El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016, 30. nap: Sarria - Portomarín (22,5 km)

El Camino zarándokút - 2016. június 29.

2017. december 28. - Andrea az El Caminón

A mai nap termése egy fehér és egy rózsaszínű virág, egy nemzeti színű szalag és egy majdnem 100-as kilométerkő. Ráadás: esti fiesta magyar főszereplővel! :-)

1_074943.jpg

Az albergue étkezőjében megreggeliztünk, majd 6 óra 50-kor már el is hagytuk a szállást. Hamar kiértünk a városból és mivel már világosodott, nem jelentett gondot a tájékozódás. Nem úgy, mint 5 évvel ezelőtt, amikor október elején koromsötétben botorkáltam az úton. Most nem volt ott a szántás mentén a hatalmas kóla automata és a jobbra fordulást is egyértelmű nyíl jelezte, szóval könnyen tájékozódtunk és alig egy óra alatt elértünk Barbadelo településig. Itt egy nagyon jó kis albergue üzemelt, amelynek bárjánál természetesen most is megálltunk a szokásos café con lechére.

2_073226.jpg

Kellemes erdei ösvényeken, tágas mezők és kukoricaföldek mentén, majd itt-ott lovas karámok és legelésző paripák mellett is elhaladtunk.

3_091825.jpg

Imádtam az idilli, buja zöld erdőket, melyekhez mindig valamiféle meseszerű képzetet társított az elmém, de a valóság gyakran rángatott vissza a földre, amikor egy-egy nagyobb csoport elhaladt mellettünk. Sarria után megszaporodtak a zarándokok, mivel sokan csak erre az utolsó 100 kilométeres szakaszra vállalkoznak, szóval itt már érezhető volt a nyüzsgés, de tömegekről azért nem beszélhettünk. Legalábbis június végén még nem. A mai napot amúgy áthatotta a szakrális 100-as útjelző kő keresése, amely azt hivatott jelezni, hogy Santiagóig már csak 100 km van hátra. Odáig azonban még el is kellett jutni.

Egy nagyon aranyos jelenet játszódott le Peruscallo faluban, ahol a település határától alig néhány méternyire egy öreg bácsika ment előttünk át keresztben az úton és egy bokor felé tartott. Mondtam is Erikának, hogy "figyeld meg, nekünk fog virágot tépni a bokorról." Így is lett, kisvártatva odafordult hozzánk és néhány szál fehér virágot nyomott a kezünkbe és spanyolul mondott valamit. Csak annyit értettem belőle, hogy "para mi Santiago", amit önkényesen úgy fordítottam le magunknak, hogy imádkozzunk érte Santiagóban. Mindegy is, hogy mit mondott, nem ez a lényeg, hanem olyan kedves volt, hogy még két puszit is kaptunk tőle, majd ráadásul a fehér virágok mellé egy-egy rövid szárú rózsaszín virágot is tépett és azt beletűzte a hátizsákunk vállpántjába, majd ezután indulhattunk csak tovább. Annyira cuki volt a kisöreg! A fenti képen látható a bal kezemben a fehér, jobb vállamnál pedig a rózsaszín virág. :-) Egyre izgatottabban vártuk, hogy mikor érjük el a bűvös, kerek számot, a 100-as követ, de az csak nem akart előkerülni. Emlékeim szerint egy erdős, ligetes részen kellett lennie a kőnek, de errefelé már nem igazán voltak erdei utak, inkább szellős rétek, mezők mellett haladtunk. Furcsa volt, bár a felújított, újrafestett jelzőkövek szerint már nem lehettünk messze, csak a táj nem stimmelt valahogy...

