El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016, 19. - 20. nap: Sahagún - León

El Camino zarándokút - 2016. június 18. - 19.

2017. május 01. - Andrea az El Caminón

A nap, amikor a szükség törvényt bontott és térugrásra kényszerültünk. Napi kulcsszavak: churros, chips, chinche, check-in, check-out. Csupa csudijó dolog! :-)

1_el_camino_sahagun.jpg

Reggel 7-kor elindultunk a tíz percre lévő vasútállomás felé. A vonat csak 7:48-kor indult Leónba, de Erika olyan lassan tudott bicegni, hogy rászántunk háromnegyed órát az útra. Az állomás teljesen üres volt még, a nap is csak félig világította meg a váróterem épületét, a levegő pedig meglehetősen hűvös volt, ezért belül telepedtünk le. Egy ideig csak ketten ücsörögtünk a váróteremben, aztán a vonatindulás idejéhez közeledve elkezdtek szállingózni az utasok. Legnagyobb meglepetésünkre csupa zarándoknak kinéző egyén gyűlt össze, mindegyikük hátizsákkal, túrafelszereléssel várta a vonatot. Vajon mit keresnek itt és miért utaznak vonattal? - tanakodtam, hiszen egyikük sem látszott sérültnek, betegnek.

Talán szűkre szabták az idejüket vagy egyszerűen csak megunták a gyaloglást, átugornak egy-két települést aztán folytatják tovább? Később az egyik német pacáktól megkaptuk a választ, miszerint ő inkább Leónban szán több időt tölteni, a gyaloglást most inkább háttérbe szorítja. Hm..., szóval néhányan így gondolkodnak a zarándokútról, de nem akartam ezzel sokat foglalkozni, mindenki maga dönti el, hogy mi szerint jár el, ráadásul mi is éppen a vonatra vártunk Erika sérülése miatt.

A spanyoloktól nem megszokott módon pontos időben gördült be a vonat az állomásra. Szombat reggel lévén alig volt rajta utas, bár fogalmam sincs, hogy hétköznap hányan lettek volna, mindenesetre most szinte csak néhány álmos zarándok lézengett a kocsikban. A második megálló El Burgo Raneiro volt, ahol szintén felszállt néhány hátizsákos a vonatra... Erika észrevette, hogy az előttünk lévő kocsiba szállt fel Alex is, akivel az út elején még együtt jöttünk néhány napig. Meglepődtünk, mert azt hittük, hogy mögöttünk van még. Fél 9-kor érkeztünk meg Leónba. Amikor leszálltunk, a peronon "Pálinkás jó reggelt!" köszöntéssel üdvözöltük rég nem látott társunkat, de nem volt nagyon feldobva. Elindultunk a város központja felé, persze nagyon lassan tudtunk csak haladni és most még hidegebbnek éreztük a levegőt, mint Sahagúnban. A szállás csak 11-kor nyitott, addig egy bárban töltöttük el az időt, ahol megreggeliztünk és átmelegedtünk.

Ezután elindultunk a szűk sétálóutcán a Santa Maria de Carbajal albergue felé. Éppen nyitásra értünk oda, de már néhány zarándok várakozott előttünk. A hospitaleráknak elmondtuk, hogy szeretnénk 2 éjszakát maradni, mert Erika lesérült és az orvos kényszerpihenőt javasolt neki. Azt mondták, hogy semmi gond, maradhatunk, de másnap reggel ugyanúgy el kell hagynunk a szállást, mintha tovább mennénk, mert a takarítási időre senki nem maradhat bent, de 11-kor visszajöhetünk majd. Amikor becsekkoltunk, akkor vettük észre, hogy itt van Beatrix is, akivel San Antónnál találkoztunk. Éppen egy szobába kerültünk, így sokat tudtunk vele beszélgetni. Elmesélte, hogy Évi nagyon gyorsan haladt, ő már előbbre tart. 

Kicsit pihentünk, aztán bementünk a városba. Mivel éppen egy szombati napra esett a tartózkodásunk, egy csomó rendezvényt tartottak a városban. Délutánra már az idő is melegedett egy kicsit így kellemes volt a városban körülnézni. Mindenképp el akartunk menni egy gyógyszertárba, mert Erikának egy másik bokarögzítőre volt szüksége. Útközben a San Marcelo téren gyerekeknek rendeztek valami szakácsversenyt. Irtó cukik voltak, ahogy a sok fehér kis kukta szorgoskodott a felnőttek nagy örömére. Aztán jó néhány esküvőt is láttunk. Úton útfélen belebotlottunk egy-egy esküvőbe, ahol a násznép már a templomban gyülekezett, amikor a menyasszony és vőlegény megérkeztek. Azt hiszem, éppen a legjobbkor voltunk Leónban. :-)

