövidebb utat választottam egyenesen előre a kukoricaföldek között. Most azonban nem siettünk, sőt, szóval a 16 km-es jobbra forduló utat céloztuk meg. Visszatekintve Órbigóra még éppen sikerült elcsípnünk a napfelkeltét. :-)

A nap, amikor újra láthattam Don Manuelt és egy kis időre hospitalera is lehettem! :-) 

Ma nagyon rövid távolságot terveztünk, mivel Hospital de Órbigo volt a célállomás. Nagyon szép emlékek fűztek ahhoz a helyhez, hiszen 2014-ben ott töltöttem 2 hetes szolgálatomat, mint önkéntes zarándokfogadó. Erika lába sem volt még tökéletes, jó hogy egyáltalán folytatni tudta az útját, így tehát mindenképpen Órbigóban szándékoztunk megállni. Nem keltünk túl korán, az alberguében még meg is reggeliztünk, aztán szép lassan elindultunk. A tempót most Erika diktálta, de én egyébként is inkább mögötte szerettem haladni, ráérősen fotózgatni, lemaradni, eltévedni... :-) 

A mai nap szívecskés café con lechével indult, de a nap fénypontja a cuki bácsika volt, akitől rózsát, cukrot, kekszet és pecsétet is kaptunk. A chipses csirke csak ráadás volt a nap végén! :-)

Úgy tűnt, hogy jót tett a kétnapos pihenő Erika lábának, ezért újra nekivágtunk az útnak. A célunk az volt, hogy két nap alatt elérjük Hospital de Órbigót, ami normál körülmények esetén egy nap alatt megjárható, de nem akartunk kockáztatni. Hospital nagyon szép emlék nekem, ott voltam önkéntes zarándokfogadó 2014. júliusban. Tudtam, hogy most is magyarok szolgáltak az alberguében, sőt, Klárit szeméyesen is ismertem, ezért még előző este írtam neki, hogy 2 nap múlva érkezünk.

A nap, amikor a szükség törvényt bontott és térugrásra kényszerültünk. Napi kulcsszavak: churros, chips, chinche, check-in, check-out. Csupa csudijó dolog! :-)

Reggel 7-kor elindultunk az alberguétől tíz percre lévő vasútállomás felé. A vonat csak 7:48-kor indult Leónba, de Erika olyan lassan tudott bicegni, hogy rászántunk háromnegyed órát az útra. Az állomás teljesen üres volt még, a nap is csak félig világította meg a váróterem épületét, a levegő pedig meglehetősen hűvös volt, ezért belül telepedtünk le. Egy ideig csak ketten ücsörögtünk a váróteremben, aztán a vonatindulás idejéhez közeledve elkezdtek szállingózni az utasok. Legnagyobb meglepetésünkre csupa zarándoknak kinéző egyén gyűlt össze, mindegyikük hátizsákkal, túrafelszereléssel várta a vonatot. Vajon mit keresnek itt és miért utaznak vonattal? - tanakodtam, hiszen egyikük sem látszott sérültnek, betegnek.

Előre, sohase hátra. Milyen érdekes, hogy amikor átléptük az El Camino földrajzi középpontját, éppen akkor került elő a dilemma: feladni vagy folytatni?

Nem túl korán, valamivel 7 óra előtt indultunk. Erikának nagyon nehezen ment a járás, a bokája jól be is dagadt és csak erős fájdalomcsillapítóval tudott sántikálni. Megbeszéltük, hogy ma csak Sahagúnig megyünk és ott keresünk egy gyógyszertárat, ahol majd ellátják tanácsokkal. Egy óra kellett, hogy elérjünk a 3 km-re lévő Moratinos településhez, amiből könnyen kiszámítható, hogy milyen sebességgel haladtunk... A falu határában egy új albergue nyílt, ez még nem volt ott öt évvel ezelőtt. A templom előtti kis téren a fák törzsét színes, kötött zászlócskákba öltöztették, fogalmam sincs mi célból, de vidám külsőt kölcsönöztek nekik. :-) 

Nyílegyenes hosszú út, süvítő szél, okarina, paella és egy vészjósló fekete madár... A nap fénypontja Roland - esőkabátban, napszemüvegben, de vidáman. :-) 