7_115756.jpg

Szép lassan araszolva - na meg persze egy kis pihenőt közbeiktatva - áthaladtunk egy egészen aprócska falun, amit úgy hívtak, hogy A Pena. Ahogy bandukoltunk az aszfaltúton, egyszer csak megakadt a szemem egy árválkodó, az út közepén virító nemzeti színű szalagon! Megdobbant a szívem és azonnal felvettem, tudtam, hogy ezt csakis egy honfitársunk hagyhatta el. A nemzeti trikolór ezek után a jobb kezem középső ujjára kötve tette meg velem a további kilométereket, mivel a balban a virágot cipeltem, a vállamon a rózsaszál, szóval mint egy karácsonyfa... :-) A szalagot a falu közepén, a faluvégi utolsó Y útelágazástól visszafelé számítva kb. 50-70 méterre találtam és most jön a lényeg. A fenti képen (melyet  a falu belseje irányába visszatekintve fotóztam) a kép bal sarkában látható villanyoszlop mellett ott volt egy 99,930 km-t jelző kő, ami ugyebár nem 100 km, hanem 70-nel kevesebb! De akkor hol a fenében van a 100-as kő? Na, azt nem találtuk, pedig nagyon megígértem Erikának, hogy tuti-biztos lesz 100-as fotó. :-) Biztosan van valami magyarázata annak, hogy a felújított útjelző kövek miért nem kerek számot jelölnek, de mi nem tudtuk megfejteni, mindenesetre annyi bizonyos, hogy mivel a nemzeti színű szalagot nagyjából 70 méterrel előbb találtam, na az pont a 100-as kilométernél lehetett. Legalább is hadd higgyem azt. :-)

Azért a dolog nem hagyott nyugodni, hogyan lehet, hogy ennyire nem volt ismerős a táj, ezért jött jóbarátom a Google és a poszt írásakor szépen megkerestem a megoldást. Először is a 2009-es kiadású kis piros Rother túrakalauzom azt írta, hogy "A Brea után az út jobb oldalán találjuk a 100-as kilométerkövet, de valójában még 105 km van hátra." Nos, ezt korrigálhatták a mérnökök és tették a rendes helyére az útjelzőt. Meg is találtam a Google Map-en a 2014-es felvételt, ahol A Brea település végén még látható a régi, kerek 100-as útjelző kő, amely mellett anno rólam is készült egy fotó. A google felvételén az út bal oldalán látható gabonatároló lehet a támpont, ha valaki netán meg akarja keresni, majd a kanyarban a jobb oldali fa alatt ott a régi kő. Legalábbis a 2014-es felvételen, de a valóságban már lehet, hogy beszántották és sóval hintették be a helyét... Különben csak észrevettük volna, vagy nem? :-)

2 óra körül járt az idő, elég meleg volt már, amikor az út szélén legelésző tehenek és birkák mellett haladtunk el. Addigra már teljesen megszoktuk, hogy bárhol és bármikor összefuthatunk marhákkal és egyéb állatseregletekkel, egyáltalán nem zavart bennünket. 

Időnként úgy éreztük, hogy egyirányú utcába keveredtünk, amikor az egész csorda velünk szemben ballagott, de nagyon nyugodtak és türelmesek voltak, szépen kikerültük egymást és békében távoztak. Egyáltalán nem volt félelmetes az embernél jóval nagyobb állat, sőt, városi lány létemre nagyon élveztem a természet és az állatok közelségét! Csupán a nagy lepényeket kellett kerülgetnünk itt-ott és elviselni a trágyaszagot, de ez sem volt gond, mert én kifejezetten élveztem a falusi levegő eme velejáróját. Egyébként most június végén sokkal kevésbé volt orrfacsaró a galíciai trágyaszag, mint anno októberben, úgy látszik, hogy még zsenge volt az állomány... :-)

A következő fotóhoz akár egy találós kérdést is feltehetnék: mi látható a képen? Nekem fogalmam sincs, számomra teljesen ismeretlen ez a növény, de az út mentén elég gyakran találkoztunk ezzel a nagyra nőtt, kétméteres óriás kelkáposztával vagy fodros kutyafülével vagy tudomisén mivel... Várom a megfejtéseket! :-)

18_144812.jpg

Három óra előtt megpillantottuk a Portomarín előtt elterülő víztározót, a Rio Mino kiszélesedett folyómedrét, mit mondjak, szemet gyönyörködtető tájkép tárult elénk! Oké, a látvány csodálatos volt, de a lefelé vezető út kissé sokkolt bennünket. Nagyon szűk, iszonyúan meredek, hepehupás, köves vájaton kellett valahogy leereszkednünk. Nem győzök eleget hálálkodni a túrabotjaimnak, nélkülük biztosan nem ment volna!

