El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Portugál Camino 2018. 3. nap: Ansiao - Conimbriga (21,2 / 28,7 km)

Portugál út - 2018. augusztus 31.

2018. november 11. - Andrea az El Caminón

A nap, amikor többször is alulról szagoltam a... na nem az ibolyát, de a lombkoronát. 

2_portugal_el_camino_jel.jpg

Már reggel 6-kor elindultunk, mert igen meleg napnak néztünk elébe. Az is volt, de még mennyire! Talán ez a nap volt a legkeményebb ilyen szempontból, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen reggel még nem tudtuk, hogy mi vár ránk... Egyelőre legyen elég annyi, hogy ezen a bizonyos napon gyakran tekintettem a fák lombkoronájára alulnézetből. :-)

Az első két órában viszonylag jó tempóban haladtunk, akkor még elviselhető volt a hőmérséklet, de később elfogyott a lendület és belassultunk. Hegyre föl és le vezetett az út, ami még inkább kifárasztott bennünket, de a táj nagyon szép volt. Kellemes erdei ösvényeken, páfrányokkal szegélyezett gyalogúton, majd később széles földutakon sétáltunk. Egyszer egy kerekes kút mellett megálltunk, de nem folyt belőle víz, amely a figyelmeztetés szerint amúgy sem ivóvíz lett volna. A palackunkban lévő víz vészesen fogyott, de muszáj volt innunk, mert a hegyes-völgyes terep és a meleg alaposan megizzasztott bennünket.

Alig vártuk már, hogy elérjünk egy olyan lakott települést, ahol nyitva találunk egy bárt. A kora reggeli indulásoknak az volt az egyetlen hátránya, hogy sokszor órákig kellett gyalogolnunk, mire hozzájuthattunk az első kávéhoz és gyakran az első falat ennivalóhoz is. Így aztán annál nagyobb boldogság volt, amikor Alvorge településen megpillantottuk a sarki kávézót, ahova gyorsan le is dobtuk magunkat, sőt, a cipő és zokni is lekerült végre a lábamról. A képen nem látszik, de a bár bejárata mellett volt egy igazi piros postaláda, ahonnan éppen akkor szedték ki a leveleket. Begördült egy kis piros Peugeot postakocsi és már vitte is a küldeményeket. Kicsit később fotóztam egy csigát, amely szimbolizálta aznapi tempónkat... :-) 

A település végén egy nagyon szép, hófehér templomot kerültünk meg jobbról. Az óratoronyból talán kivehető, hogy ekkor már majdnem 10 óra felé jártunk, szóval a hőségből bőven volt még utánpótlás. Egyébként itt van egy albergue is, ha valaki itt akar megszállni, de nekünk ez még túl korán jött. Alig tíz perc múlva Erika felpattant egy várrom ablakába és Júliásat játszott... :-)

Továbbra is dimbes-dombos terepen vezetett az utunk, de most már árnyékot adó fákat sem nagyon találtunk, csupán elszórtan lévő bokrokat, bozótokat. Esélyünk sem volt árnyékba húzódni, de nem volt mit tenni, haladtunk tovább.