Lassan bandukoltunk, nem siettünk, hiszen Erikának a lábát rendbe kellett hozni ahhoz, hogy néhány nap múlva folytathassa az utat. A városban szombat lévén elég nagy volt a forgalom, mindenütt turisták hömpölyögtek az utcákon és tereken. Elsétáltunk a Basílica de San Isidoróhoz és bementünk, ahol San Antoniónak dobtunk egy kis aprót, hogy tegye a dolgát. :-)

Visszasétáltunk a főutcához, ahol addigra már zsúfolásig megtelt a tér, majd kerestünk egy gyógyszertárat. Úgy gondoltuk, hogy a katedrálist majd csak másnap keressük fel, mert az már nagyon megerőltető lett volna Erika lábának aznapra. Szerencsére találtunk egy olyan patikát, ahol egy nagyon lelkiismeretes gyógyszerésszel sikerült beszélnünk, aki sokkal többet segített, mint a sahagúni orvos. Igaz, hogy jobban is beszélt angolul. Ellátta Erikát mindenféle jó tanáccsal, kapott egy szuper bokarögzítőt, kenceficéket, fájdalomcsillapítót, majdhogynem egy új lábat, de a pihentetést persze ő is szorgalmazta. Így is tettünk, visszaindultunk az alberguébe és orvosi előírás szerint pihenésképpen beültünk egy tapas bárba, ahol isteni finom falatokat tettek elénk. Útközben még elmentünk egy hatalmas chips kirakat mellett, ahol helyben sütötték a chipset és akkora tárolóban helyezték el, mint egy több száz literes akvárium. Az utcafront felőli üvegportálon keresztül kínálgatta magát a fincsi sült krumpli, aminek persze nem tudtunk ellenállni és abból is vettünk két nagy zacskóval. :-)

Visszamentünk a szállásra, ahol addigra még egy magyar lány, Kata is befutott. Vele is beszélgettünk egy kicsit, aztán megismerkedtünk az egyik hospitalerával, Kasiával, aki Lengyelországból érkezett és 2 hétig szolgált önkéntesként Leónban. Róla még lesz szó a későbbiekben. A szálláson találkoztunk Fredericóval, az olasz fiúval, aki didzseridu hangszerével járta a caminót. Ő is sérült volt, legutóbbi találkozásunkkor Carriónban éppen fel volt kötve a karja, mert a vállát fájlalta, de azt mondta, hogy azóta nagyjából helyrejött. Most viszont éppen gyomorrontással küzdött. Valami orosz hússalátát evett, ami nem volt friss és nagyon szenvedett, mert minden kijött belőle alul-felül egyaránt... Jobbulást kívántunk neki, aztán elbúcsúztunk tőle és ezután már csak a szobánkban pihentünk, aznap már nem mentünk sehová.

Vasárnap

Reggel egy kicsit tovább aludtunk, mert nem kellett sietnünk. 8 óra előtt így is elhagytuk a szobát - ugyanúgy össze kellett pakolnunk, mintha tovább mennénk - de szerencsére a hospitalerók megengedték, hogy a hátizsákot otthagyjuk az előtérben, így nem kellett cipelnünk magunkkal. A kicsekkolásnál összefutottunk még egy magyar zarándokkal, Tiborral, aki szintén 2 éjszakát töltött a szálláson, mivel ő Leónban fejezte be az útját. Váltottunk vele pár szót, aztán elindultunk a katedrális felé. Szépen sütött a nap, de nagyon hideg volt a reggel. A fogaim vacogtak, nem lehetett több 10 foknál, maximum 12, amit a gyógyszertárak zöld keresztjébe applikált hőmérséklet jelző is megerősített. A katedrális persze nem volt még nyitva reggel, így jobb híján maradt a fotózkodás a LEÓN feliratnál.

Fél 9-kor még mindig nem volt nyitva a katedrális, ezért a főbejárattól balra lévő kis utcából bementünk a katedrális múzeumába (Museo Claustro Culto). Itt jegyezném meg, hogy a Google Map segítségével is be lehet menni és egészen a kerengőkig végig lehet sétálni virtuálisan, érdemes kipróbálni. Szerencsére nekünk a valóságban is volt erre lehetőségünk, nagyon szép volt és valahogy jót tett a lelkemnek a csend, nyugalom és az idő nélküliség, ami áradt a falakból. Beültünk a 9 órás misére, amelyen Tibor is részt vett, akivel előzőleg a szálláson ismerkedtünk meg.

