Ma megint árokparton kötöttünk ki és megint a cél előtt rogytunk össze. Sebaj, lesz ez még így se! :-)

Reggel fél 7-kor átmentem a társalgós épületbe és főztem egy kávét. A csili-vili modern konyhában természetesen kapszulás kávéfőző is volt, mellette az ajánlott donativós árakkal. 1 eurót dobtam a dobozba és boldog voltam, hogy hozzájutottam a szükséges reggeli szertartásom részét képező fekete léhez, melyre nem gyakran volt lehetőségem a későbbi napokon, sajnos. Ezután összepakoltunk, bezártuk a házat ahogyan a hospitalero kérte, majd 7 óra után 10 perccel elindultunk.

Búcsú a hátizsákomtól, találkozás az első zarándokkal, hosszú menetelés. A fárasztó nap után jutalmul egy mesebeli oázisba csöppentünk.

Amilyen későn feküdtem le előző éjjel, olyan korán keltem reggel, hiszen be kellett még fejeznem a varrást az új hátizsákomon. Fel is került hamar a nemzeti címer a helyére, de a kör alakú sárga nyilas felvarrót rajta hagytam a régi zsákon, mivel aktualitását vesztette, sajnos... Ezután egy gyors átpakolás következett az új hátizsákba és elbúcsúztam a régitől. (Aki nem olvasta volna az előzményeket, annak röviden csak annyit, hogy elszakadt a régi hátizsákom pántja, újat kellett vennem előző este, ott Tomarban.) Olyan furcsa volt látni az ágyon fekve behorpadva, laposan, olyan volt, mint egy halott. Elbúcsúztam tőle, otthagytam az ágyon, aztán megbeszéltem lent a recepción a hospitalerával, hogy rájuk hagyom, tegyenek vele bármit belátásuk szerint. 

Fátimai jelenések, nyomasztó érzések és egy azonnali megoldást igénylő probléma. Három a magyar igazság!

Reggel kicsit kalandosan jutottunk el a lisszaboni Sete Rios pályaudvarra, de végül busz - metró - gyalog - busz variációkkal szerencsére időben elértük a Rede Expressos busztársaság Fátimába induló járatát. Arra is volt még időnk, hogy a közeli bárban együnk egy szendvicset és igyunk egy kávét, majd 9:30 előtt néhány perccel begördült a buszunk.

Lisszaboni látnivalók és nevezetességek rengeteg fotóval. Volt még teremtés, sok gyaloglás, finomságok és szexi wécé! :-)

Egy teljes napot szántunk a főbb lisszaboni látnivalók megtekintésére, így hát nem is időztünk túl sokat a szállásunkon. Reggel 7-kor kelés, egy gyors kávé a földszinti automatából, összekaptuk magunkat és már suhantunk is a metróval a belváros felé. A Rossio megállónál szálltunk le és szó szerint elindultunk toronyiránt. Lisszabon belvárosában egymást érik a különböző látnivalók, tehát attól nem kellett tartanunk, hogy nem kerül elénk hamarosan valami izgalmas dolog, így a térképet egyelőre csak arra használtuk, hogy a fő irányokat kijelöljük. Nem is kellett sokáig várnunk, mert rögtön belebotlottunk a híres építész, Eiffel által tervezett Elevador de Santa Justa liftbe, amely ott tornyosult éppen az orrunk előtt. Szerencsére még nagyon korán volt és nem kígyózott a sor a bejárat előtt, így hát pár perces várakozást követően már fel is repített bennünket a lift a háztetők fölé, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az ébredező városra. A liften egyébként használhattuk a 24 órás jegyünket, amely a metrón, buszon, villamoson kívül a liftekre is érvényes volt.

