Búcsúzás és találkozás egy percen belül, hegyre föl és hegyről le, a magyar pedig minden csatornán jelen volt, személyesen, szóban és írásban is... :-)

Hideg reggelen, korán indultunk Hontanasból. Eleinte egy szűk gyalogösvényen haladtunk, de később a San Antón felé vezető út utolsó 3 km-es szakaszán aszfaltburkolaton gyalogoltunk, ami elég megterhelő volt a lábainknak. 8 óra előtt értünk a San Antón kolostorhoz és persze befordultunk balra, hogy szemügyre vegyük közelebbről is. Az út egyébként a régi kolostort a templommal összekötő boltíves pillér alatt vezet át, melynek ma már csak a romjai láthatók, de ennek ellenére egy albergue is üzemel belül és állítólag nagyon különleges atmoszférája van. Persze, hogy kíváncsiak voltunk rá! 

A nap, amikor az egy főre eső elhagyott bakancsok száma megsokszorozódott, találkoztunk lovas zarándokokkal, magyar kokárdával és még a vízhólyagomat is megvarrtam.

Hideg, szeles reggelre ébredtünk, de az időjárás ellenére már 6 óra 20-kor elindultunk. Nem igazán voltunk formában, mert már rögtön az elején elvétettük az irányt és nem találtuk a nyilat. Ott bóklásztunk az albergue körül egy darabig, aztán elindultunk a főúton a településről kifelé. Úgy tűnt, hogy nemcsak mi bénáztunk, mert arrafelé jött egy nagyon fiatal japán lány is, aki hátizsákkal együtt talán 40 kiló lehetett és ő is meglehetősen bizonytalan volt. Elővette a telefonját és valamilyen gps alapú alkalmazást böngészett rajta, majd megállapította, hogy az irány jó, de tőlünk balra 200 méterre van a kijelölt út. Amíg ott tanakodtunk, befutott újabb két eltévelyedő zarándok, akikkel később még sokat találkoztunk és egészen az út végéig nagyon jóban voltunk. Így ismerkedtünk meg a kanadai Lindával és az ausztrál Soniával, róluk még lesz szó a későbbiekben. 

Hosszú az út Burgosig és ugyanolyan hosszú a városból kifelé is, de a burgosi katedrális mindenért kárpótol! Napi ráadás: ismét belebotlottunk a Mundicaminóba... :-)

Reggel 6:10-kor indultunk, hogy legyen időnk körülnézni Burgosban. Amikor 5 évvel ezelőtt jártam az El Caminót, még reggel fél 8-kor is korom sötét volt, mivel szeptemberben csak valamivel 8 óra előtt kelt fel a nap Spanyolországban. Érdekes volt megtapasztalni, hogy most júniusban sokkal korábban, reggel 6 órakor is világosban tudtunk indulni, hiszen közeledtünk a nyári napfordulóhoz. A faluból kifelé végig aszfaltúton haladtunk egészen az autópálya felett átkelve, ahol rögtön a felüljáró után kétfelé ágazik az út. Egyenesen előre az ipartelepen keresztül mehettünk volna tovább - ahogyan régen is tettem - de most inkább úgy döntöttünk, hogy a balra letérő utat választjuk, amely a folyó mentén vezet be Burgosba. A repteret így sem tudtuk megúszni, sokáig gyalogoltunk mellette, csupán annyiban tértünk el a régi útvonaltól, hogy a létesítményt most nem balra, hanem tőlünk jobbra kerültük el.

Camino oázis, atapuercai ősök, óriás spirál és egy üzenet Zsuzsikának. A csigák még mindig keresztben vonultak és még mindig nem használtam a lábáztató medencét... :-)

Éjjel nagyon zörgött az ágyam, minden kis mozdulatra hangosan nyikorgott. Szerencsére csak öten voltunk a szobában, így húsz ember helyett csak ötnek nem sikerült tőlem aludnia... Ez persze csak vicc, hiszen például a szomszéd amerikai pasi úgy húzta a lóbőrt, hogy horkolása nemcsak az ágynyikorgást, de a kinti kamionok zaját is elnyomta. Ébredés után, még indulás előtt lementünk az étkezőbe reggelizni, mert tudtuk, hogy hosszú egy szakasz következik és sokáig nem lesz bár az úton.

Hírességek lábnyomában jártunk és megkerültük a Plaza Mayort. Napi gasztronómia: csicseriborsó legelés és fagyasztott tengeri herkentyűk vizuális bekebelezése. Show must go on... :-)

Reggel 7 órakor csuktuk be magunk mögött az albergue kapuját. Meglehetősen hűvös idő fogadott, az égen felhők gyülekeztek, de nem siettünk, mert mindkettőnk lába fájt a vízhólyagtól és emiatt aznapra csak 17 kilométert terveztünk. Az első települést, Beloradót egy órányi gyaloglás után értük el. A városba vezető Calle Corro végén jobb kéz felől állt a gólyafészkekkel bőségesen telerakott templom, balra fordulva pedig a fenti képen látható falfestmény díszített egy kőkerítést. Végre egy olyan templom, ami kora reggel is nyitva volt, így hát bementünk.

