El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Portugál Camino 2018. 10. nap: Grijo - Porto (11,8 km)

Portugál út - 2018. szeptember 7.

2019. január 06. - Andrea az El Caminón

Egy különlegesen szervírozott kávéval indult a napunk, később városnézés Portóban, ahol megtaláltuk a Lisszabonban elvesztett pályaudvart is, a nap végére pedig bőven megdupláztuk a címben jelzett kilométereket.

1_portugal_camino_porto.jpg

Ma végre nem kellett túl korán indulni, mert nagyon közel voltunk aznapi célunkhoz, Portóhoz. Így is én keltem fel elsőként a szobából, fél 6-kor már kipattantam az ágyból és a gyors átvizsgálás után megállapítottam, hogy szerencsére csak néhány szúnyogcsípéssel lettem gazdagabb, de közel sem annyival, mint Coimbrában. 6:15-kor indultunk és egy rövid húsz perces gyaloglás után nyitva találtunk egy bárt, amely tele volt mindenféle gusztusos sütivel és főleg kávéval. Mit mondjak, emlékezetes jelenet következett... :-)

Annak örömére, hogy végre kávéval kezdhetjük a napot, nagy adag café con lechét rendeltünk és kiültünk a teraszra. Ma sem értem hogyan, de addig szöszmötöltem az asztalnál, hogy véletlenül fellöktem és kiborítottam a kávémat, de olyan szerencsétlenül, hogy az összes forró kávé rám ömlött, rá a nadrágomra, végigfolyt a lábszáramon egészen a bokámig, szóval gyönyörűen néztem ki... Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, ott álltam egy tócsa kávé közepén deréktól lefelé nedvesen és barnán.... Aztán bementem a bárba és szóltam az egyik pultos srácnak, hogy történt egy kis baleset és segítségre van szükségem. Rám nézett, látta a lábam szárán csordogáló kávé nyomokat, majd egyből hozta a felmosórongyot és külön egy törlőkendőt, amivel úgy ahogy letakaríthattam magam. Szó nélkül eltüntette a romokat és pár perc múlva hozott nekem egy újabb adag kávét és nem engedte, hogy kifizessem. Annyira kedves volt és segítőkész! Ezután a csokiszínű nadrágommal kellett továbbindulnom, de őszintén szólva nem igazán zavart, mert veszett már több is Mohácsnál és hamar megszáradt a nedvesség is. Szerencsére sok zöld erdőn és ligeten keresztül haladtunk, de sajnos még mindig nagyon köves úton, aminek a térdem nem igazán örült.

9 óra körül elértük Porto elővárosát, ahol a római út termésköveit felváltotta az aszfalt és a gránitkő burkolat, de legalább a távolban megpillantottuk végre az óceánt!

Az ókori városfalból és annak boltíves kapujából fennmaradt részeket egy-egy fehérre festett, újonnan épített kőfalba ágyazták, hogy ezen keresztül vonulhassunk be Porto városába. :-) 

Innen még sokat gyalogoltunk városi környezetben, a forgalom egyre erősödött körülöttünk és ez kicsit furcsa volt az eddig megszokott kisebb települések után. Meg kellett állapítanunk, hogy a Portugál Úton eddig egyáltalán nem találkoztunk magyar zarándokokkal Lisszabon, illetve Fatima és Porto között, de tudtuk, hogy a napokban többen is indulnak Portóból, így reméltük, hogy előbb utóbb összefutunk valamelyik honfitársunkkal. Egy rövid pihenőt tartottunk az egyik külvárosi kávézóban, ahol végre megkaptam a szállásfoglalásunkat visszaigazoló emailt is. Úgy terveztük, hogy ugyanabban az alberguében töltjük az éjszakát, ahol 2015-ben is megszálltam, mert az a város túlsó felén helyezkedik el, tehát a másnapi indulásunkkor kevesebb távolságot kell majd megtennünk. A szállásunk tehát már biztos volt, a lábaink azonban teljesen készen voltak a sok kőburkolatú úttól, ezért nagyon megörültünk, amikor fél 12-kor hirtelen ott találtuk magunkat a Santo Ovídeo metróvégállomáson. Hamar eldöntöttük, hogy nem gyötörjük  tovább az ízületeinket, hanem metróra szállunk és így robogunk el az alberguéig. Kis tanakodás a jegyautomatánál és már meg is vettük a 24 órás metrójegyet, amivel annyit utazhattunk, amennyit csak akartunk. A metró néhol a felszín felett, néhol alagútban suhant velünk és áthaladt a kétszintes Lajos hídon is, ahonnan csodálatos panoráma tárult elénk.