Keresztelőről a repülőtérre, esőből a napsütésbe, indulás a Portugál Caminóra! :-)

Úgy alakult, hogy egy nagyon szép családi eseményről, keresztelőről mentem ki a repülőtérre, szóval elég pörgős volt az indulás napja. Délelőtt ünneplés családi körben, majd csini ruha le, túraöltözet fel és kora délután már kint is voltam a repülőtéren. Elbúcsúztam a családomtól, Erika pedig már várt a bejáratnál. A túrabotokat hozzáerősítettük Erika hátizsákjához, majd befóliáztattuk és feladott csomagként utaztak a gép gyomrában. Rengetegen vártak a csomagfeladásnál, de mi véletlenül - tényleg véletlenül - a priority sorba álltunk, így viszonylag hamar végeztünk és már mehettünk is a biztonsági ellenőrzéshez. 

Megtörténtek az utolsó simítások, a felszerelésem összeállítva.

Az előző listámhoz képest csak minimálisan változtattam, de sikerült lefaragnom néhány dekát a hátizsák súlyából.

Mit pakoljunk a hátizsákba és mit hagyjunk ki belőle? Tippek, ötletek, dilemmák - főleg nőknek - grammonként adagolva... :-)

Úgy gondoltam, hogy mivel nem ez az első utam az El Caminón, hipp-hopp összepakolom a hátizsákom, ez nekem már nem jelenthet gondot. Elég sok mindenem maradt viszonylag jó állapotban az előző utakról, ezeket viszem magammal most is. Már csak egy hét van az indulásig, szóval összeírtam a listát és elkezdtem kimosni a túrafelszereléseket, hogy mégiscsak illatosan, frissen induljak a nagy útra. :-) Eközben aztán támadt egy ötletem!

Amikor az emberben elkezd mocorogni a mehetnék és egyre erősebb a hívás, akkor nincs mese, menni kell... :-)

Idén tavasszal megint elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy újra elinduljak az El Camino valamelyik útvonalán. Idestova két év telt el azóta, hogy 2016. nyár elején elsétáltam a Santiagói katedrálishoz, szóval benne volt a pakliban, hogy előbb utóbb újra elfog a láz és megint felhúzom a túracipőt... :-)

Muxia, elérzékenyülés, meghatódás. Volt még sok nevetés is, távirányítással etettek, "ne nézegesd, egyed!" - szólt az instrukció és én megtettem. :-) Adiós!

Ott hagytuk abba, hogy előző este megérkeztünk Muxiába és becsekkoltunk az Albergue Delfin szállásra. (Ha valaki nem hallott volna róla, ezt a zarándokszállást is egy magyar honfitársunk, Rózsa vezeti, szívből ajánlom mindenkinek!) Most éppen Rózsa fia, Bálint volt az ügyeletes hospitalero, aki nagyon finom almás sütivel kedveskedett a vendégeknek. A szálláson néhány ismerőssel is összehozott bennünket a sors. Itt szállt meg Terike, aki Renátával és Zsuzsival (velük Santiagóban futottunk össze) az Angol Utat járták. Itt volt Anna is, akivel Hospital de Órbigóban találkoztunk, ott szolgált hospitaleraként és az ideje letelte után itt folytatta tovább önkéntes tevékenységét. Végül javaslatunkra eljöttek Muxiába újdonsült ismerőseink, a szimpatikus házaspár, Kinga és Gábor is. Nem maradhatott el tehát a majdnem teljes közös fotó. :-)

Nyár, napfény, kék égbolt, végtelen óceán... és süvítő szél a világ végén. Na meg a vino tinto sziluettje. :-)

Reggel nem kellett túl korán kelnünk, mert a délelőtti busszal terveztünk eljutni Finisterrébe. A repülőjegyünk július 6-ra szólt hazafelé, így még éppen két napunk maradt ellátogatni a világ végére Finisterrébe és Muxiába. Az előző évi rossz tapasztalatok miatt egy kicsit aggódtam, de most szerencsére megúsztuk a poloskacsípéseket, sehol semmi nyoma nem volt a vérszívó dögöknek. Magunk mögött hagytuk hát a Seminario Menor hatalmas épületét és elindultunk az autóbusz-pályaudvarra. Az emeleten kellett megvenni a jegyet és úgy tűnt, hogy rajtunk kívül még sokan voltak kíváncsiak az óceánra, mert a busz majdnem megtelt. Indulás!