Helyenként seggen csúszva, de valahogy lekeveredtünk és végre vízszintes talajt éreztünk a talpunk alatt. Huhh, ezt is megcsináltuk, nem lehet nagyobb akadály - gondoltuk - és ez majdnem így is volt... De csak majdnem. (Egyébként később kiderült, hogy van egy egyszerűbb elkerülő út is, ahol a biciklisek és a nehezebben mozgók kihagyhatják ezt a nehéz szakaszt, de nekünk ez pont így volt jó.) A híd felé vezető aszfaltútnál összefutottunk Roberttel, a német nyugdíjas turisztikai újságíróval, akivel La Fabában ismerkedtünk össze. Nagy örömmel üdvözölt bennünket, de láthatóan őt is megviselte az ereszkedés. A hosszú hídon lépegetve már messziről látszott a meredek és igen magas lépcsősor, amit mindenképpen meg kellett másznunk ahhoz, hogy Portomarínban megszállhassunk. Nem volt elég lefelé leküzdenünk magunkat, még felfelé is le kellett győznünk a gravitációt!

Végre felértünk és amikor levegőt kaptunk, visszatekintve már nem is tűnt olyan nehéznek az út. :-)

Hősies küzdelmünk jutalma egy szupi kis albergue volt, ahol 10 euróért tiszta és rendezett körülmények között szállhattunk meg. Sőt, nekem még szimpla ágy is jutott, azaz nem emeletes! :-)

Később kimentünk a szálláshoz közeli supermercadóba kaját venni, ahol találkoztunk egy magyar zarándoknővel, Erzsivel. Elmesélte, hogy valahol az úton elveszítette a nemzeti színű szalagját... Ugye, hogy nincsenek véletlenek?! Hogy épp mi mentünk mögötte és nem fordítva, hogy észrevettem és felvettem, hogy pont ugyanabban a városban álltunk meg, pont ugyanabba a boltba mentünk be és pont ugyanakkor... nos, ez biztosan nem a véletlen műve! Amikor elmondtam neki, hogy én pedig megtaláltam a szalagját, nagyon megörült és természetesen visszaadtam neki. Megbeszéltük, hogy másnap reggel találkozunk a municipal albergue előtt - ahol Erzsi megszállt - és együtt megyünk tovább.

Erikával visszamentünk a szállásunkra és a konyhában elkészítettük a mikrózható vacsoránkat és jól belakmároztunk. Éppen befejeztük az étkezést, amikor az utcáról fúvószene hallatszott egészen közelről. Odasiettünk az ajtóhoz és láttuk, ahogyan egy kisebb zenekar masírozik az utcán és vidáman muzsikálnak, miközben mögéjük csapódnak az emberek. Nosza, több sem kellett nekünk, mentünk mi is a zenekar után! :-)

A zenekar időnként megállt, zenélt egy kicsit, olyankor mindig köréjük sereglettek az emberek, majd továbbindultak, a nézelődők egy része követte őket, megint megálltak, újra zene, hozzájuk csapódás, haladás. Ez így ment körbe a városkán keresztül és mi nagyon, de nagyon élveztük! :-) Az egyik megállónál még a folyóra néző kilátást is lefotóztam, annyira szép helyen voltunk! Aztán haladtunk tovább a zenekar mögött...

A zene vérpezsdítő volt, a zenészek láthatóan élvezték a saját zenéjüket és az általuk keltett hangulatot. Időnként még összehangolt koreográfiával, kisebb tánclépésekkel is színesítették az előadást, nagyon tetszett! Igazi spanyolos hangulatot teremtettek! Mire a templom melletti főtérre értünk már elég népes közönség gyűlt össze és megjelent egy másik zenekar is, a kék inges old boys csapat. Felváltva zenéltek, a közönség pedig láthatóan nagyon élvezte, minden szám után tapssal hálálta meg a műsorszámot. A jó kis zenére meglepő módon nem igazán perdült táncra a közönség, azaz... "egy, csak egy legény leány van volt talpon a vidéken...", a neve: ERIKA! :-) Na, ő aztán nem kérette magát, beperdült a kör közepére és bokafájdalom ide, bokarögzítő bandázs oda, megmutatta a magyar virtust! Oly annyira, hogy ettől mások is felbátorodtak és kezdődött a tánc! Később Roberttel is lejtettek egyet-kettőt, én meg szorgosan dokumentáltam az eseményeket. Jobban nem is végződhetett ez a nap! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr3413525455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.