Végre eljött a pillanat, amikor legalább lefelé lejtett az út és megláttunk egy települést a távolban. Az előző falutól, Alvorgétól számítva nagyjából másfél óra múlva értük el Ribeira de Alcalamouque települést, amely nagyon kedves a szívemnek. Azt történt, hogy már teljesen elcsigázva értünk a faluhoz, ahol természetesen semmi bolt vagy bár nem volt, ahol valami frissítőt vehettünk volna magunknak. Komótosan lépkedtünk a falu főutcáján, szakadt rólunk a víz, amikor egy boltíves kapu előtt elhaladva utánunk szólt egy nagyon idős nénike. Nem értettük, hogy mit mond, de a kezével mutatta ellentmondást nem tűrően, hogy kövessük őt és menjünk utána a kapualjba. Nem tudtuk mire vélni, de persze bementünk és akkor kiderült, hogy nem akart mást, mint hogy megpihenjünk és igyunk egy kis vizet. Se szó se beszéd, elénk görgetett két egyszerű széket és mutatta, hogy üljünk le. Jól esett a tűző napról elbújni egy kicsit az árnyas előtérbe. Ezután az előre odakészített vizeskancsóból öntött egy-egy pohárral, amit köszönettel elfogadtunk és egy szuszra megittunk. Mondanom sem kell, hogy vérré vált bennünk a hideg víz, eléggé ki voltunk már tikkadva. Valószínűleg ez lehetett a néni küldetése, hogy megitassa a zarándokokat, mert már oda volt készítve a kancsó és pohár. Annyira kedves volt és még nincs vége! Mutatott az ég felé és többször ismételte portugálul, hogy calor, calor, vagyis hőség, hőség, majd rámutatott a térdemre. Rövid túranadrágot viseltem, nem tudtam elképzelni, hogy mit akarhat a térdemre mutogatva, de aztán hipp-hopp, térült-fordult és megjelent a kezében egy flakon Nívea naptejjel és se szó, se beszéd rányomott mindkét lábamra egy jókora adagot. Innen már egyértelművé vált, hogy meg akart óvni a leégéstől. Nem találtam szavakat! Jó ideig masszíroztam a kencét a lábamba, mert nem sajnálta a néni, aztán amikor elköszöntünk tőle, akkor még elmondott egy imát értünk. Talán tudott már valamit az elkövetkezendő néhány óráról, talán nem, mindenesetre nagyon meghatódtunk tőle és nagyon jó érzésekkel, hálával teli szívvel váltunk el tőle. 

Természetesen a rekkenő hőségben felvettem a napkalapomat is, mert nem akartam napszúrást kapni, de így is elég szenvedős volt a gyaloglás. Majdnem egy órát mentünk még egyetlen árnyat adó fa nélkül, amikor végre előbukkant egy hatalmas lombkorona! :-)

Régen nem örültem ennyire egy egyszerű fának, de akkor ott felbecsülhetetlen értékűvé vált számunkra! Főleg úgy, hogy alatta éppen akkora kövek voltak elhelyezve, amire kényelmesen le tudtunk ülni. Jaj, de jól esett a testünknek, lelkünknek ez a dolog! Már megint alulról nézhettük a fa lombkoronáját és valamelyest rendezni tudtuk a hőháztartásunkat is. Csak később derült ki számunkra, hogy mindezt megint a legközelebbi bár előtt 400 méterrel sikerült megtennünk, csak odáig kellett volna kibírnunk, de ez így volt jó, ahogy. Amint ott ücsörögtünk kitikkadva, egyszer csak lépteket és túrabot ütemes koppanását hallottuk közeledni a híd túloldalán. Amikor odaért elénk, akkor persze megállt néhány szóra az illető és váltottunk vele egy-két szót. Egy idősebb olasz zarándokhoz volt szerencsénk, aki kapóra jött nekünk és lefotózott bennünket a köveken ülve. Ritka pillanat volt ez, mert nagyon kevés közös kép készült rólunk az úton, hiszen legtöbbször egymást fotóztuk, illetve legtöbbször én haladtam hátul, így Erika majdnem minden képen szerepel. :-) Addig, addig fotózkodtunk, hogy az idősebb olasz peregrinót utolérte fiatalabb társa, aztán együtt elviharzottak. Hozzánk képest rakéta-sebességgel haladtak! Ők voltak a második és harmadik sorszámúak a zarándokok sorában, akikkel eddig találkoztunk, hiszen eddig csupán az első napon futottunk össze egy szintén olasz fiúval, nagy tülekedés tehát nem volt. Legalább is eddig... Ezután mi is feltápászkodtunk és elvonszoltuk magunkat a mindössze 400 méterre lévő Rabacal településig, ahol muszáj volt bemennünk az első bárba és folytatnunk a megkezdett pihenőt, immár hideg frissítő társaságában. Egyébként a bár üzemeltet egy alberguét is, de amikor ott voltunk, akkor még mindig csak fél 1 körül járt az idő, szóval az még korai lett volna megállni. Habár ha tudtam volna, hogy később mi fog történni...