Ha már így összefutottunk ismét, a mise után Tibor meghívott bennünket egy kávéra a fő utca egyik teraszán, így volt alkalmunk vele is beszélgetni egy kicsit. A szomszéd asztalnál olasz srácok churrost ettek forró csokiba mártogatva és én annyira, de annyira megkívántam! :-) Akkor azonban már nem volt idő rendelni, mert vissza kellett mennünk a szállásra, hogy a 11 órai nyitáskor lehetőleg ugyanazt a szobát és ágyat kapjuk, amit előző este. Így is tettünk, de a churrosról nem mondtam le... Az alberguében sikerült ugyanazt az ágyat elfoglalnunk, amelyen előző éjszaka aludtunk, aztán elkezdtek szállingózni a zarándokok. Emeletes ágyak voltak a szobában és hamarosan megkaptam a fölöttem lévő hálótársamat is, aki... tele volt csincsával!!! Áááááá...!!! Ha valakinek nem ismerős ez a szó, akkor majd az úton megtanulja, ez az ágyi poloska spanyol megfelelője (helyesen chinche).

Szegény francia lány, tele volt csípésekkel. A peregrina szólt a hospitaleráknak, hogy mi a gondja és szerencsére egy olyan lelkiismeretes önkéntes vette szárnyai alá, mint Kasia, aki nagy szakszerűséggel kezelte a helyzetet. Mivel nekem is volt hasonlóban részem tavaly, tudom már, hogy ilyenkor a legfontosabb, hogy szólni kell a hospitaleráknak, mert mindenkinek az az érdeke, hogy eltüntessék ezt a nyuvadt dögöt és ne vigyük tovább az úton, ne terjesszük és ne adjuk át zarándoktársainknak, mint egy maradandó emléket a caminóról. Nem szabad szégyenlősködni és főleg titkolni, hiszen akkor esély sincs arra, hogy lefertőtlenítsék az ágyat és a ruhákat. Szóval Kasia a lány összes ruháját berakta mosógépbe, adott neki egy váltás tisztát, amíg a sajátjai a mosás alatt voltak, a hátizsákot meg az egyebeket pedig egy nagy fekete szemetes zsákba tette, befújta spray-vel és kitette a napra, hogy ott jól megdögöljenek a kis piszkok. Az udvaron odamentem a riadt francia lányhoz és elkezdtem vele beszélgetni. Elmeséltem neki a hasonló tapasztalásaimat a tavalyi utamról, megnyugtattam, hogy nincs ezzel egyedül. Láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy nem úgy néztek rá, mint egy leprásra, mert egyébként erről nem tehetett szegény. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem egy kis drukk, hogy másnap reggel vajon én is csípésekkel fogok-e felébredni, de szerencsére erről szó sem volt, Kasia tökéletesen lekezelte a lányt. 

Kis pihenés után elindultunk a városba, hogy megnézzük a katedrálist. Már majdnem 2 óra volt, amikor odaértünk a kávézóhoz, ahol reggel úgy megkívántam a churrost. Nosza, itt a remek alkalom, leültünk a teraszon és rendeltünk. Erika visszafogott úrinő módjára normál adagot kért, de én persze nagy adagot rendeltem, elvégre egyszer élünk. Olyan sokat hoztak, hogy nem bírtam megenni! Azt hiszem, megint tanultam valamit a mértékletességről... :-)

28_el_camino_leon_katedralis.jpg

Ezután irány a katedrális. Kora délután volt és már egyáltalán nem fáztunk, amikor odaértünk. Néhány fotó kívülről, aztán bementünk.

Ó, azok a csodálatos ablakok, azok a gyönyörű, színes festett üvegek! Nem tudtam betelni velük!

Azt hiszem, a képek önmagukért beszélnek, de személyesen átélni bizony sokkal megindítóbb volt!

A katedrálisban eltöltöttünk több, mint egy órát, majd visszaindultunk a szállásra. Kisebb utcákon kavarogtunk hazafelé, mert már sok volt a tömegből. Kicsit elég volt már a városi zajból, vágytam már vissza az útra...

Úgy tűnt, hogy Erika lába javul, de a városi sétán szigorúan csak bokarögzítővel közlekedett. Megbeszéltük, hogy ha nem rosszabbodik a helyzet, akkor másnap reggel nekivágunk egy rövidebb távnak, csak hogy haladjunk is, aztán majd meglátjuk a továbbiakat. A szálláson megint érkezett egy magyar nő, aki a beszélgetésünkre figyelt fel és odajött hozzánk. Zita New Yorkban élt és másnap Sarriába akart buszozni, mert már csak az utolsó 100 kilométerre volt ideje. Kicsit vele is beszélgettünk, aztán rápihentünk a másnapi folytatásra. Bíztunk benne, hogy Erika lába bírni fogja a terhelést, ennek reményében hajtottuk álomra a fejünket, na és persze abban, hogy csípések nélkül ébredünk. :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr2912447131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.