Színpompás tájak, virágos út, bagzós macskák. A természet ma zsenge zöldborsóval járult hozzá komfortérzetemhez. Szép emlékek... :-)

Valamivel reggel 7 óra előtt indultunk és alig 10 perces gyaloglás után elénk tárult a fenti képen látható táj. Vannak olyan jellegzetes helyszínek, amelyek az El Camino útleírások szinte mindegyikében szerepelnek, amolyan "el camino kötelező" fotó témák, ez a dombokat átszelő útszakasz is egy ilyen volt. Nagyon szerettem ezt a részt, mert jól szemlélteti azt a végtelen hosszú és titokzatos utat, ami az egész El Caminóra jellemző, ugyanakkor előrevetíti a közelgő Meseta hosszabbnál hosszabb sík etapjainak közelségét is. A dombok mögött ki tudja milyen új, izgalmas dolgok várnak majd? Öt éve ez a táj beszántva, meleg barna színben fogadott, most azonban a zöld minden árnyalatában üdén pompázott!

Ó Nájera, szép emlékek! :-) Birkanyáj rántott vissza a földre, majd a hőség és szomjhalál, ezután egy meseszerű helyre csöppentünk, este meg kapuzárási pánikban volt részünk...

Reggel 6 órakor indultunk, mert egy hosszú, 10 kilométeres fárasztó szakasz várt ránk Nájeráig. Még jó hűvös volt, ilyenkor jobban tudtunk haladni. Csak egyszer álltunk meg valahol egy padnál, aztán egészen a városig többet már nem. Jól el is fáradtunk. Hosszú volt a városba bevezető út, nem is emlékeztem rá, hogy Nájera ilyen nagy település. Fél 9 körül értünk a városközpontba, ahol egy iskola mellett haladtunk el, a gyerekek épp iskolába mentek. (Spanyolországban 9-kor kezdődik a tanítás.) Jó volt hallani vidám, pergő nyelvű csicsergésüket. Háromnegyed 9-re értünk a hídhoz, majd azon átkelve a folyóparti első bárt céloztuk meg, mert addigra Erikának baromira bedagadt a bokája. A képen jobbra az a sok szék a teraszon minket várt. :-)

Hattyúk, spanyol bika, veterán caminós, két bal láb. A napi jó cselekedet egy pici kék-sárga nyilacskához és egy német zarándokhoz kapcsolódik.

A logronói egyházi alberguében megreggeliztünk és kávéztunk mielőtt végleg elbúcsúztunk volna a vendéglátó kedves hospitaleróktól. Erikával együtt léptünk ki az albergue kapuján valamivel háromnegyed 7 előtt. Nagyon hosszú volt a városból kivezető út, de egy idő után legalább egy szép parkon keresztül vezetett. Másfél óra múlva értünk el ahhoz a víztározóhoz, ahol annak idején ugyanúgy megálltunk kávézni, mint ahogy most is. Ismét előjöttek a régi emlékek, mintha semmi sem változott volna, pedig már 5 év is eltelt azóta... A hattyúk egészen közel merészkedtek hozzánk, az egyik egészen az asztalunkig, mi pedig bagett darabkákat dobáltunk nekik. Micsoda romantika így kora reggel! :-)

Egy még nem szabadalmazott találmány, hízelkedő kiscicák, különös üzenetek, spanyol gitár, didzseridu, dobókocka, bormúzeum és sok-sok gyaloglás. 

Tegnap este lefekvéskor még azt reméltem, hogy a sarkamon kialakult vízhólyag majd éjszaka valahogy visszafejlődik, de nem. Szépen ott púposodott a sarkam közepén, ahol leginkább ki volt téve a cipő dörzsölésének, nyilván ezért is alakult ki. Nem volt még olyan fázisban, hogy kiszúrhattam volna, de ahhoz épp elég nagy volt, hogy fájdalmas legyen rálépni. Szép kilátások a mai útra!

Egy nagyon szenvedős nap, üres borkút, hőség, vízhólyag, és már megint elmélkedtem valamin... Sőt! :-)

Reggel 6-kor irtó cuki ébresztésben volt részünk! Az ablakunk előtt az utcán énekelt egy idősebb nő és egy férfi valami spanyol dalocskát, majd ahogy jöttek, úgy tovább is mentek egy kapualjjal odébb és újrakezdték. Így jártak házról házra és ébresztették nótaszóval a népet, bár vasárnap lévén nem igazán értettem, hogy miért kellett korán kelni. Még az is lehet, hogy nem ébresztőt, hanem takarodót fújtak, elvégre a szombat esti fiesztából sokan csak hajnalban tértek haza. :-)