Eljött hát a hírhedt 17 km-es hosszú etap ideje. Ez az a szakasz, ahol Carrión de Los Condes és Calzadilla de la Cueza között az égvilágon semmi nincs csak a nyílegyenes út. Abban reménykedtünk, hogy félúton majd leülhetünk pihenni valahová, amennyiben nem lesz csupa nedves minden. Az alberguében megreggeliztünk, mert erre alkalmas helyre nem számíthattunk egyhamar. A csokis croissant egy kicsit uncsi volt már, de kellett az energia a hosszú útra. 7 óra körül elindultunk. Nagyon hideg volt a reggel, de legalább nem esett az eső. Kb. fél órán keresztül gyalogoltunk, mire kiértünk a városból, utána pedig még 5-6 kilométeren át aszfaltúton haladtunk, ami egyáltalán nem tett jót a lábainknak. Aztán végre a burkolat salakosra váltott és a nap is kisütött, de a szél kegyetlenül fújt és a napsütés ellenére hideg maradt az idő. 

Lékószelep, lékószelep - mondta Eduardo, majd kiléptünk az ajtón. A mai nap a szürke felhők ellenére a sárga jegyében telt és még világcsúcsot is döntöttünk. :-)

Reggel a koedukált fürdőben találkoztam Fredericóval, az olasz fiúval, aki szorgalmasan cipelte hosszú hangszerét a hátizsákja mellett (nem kell megijedni, a zuhanyzófülkék zárhatóak voltak, csak a mosdókon közösködtünk a fiúkkal). Elmondta, hogy iszonyúan fáj a válla, lehet, hogy fel kell adnia az útját és majd jövőre folytatja. A moncsilláztatásról hallani sem akart, amiért nagyon becsültem. (Ezt persze csak én hívtam így, a hátizsák spanyol megfelelője, a mochila miatt.) Ez az a bizonyos szolgáltatás, ami a hátizsák előreküldését jelenti taxival vagy erre szakosodott furgonokkal a kényelmes, esetleg sérült, idős zarándokok részéről. Utóbbiakat még megértem valahogy, de sokan tényleg csak kényelmi okokból utaztatják a zsákjukat és azután frissen fickándoznak az úton hátizsák nélkül. De nem Frederico, nála ez szóba sem jöhetett. Sajnáltam volna ha tényleg befejezi, mert megkedveltem a fiút. Mindig nagyon tisztelettudó és derűs volt, nem az a harsány olasz, hanem a csendesebb fajta. Jó utat kívántam neki és reméltem, hogy még találkozunk az úton.

Búcsúzás és találkozás egy percen belül, hegyre föl és hegyről le, a magyar pedig minden csatornán jelen volt, személyesen, szóban és írásban is... :-)

Hideg reggelen, korán indultunk Hontanasból. Eleinte egy szűk gyalogösvényen haladtunk, de később a San Antón felé vezető út utolsó 3 km-es szakaszán aszfaltburkolaton gyalogoltunk, ami elég megterhelő volt a lábainknak. 8 óra előtt értünk a San Antón kolostorhoz és persze befordultunk balra, hogy szemügyre vegyük közelebbről is. Az út egyébként a régi kolostort a templommal összekötő boltíves pillér alatt vezet át, melynek ma már csak a romjai láthatók, de ennek ellenére egy albergue is üzemel belül és állítólag nagyon különleges atmoszférája van. Persze, hogy kíváncsiak voltunk rá! 

A nap, amikor az egy főre eső elhagyott bakancsok száma megsokszorozódott, találkoztunk lovas zarándokokkal, magyar kokárdával és még a vízhólyagomat is megvarrtam.

Hideg, szeles reggelre ébredtünk, de az időjárás ellenére már 6 óra 20-kor elindultunk. Nem igazán voltunk formában, mert már rögtön az elején elvétettük az irányt és nem találtuk a nyilat. Ott bóklásztunk az albergue körül egy darabig, aztán elindultunk a főúton a településről kifelé. Úgy tűnt, hogy nemcsak mi bénáztunk, mert arrafelé jött egy nagyon fiatal japán lány is, aki hátizsákkal együtt talán 40 kiló lehetett és ő is meglehetősen bizonytalan volt. Elővette a telefonját és valamilyen gps alapú alkalmazást böngészett rajta, majd megállapította, hogy az irány jó, de tőlünk balra 200 méterre van a kijelölt út. Amíg ott tanakodtunk, befutott újabb két eltévelyedő zarándok, akikkel később még sokat találkoztunk és egészen az út végéig nagyon jóban voltunk. Így ismerkedtünk meg a kanadai Lindával és az ausztrál Soniával, róluk még lesz szó a későbbiekben.