Apuleius • 8 nap
Akiért a harangok szólnak…De most nem, nem a Metallicáról lesz szól. Meghalt a király, éljen a király! A pokol harangjai felcsendültek és visszatérünk az egyszerű, sötét dolgokhoz. Hihetetlen, de negyvenöt éves lesz az az album, amiről mindenki azt gondolhatta annak idején könnyűszerrel, hogy hatalmas bukás lesz. Itt a Back In Black simogatója!
Hogy megértsük az albumot és a nyomást, ami a zenekarra nehezedett először egy kicsit meg kell nézni, hogy pontosan mi is történt. A hatodik albumával a zenekar hatalmasat aratott, habár a nemzetközi sikert nem a Highway To Hell, hanem a Let There Be Rock hozta meg. A zenekar szárnyalt, népszerűbbek voltak az egész világon, mint valaha. Az új évtized közeledtével a zenekar elindult az Egyesült Királyságba és Franciaországba a Highway to Hell Tour utolsó szakaszára. Azt tervezték, hogy hamarosan elkezdik a következő albumuk rögzítését. 1980. február 19-én Bon Scott énekes egy londoni kocsmában ivott, aminek következtében elvesztette az eszméletét, ezért egy barátja hagyta, hogy a kocsijában pihenjen, aludjon. Másnap reggel Scott nem reagált semmire, és a King's College Kórházba rohant vele a barátja, ahol az orvosok, a megérkezéskor halottnak nyilvánították. A halottkém úgy ítélte meg, hogy Scott halálának oka a pulmonális hányás volt, de a hivatalos ok a halotti anyakönyvi kivonatban "akut alkoholmérgezés" ként szerepel, és balesetből fakadó halálozás kategóriába sorolták. A veszteség tönkretette a zenekart, akik fontolgatták, hogy ezzel be is fejezik a pályafutásukat, de a barátok és a család rávették őket, hogy ne adják fel, hiszen Bon is ezt akarná.
Scott március 1-jei temetése után a banda azonnal megkezdte a meghallgatásokat, hogy . megtalálják az új frontembert. Lange (producer) tanácsára behozták a Geordie énekesét, Brian Johnsont, aki lenyűgözte a zenekart, noha ő ezt nem így érezte. A banda a következő napokban könyörtelenül végigdolgozta a jelentkezők listájának többi részét, majd visszahozta Johnsont egy újabb próbára. Március 29-én Johnson meglepetésére Malcolm Young felhívta az énekest, hogy felajánlja neki az állást. A Back in Black három hetes próbáit a londoni E-Zee Hire Studios tervezte, de a próbákat egy hétre csökkentették, amikor a Compass Point Studios megnyitója volt a bahamai Nassauban. Noha a banda az Egyesült Királyságban szerette volna felvenni a következő lemezét, nem volt elérhető stúdió, és a Bahamák jó adókedvezményt nyújtottak, így a Back in Black felvételt a Compass Pointban 1980. április közepétől májusig vették fel producerrel. "Mutt" Lange. A bahamákon sem ment minden zökkenőmentesen. Persze erről most én ragadhatnék ki részeket, de sokkal jobban jártok, ha elolvassátok Brian Johnson, énekes, Brian Életei című könyvet, amin, ha nem röhögsz, akkor tuti kiégett a viccreléd!