A Senhora da Hora metrómegállónál szálltunk le, minden ismerős volt, mintha csak tegnap lettem volna itt. Jó érzés volt újra ugyanazon a környéken mászkálni, mint ahol 3 évvel ezelőtt már jártam, szinte semmi sem változott. Az alberguéhez vezető utcában egy sirályt vettem észre, amint az egyik autó tetején ácsorog és egészen közel értünk hozzá, amikor úgy döntött, hogy inkább elrepül.

Az albergue csak 2-kor nyitott és annak ellenére, hogy jóval előbb értünk oda, már nem mi voltunk az elsők. Egy fiatal német lány ücsörgött az utca túloldalán az árnyékos árkád alatti lépcsőn, mellette hatalmas hátizsákja. Kicsit beszélgettünk vele, elmondta, hogy neki ez lesz az első caminója és holnap az első napja, szóval meglehetősen izgatott volt. Eközben nyílt a kapu és jóval előbb a 2 órás időpontnál megnyílt az albergue, majd Abel, a szállás tulajdonosa úgy üdvözölt, mint régi jó barátot szokás. Nem hinném, hogy emlékezett volna rám, de az emailben említettem neki, hogy 3 évvel ezelőtt is nála szálltam meg, talán ezért volt a szívélyes fogadtatás. Most sem maradhatott el a különleges rajzolt pecsét a credenciálba, amelyet nagy műgonddal, akkurátusan helyezett el a zarándokútlevelünkbe. Alul, a poszt végén látható.

Fürdés és mosás után visszametróztunk a belvárosba turistáskodni. A Trindade állomásnál szálltunk le, innen gyalog barangoltunk a szebbnél szebb látványosságok mentén. Először a városháza épülete és egy katolikus templom mellett sétáltunk el, majd a nyüzsgő Praca da Liberdadén folytattuk IV. Pedro lovasszobrával. 

23_portugal_camino_porto_lovas_szobor.jpg

Megint jól befűtöttek, a nap hét ágra tűzött, és amikor már majdnem hőgutát kaptunk, akkor került elénk a Sao Bento vasúti pályaudvar, Porto egyik kihagyhatatlan látványossága, betértünk hát mi is. Ez a pályaudvar arról híres, hogy várócsarnokának falait csodaszép kék-fehér azulejo csempék díszítik, melyek a portugál történelem különböző eseményeit ábrázolják. Igen, ez az a pályaudvar, amelyet annyira meg akartunk nézni Lisszabonban, de ott sehogy sem találtuk. :-) Naná, hogy nem, amikor Portóban várja az utazókat és a turistákat, akik sokszor csak néhány fotó erejéig keresik fel a Sao Bento pályaudvart és már mennek is tovább. 

Ezután elindultunk a Sé katedrális felé, ahol szinte a város fölé emelkedtünk és a elláttunk egészen a Torre dos Clérigos barokk templom 75 méteres harangtornyáig.

28_portugal_camino_porto.jpg

A kőfalon kihajolva alattunk a mélység tátongott, szemben pedig lakóházak hétköznapjaiba pillanthattunk be.

29_portugal_camino_porto.jpg

Már csak néhány lépés és ott álltunk a portói Sé katedrális előtt. Azért írom így, hogy portói, mert Lisszabonban ugyanígy Sé katedrálisnak nevezik a legfőbb katolikus székesegyházat. Természetesen bementünk és egy kicsit elmélyültünk a gondolatainkban.

A katedrális után egy rövid pihenő, majd elsétáltunk a Lajos hídhoz, amelyen délben még a metróval keltünk át. Érdekes volt látni, ahogy a hömpölygő emberáradat időnként a síneken közlekedik, majd amikor jön a metró és csilingel egyet, akkor mindenki félrehúzódik és visszatér a járdára. A hídról egyébként lenyűgöző látvány tárult elénk a Duero folyóval és a két partján épült meseszerű házakkal.

Mindenképpen át akartunk menni a túloldalra, de addigra a sok mászkálástól és az előző napok megpróbáltatásaitól már nagyon fájt a lábunk, ezért megkerestük a közeli sikló bejáratát és azzal suhantunk le a parthoz. A siklón egyébként rajtunk kívül csupán egy utas tartózkodott, így kedvünkre fotózhattuk a híd szerkezetét. A kétszintes Lajos híd Porto egyik nevezetessége, amely attól is híres, hogy az a Gustavo Eiffel tervezte, aki a párizsi öreg hölgyet, az Eiffel tornyot is. A felső szinten a metró és gyalogos forgalom bonyolódik, az alsón pedig autók és szintén gyalogosok közlekedhetnek.