Sajnos a bárban nem volt semmi normális ennivaló, mi viszont már nagyon éhesek voltunk, ezért a település főutcáján bementünk egy kis boltba és vettünk némi kaját. Én egy 4 darabos mini kolbász csomagot vettem friss bagettel és csupán 1 eurót fizettem érte. Az utca végén egy árnyékos házfal mellett vertünk tanyát és ott fogyasztottuk el az ebédünket. Nagyon éhes voltam már, szinte bármit meg tudtam volna enni, így nem is volt kérdés, hogy nagyon jól esett a fincsi kolbász. Miközben falatoztunk az árnyékban, szemből jött felénk egy fiatal japán zarándok, aki Santiagóból tartott Fatima felé, vele is beszéltünk néhány szót, majd mindannyian elindultunk a saját utunkra.

39_portugal_el_camino_hatizsak.jpg

A nap hétágra tűzött, nagyjából 35 fok lehetett és a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni... Olajfák között vezetett az út és az olivaligetek jellemzője, hogy kevés árnyékot adnak, többnyire alacsony növésű fákról van szó, ráadásul végeláthatatlanul hosszú, barnás-vöröses, homokos földúton gyalogoltunk, ami ontotta magából a meleget. Kaptunk a hőségből alulról, felülről egyaránt és kezdtem úgy érezni, hogy ez nekem nem jó, meg kellene állni. Hiába volt rajtam napkalap, olyan erősen tűzött a nap, hogy azt éreztem, szinte felforr az agyam, de sehol egy árnyék, sehol egy nagyobb fa. Nagyjából egy órát gyalogoltunk így, mire végre előkerült egy lombos fa, alatta két megtermett kővel. Úgy huppantunk le a kőből készített ülőalkalmatosságra, mintha csak a Szaharából tértünk volna be egy oázisba. Nem is tudom, mi lett volna ha nem kerül elő ez a fa! Ott ücsörögtünk pár percig, de nem sokkal lett jobb, éreztem, hogy valami nem stimmel. Mondtam is Erikának, hogy nekem nem elég leülni, úgy érzem, hogy le kell feküdnöm, mert menten elájulok. Nem volt persze ágy vagy füves pázsit, ahova lefekhettem volna, így gondolkodás nélkül vetettem le magam a poros, kavicsos út szélére, de akkor ez életmentő volt! Legalább 20 percet feküdtem ott, Erika nem engedte, hogy előbb felkeljek, végül is időnk az volt bőven és árnyék is felettünk. A képen épp azt mutatom, hogy még életben vagyok. :-)

40_portugal_el_camino_ut_fekves.jpg

Háromnegyed 3 körül járt az idő, amikor tovább tudtunk indulni és innentől sajnos nem fotóztam már, mert örültem, hogy élek. Az magától értetődő volt, hogy visszafelé nem megyünk, hanem csak előre, de annyit változtattunk az eredeti tervünkön, hogy a következő településen majd megszállunk. Kb. 20 percnyi csigalassú gyaloglás után elértük Zambujal települést, amiről semmit sem tudtunk, sem az útikönyvben, sem az interneten nem jelöltek zarándokszállást itt, ám mi mégis találtunk egyet, épp előtte vezetett az út. Fellélegeztünk és benyitottunk a kapun, de sehol senki. Kicsit vártunk, körülnéztünk, de az épület zárva volt, a kertben meg semmi mozgás. Kijöttünk és elballagtunk a templom melletti főtérig, ahol éppen a szokásos fiestára készülődtek. Mobil büféket szereltek, takarították és díszítették a teret, mi pedig letelepedtünk egy kőfalra. Mit letelepedtünk, megint hanyatt vágódtam, mert nagyon gyengének éreztem magam. Így történt, hogy a mai nap folyamán már ki tudja hanyadszor ismét alulról szemléltem az árnyas fák lombkoronáját. 