Felharsantak a pokol harangjai, és elkezdődik a jellegzetes riffelés. De ezeknek a riffeknek most még inkább meg K E L L mutatniuk, hogy a gazdáik megérdemlik helyüket a rock-metal zene világában. Mit megérdemlik a helyüket? A sounddal és a Hells Bells-nyitó dallal ott a helyük a Black Sabbath mellett amíg világ a világ. Néha még azon is túl, hiszen ismerjük a vicces kis képet, ahol két barát, egy Led Zeppelin fan és egy AC/DC fan útjai életük vége után elválnak. Hihetetlen, hogy a Highway To Hell után ilyen albumot tudtak lerakni, ráadásul egy teljesen új énekessel. A nyitó nóta az egyik legnagyobb kedvencem a zenekar történetében. Egyszerű blues-os riffek, ahogy megszokhattuk,de mégis érezhető, hogy most teljesen mást kapunk. A suhancoknak egy ilyen tragédiával a hátuk mögött igazi teher van a vállukon, ami nem csak, hogy nehéz, szinte agyonnyomja őket. De milyen menőn helyt álltak! Szerintem a világon bármelyik zenész oda adná a karrierje felét, csak írjon egy olyan lemezt, mint a Back In Black. Ahogy a dob együtt lélegzik nem csak a basszusgitárral, hanem a gitárokkal az valami zseniális. Ezekre a ritmusokra épül rá pedig Brian olyan magas hangja, amit csak akkor bírna egy átlag énekes kivágni, ha jó alaposan felhúznák az alsógatyáját, legalább a homlokáig. A Shoot To Thrill visszahozza azt a bluesos lüktetést, ami a korábbi lemezeken volt jellemző a zenekarra. Lendületes gyors, lehengerlő dal. Ahogy jön a refrén az mindig előhozza belőlem, hogy dobolni kell valamin. Szerintem ezzel a két lemezzel ért el a zenekar a csúcsra. Zseniális, amit itt alkottak, ebben az időszakban. Mindig is azt szerettem ebben az albumban, hogy egyszerű, de mégis folyamatosan visz magával, mindig találsz egy-egy dalban kapaszkodót. A kiállás is mennyire jó már ebben a dalban. Amennyiben jól emlékszem ezt a részt vette át a School Of The rock film is, aminek pontosan itt az ideje, hogy újra nézzem.
Aztán megérkezik a What Do You Do For Money Honey, ami viszi tovább az ember lendületét. Brian egyre magasabban énekel, ahogy haladunk előre a lemezen. A refrén továbbra is a sok crash cintányértól hangos, illetve a könnyen megjegyezhető dallamokról, de itt jön egy érdekes “nyelv pörgetős” rész is, ami felvezeti Angus szólóját, aki virágzik, tappinggel, mindent csinál mindezt úgy, hogy az nem válik a dal hátrányára. És a lendület az album felé haladva se fogy el, hiszen a Givin' The Dog A Bone megmarad ugyanúgy egy húzós, lendületes dalnak, aminél Malcolmék is jobban előtérbe, azaz háttérvokálba hangosabbak lesznek/kerülnek. A Let Me Put My Love Into You a lehető legjobbkor érkezik, hiszen hagy a hallgatónak egy kis lélegzetvételnyi időt. Phil Rudd hangsúlyozását tanítani kellene. Mindenki piszkálta a karrierje során, hogy az AC/DC dobosa csak kettő-négyet játszik. Persze, “csak” kettőnégyet, de azt, hogy ?! Szeretnék az emberek többsége így érezni a dobolást. A kevesebb néha több, ez meg az ő esetében extrán igaz. A lemez címadó dalát be kell mutatni bárkinek is? Szerintem, nem. Magasiskola, amiért még mindig oda van mindenki, aki elkezd gitározni, vagy SG gitárt használ. Pont, nem akarom túl tolni, meg ódákat zengeni a dalról mert, ami közel ötvenöt év után is sláger az zseniális és kész. Ha igaz az előző állítás, akkor az a You Shook Me All Night Long-ra ugyanúgy igaz. Ha jól emlékszem Brian könyvére ezzel a dallal indult be a karrierje igazán a villámosok színeiben. Haladjunk is tovább, és térjünk vissza a tökéletes blues feelinghez. Itt van a Have a Drink On Me. Talán ez a dal, ami a legmesszebb áll tőlem a lemezen, de eszembe nem jutna tovább tekerni. Sőt, AC/DC dalt lemezen nem is tudom, hogy tekertem-e valaha tovább. Az albumot a Shake A Leg és a világ egyik legjobb rock dala zárja. A Rock N Roll Ain't Noise Pollution majdnem akkor rockhimnusz, mint a Highway To Hell. Igaz, ez egy nehezebben befogadható dal, de aki nem énekli a refrénjét az nem is tudja mi az igazán metal!
Visszatekintve ez tényleg egy remek album, ami rendesen kiállta az évek próbáját.