A híd túloldalán kisebb tömegre lettünk figyelmesek, aztán kiderült, hogy a vagányabb helyi fiatalok némi aprópénzért a híd korlátjáról ugrálnak bele a folyóba és ezzel a nem veszélytelen cirkuszi mutatvánnyal keresnek zsebpénzt maguknak. Rendőrt vagy más hivatalos személyt nem igazán láttunk, aki elzavarta volna őket, szóval gyakorlatilag féllegálisan ugrálhattak a turisták és saját maguk örömére. Én nem voltam elragadtatva az ötlettől...

53_portugal_camino_porto_lajos_hid.jpg

A túlparti sétányon lépten nyomon souvenir árusokba botlottunk, akik mindenféle ízlésromboló és kevésbé giccses ajándéktárgyat kínáltak a turistáknak. Rengeteg parafából készült tárgyat lehetett venni, talán ez volt az egyetlen, ami tetszett nekem, de végül nem vettem semmit, mert ugyebár azt is cipelni kell majd hosszú kilométereken keresztül. Helyette inkább fotózkodtunk, mert addig is ülhettünk egy kicsit, elvégre már nagyon elfáradtunk addigra. Felettünk egy drótkötélpályán libegő kabinok kúsztak a magasban, szemben velünk pedig Zorró figyelt le ránk a Sandeman pincészet házának tetejéről.

Ezután még elvánszorogtunk a libegő alsó állomásához és az egyik zarándoktársunk javaslatára benéztünk a közeli street food piacra, de nem nagyon találtunk már semmi normális ennivalót, hiszen 6 óra felé járt már az idő akkor és éppen zárni készültek, így szó szerint csigatempóban vánszorogtunk vissza a hídon a siklóhoz. Felfelé már jóval többen voltak, sorba is kellett állnunk és csak a második szerelvénybe fértünk be, de felfelé eszünk ágában sem volt gyalog megmászni a hegyet, inkább vártunk egy keveset.

Ezután már csak a metróig kellett eljutnunk valahogy, majd visszautaztunk a szállásunk közelében lévő Senhora da Hora állomásig, ahol a metrómegállóval szemben lévő kisebb kávézó-étterem teraszán leparkoltunk és jól bevacsoráztunk. A lenti képen látható a menü, Erika finom tonhalas salátát evett az egészséges életmód jegyében, én pedig az új kedvencemet, Francesinhát. :-)

9 óra körül értünk vissza a szállásra, amely addigra teljesen megtelt, de magyar zarándokkal továbbra sem találkoztunk. Az alberguében nagy élet zajlott, kicsit furcsa is volt a nyüzsgés, mert nem ehhez szoktunk eddig. Mi voltunk az egyetlenek, akik már több száz kilométer megtétele után tértek be erre a szállásra, a többiek innen, Portóból kezdték meg az útjukat másnap. Mindegyikük nagyon izgatott volt, néhányan a kelleténél talán kicsit többet is ittak a finom portugál vörösborokból, mert elég sokáig hangoskodtak a kertben, éppen az ablak alatt, szóval éjfélig lehetetlen volt tőlük aludni. Közben az egyik magyar zarándoktársunkkal, Ágival - aki szintén másnap kezdi meg az útját Portóból - leleveleztük, hogy a következő nap reggel találkozunk Matosinhos metrómegállónál és együtt indulunk el a parti úton, vagyis a Camino Portugués de la Costán. Lentebb pedig - ahogy ígértem - a különleges pecsét, melyet a ViaPortusCale albergue tulajdonosa, Abel rajzolt saját kezűleg a credenciálunkba. :-)

65_portugal_camino_porto_pecset_viaportuscale.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr7614538646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2019.01.08. 07:46:51

Káve meg fél napos rohangászás... mibe fogadjunk ez sem fogja megtartani az úton megtalált önmagát...

Andrea az El Caminón 2019.01.08. 09:30:06

@Hungarian Geographic: Gratulálok! "... ez sem fogja...", ízléses megfogalmazás. Mondta valaki, hogy önmagamat kerestem az úton?

Andrea az El Caminón 2019.01.09. 19:11:38

@tarisz: Köszönöm, kedves vagy! Ó, egyáltalán nem veszi kedvem ez a komment. Tisztában vagyok vele, hogy aki blogol, kiteszi magát ilyen megnyilvánulásoknak is. Az efféle beszólásokat a jelentőségükhöz mérten kell kezelni, vagyis figyelmen kívül hagyni. Legyen tőle boldog. Annak viszont örülök, hogy aki valóban érdeklődik a téma iránt - mint például Te - hasznosnak találja! Köszönöm! :-)