Közben a sürgő-forgó, készülődő személyzet közül egy fiatal portugál lánnyal szóba elegyedtünk és megkértük, hogy telefonáljon az albergue tulajdonosának. Sajnos kiderült, hogy valamiért a szállás nem nyit ki azon a napon, így más megoldást kellett találnunk. A gond csak az volt, hogy a következő albergue Conimbrigában, 7,5 kilométernyire volt tőlünk, de ez a távolság nekem abban az állapotomban reménytelennek tűnt. A fital portugál lány látta, hogy milyen állapotban vagyok és rövid gondolkodás után felajánlotta, hogy kicsit később elvisz bennünket kocsival. Ó, de tünemény volt, milyen hálás voltam érte! 

Kicsit még haldokoltam a kőpadon kiterülve, aztán rövid idő múlva jött is a lány, hogy szálljunk be a kocsiba, indulhatunk. Így is történt, beszálltunk és megmondtam a címet, amit - hogy áldom az eszemet érte - előzőleg felírtam a gronze.com oldaláról, hiszen az útikönyvemben nem szerepelt. A portugál csajszi nagyon segítőkész volt, de nem elég, hogy rosszul voltam, úgy száguldott a főúton a teherautókat előzgetve, hogy szó szerint halál félelmem volt! Szerencsére nem történt semmi baj, hamarosan megérkeztünk Conimbriga településre, de annyira új volt az albergue, hogy még a lánynak is kérdezősködnie kellett a helyiektől. Végre aztán megtaláltuk, megköszöntük a segítséget, elbúcsúztunk, majd becsöngettünk az alberguébe.

Egy lakóházból kialakított modern szállás lett a jutalmunk, ahol rajtunk kívül csak egy kanadai pár volt még, akik egyébként 2016-ban a francia úton ismerkedtek meg. Igazi camino love! :-) Az albergue 12 euróba került és nagyon tiszta volt. A segítőkész és kedves hospitalera elmagyarázta, hogy hol van szupermarket a közelben és megmutatta a másnapi utat is. Ahogy már írtam, Fatimában szerettem volna kagylót venni a hátizsákomra, de ott nem sikerült és egészen idáig kagyló nélkül jártam az utat. Ebben az alberguében viszont 2 euróért lehetett vásárolni, így hát ez a kérdés is megoldódott és felszereltem a kagylót a hátizsákomra! Most már nem történhet baj velem! :-)

41_portugal_el_camino_hatizsak.jpg

Nagyjából regenerálódtunk, én is jobban lettem, majd fürdés és egy kis pihenő után elsétáltunk a szupermarketbe, vásároltunk vacsorára valót és végre találtam laktózmentes joghurtot is. Erika kivett a hűtő pultból egy üveg akciós vörösbort, ami 1,70 euróba került, aztán addig-addig keresgélt az ásványvizeknél, amíg ráakadt egy Soda feliratú üvegre, aminek nagyon megörült. Azért volt indokolt az öröme, mert sem a spanyoloknál sem a portugáloknál nem olyan elterjedt a szénsavas ásványvíz mint nálunk, márpedig Erika a vacsorához fröccsöt akart inni. Visszaballagtunk a szállásra és nekiláttunk a vacsorának. Erika töltött a poharunkba félig vörösbort és anélkül, hogy megkóstoltuk volna már zuttyintotta is rá az ásványvizet. Koccintottunk arra, hogy túléltük a mai napot és szerencsésen végződött. Kocc-kocc, belekortyoltam  a fröccsbe és abban a pillanatban éreztem, hogy egy édes lötty, amit nem bírok meginni. Szégyen szemre kiköptem az egészet a mosdóba, de Erikának sem ízlett. Nem gondoltuk volna, hogy édes vörösbort sikerült vennünk, meg sem fordult a fejünkben, hogy Portugáliában erre is kell figyelni. Betettük a hűtőbe, és úgy döntöttünk, hogy az egész maradék üveg vörösbort - amiből talán 1 deci hiányzott - itt hagyjuk az utánunk következő zarándokoknak, hátha ők szeretik. Aztán eltettük magunkat másnapra és megfogadtuk, hogy a nagy hőségre való tekintettel reggel 4-kor kelünk és 5-kor indulunk. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr5514364355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.