El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016, 18. nap: Terradillos de los Templarios - Sahagún - 13 km

El Camino zarándokút - 2016. június 17.

2017. április 17. - Andrea az El Caminón

Előre, sohase hátra. Milyen érdekes, hogy amikor átléptük az El Camino földrajzi középpontját, éppen akkor került elő a dilemma: feladni vagy folytatni?

Nem túl korán, valamivel 7 óra előtt indultunk. Erikának nagyon nehezen ment a járás, a bokája jól be is dagadt és csak erős fájdalomcsillapítóval tudott sántikálni. Megbeszéltük, hogy ma csak Sahagúnig megyünk és ott keresünk egy gyógyszertárat, ahol majd ellátják tanácsokkal. Egy óra kellett, hogy elérjünk a 3 km-re lévő Moratinos településhez, amiből könnyen kiszámítható, hogy milyen sebességgel haladtunk... A falu határában egy új albergue nyílt, ez még nem volt ott öt évvel ezelőtt. A templom előtti kis téren a fák törzsét színes, kötött zászlócskákba öltöztették, fogalmam sincs mi célból, de vidám külsőt kölcsönöztek nekik. :-) 

1_el_camino_moratinos.jpg

Az út 50 méterrel előbb elkanyarodott, mint hogy érintettük volna a Hospital San Bruno alberguét, ahol 2011-ben megszálltam. Nagyon kedves emlék fűz ehhez a szálláshoz, hiszen itt ismerkedtem meg annak idején Tonyval, az angol gentlemannel, aki sokat segített nekem később... Most csak egy pillantást vetettem az épület felé, majd balra fordultunk, ahonnan rátértünk a mezők között kanyargó, apró köves földútra. Szerencsére eltűntek a vastag felhők, szép napsütésben araszoltunk, így legalább az időjárás nem hátráltatott minket. Még lábon álló búzatáblák között haladtunk, az egyik oldalon zölden, a másikon már aranylón ringatózott a kenyérnek való. Előttem pedig a Quechua hátizsákok 2016. évi legnépszerűbb modelljei vonultak... :-)

Újabb egy óra alatt leküzdöttünk további 2 kilométert, így 9 órára meg is érkeztünk San Nicolás del Real Camino településhez. Erikának nagyon fájt a lába, muszáj volt megállnunk, így kapóra jött a falu közepén lévő bár. A kinti asztalokhoz ültünk le, ahova éppen odasütött a nap. Kávé, reggeli, egyebek. Szerencsére volt wifi, mert éppen aznap kellett megírnom egy fontos levelet, ami a telefonon keresztül egy kicsit lassan ment nekem, tekintettel a prediktív szövegbevitel sajátosságaira... Hogy miért nem állítottam át, azt nem tudom, de a mai napig így használom, mert vicces tud lenni. Főleg, amikor elköszönéskor puszi helyett azt ajánlja fel, hogy pisi... :-) Na mindegy, szóval az email megírásával voltam elfoglalva, amikor Erika azzal a javaslattal állt elő, hogy előre indul, mert nagyon lassan tud haladni, én írjam csak az emailt, majd úgyis utolérem... Szegény, nem tudta még, hogy mi mindenre vagyok képes... :-)

Erika el, én levelet megír, aztán felkerekedtem. Kb. húsz perccel később indultam, szóval úgy gondoltam, hogy nagyjából fél, háromnegyed óra múlva utolérem Erikát, aki akkor már nagyon lassan tudott bicegni. Az út nagyon szép volt, szinte idilli, gyönyörű mezők, napsütés, szabadság érzés, trallala, jókedvűen bandukoltam, de... sehol egy árva ember. Egy ideig fel sem tűnt, sőt azt gondoltam, hogy milyen jó, hogy már elvonultak a zarándokok, már csak én vagyok az úton, de aztán egyre furcsább lett a dolog. Leginkább akkor lepődtem meg, amikor a távolban már feltűnt Sahagún, Erikának pedig a nyomát sem láttam, ellenben az utamra merőlegesen egymás után haladtak a távolban a hátizsákos peregrinók. Hoppá, de akkor én hol vagyok? Mint utólag kiderült, San Nicolás határában jobb kéz felől egy hatalmas 3 négyzetméteres tábla jelezte, hogy a rövidebb út jobb kéz felé megy, de én nem is fordítottam a fejem jobbra, csak mentem előre a gyönyörű mezők felé. Hogy tudtam így elmenni a tábla mellett, a mai napig nem értem... :-) Mindenesetre nem voltam rossz helyen csak a hosszabbik és szebb úton gyalogoltam, a gond csak az volt, hogy amikor odaértem a keresztező másik úthoz - ami egyébként az autóút mentén egyenesen haladt - nem tudtam eldönteni, hogy Erika még előttem vagy mögöttem lehet...

Egy ideig tébláboltam, nyújtogattam a nyakam hátha megpillantom valahol, de nem láttam sehol. Ekkor már egy órája elváltunk, szóval nem tetszett a dolog. Úgy döntöttem, hogy előre felé indulok (előre, sohase hátra - ahogy Cseh Tamás is énekelte), aztán a nyíl átvezetett az autóút túloldalára, majd egy patak mentén kellett továbbmenni. Kb. 200 méter után balra egy kis kőhídon átkelve megpillantottam egy kápolnát és mellette egy pihenő parkot, ez volt az Ermita de la Virgen del Puente emlékhely. Néhány zarándok pihent a parkban, de hiába forgolódtam mindenfelé, Erikát nem láttam sehol. Ahogy azonban közelebb mentem, ismerős túrafelszerelésben, ismerős alakot véltem felfedezni vízszintes helyzetben egy kőpadon kiterülve. Erika feküdt ott, ki tudja mióta. Pihent és várt. Hurrá, megvagy! 

Egy nagy kő esett le a szívemről, hogy épségben megtaláltam, na erre fel is ébredt és egy-két fotó erejéig még egészen jól bírta a lába. Csak elindulni ne kellett volna, mert az kínszenvedés volt neki. Egyébként ez a hely nem volt ismerős nekem. Utólag megnéztem a térképet és megállapítottam, hogy Krisztivel annak idején az autóút mentén gyalogoltunk be Sahagúnba. Ebből is látszik, hogy időnként nem baj, ha egy kicsit eltévedünk vagy éppen tudatosan a hosszabbik utat választjuk, mert az többnyire szebb vagy érdekesebb. Kár lett volna kihagyni ezt a kedves kis pihenőt, ami az El Camino földrajzi középpontja is egyben - Centro Geografico del Camino. Itt találkoztunk egy dél-koreai fekete öves taekwondós sráccal, aki - számomra meglepő módon - a fehér taekwondós ruhájában járta az utat. Pár szót váltottunk, elmondta, hogy a 4. dan fokozatnál jár, ami  nagyon nagy dolog a fiatal korát tekintve.

Innen már megint együtt mentünk tovább Erikával Sahagún felé. Nagyon lassan haladtunk, de végre beértünk a városba. Stílszerűen egy bádog zarándok mellett álltunk meg, ahol még lefotóztam a peregrinát, aztán araszoltunk tovább. 

15_el_camino_sahagun.jpg

Útközben bementünk az első patikába, hogy valami gyógyszert kérjünk Erika lábára, de a patikus azt javasolta, hogy menjünk orvoshoz, mert lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolnánk. Ez elég elkeserítően hangzott... Megkerestük az alberguét ahol öt évvel azelőtt is megszálltunk, becsekkoltunk, lepakoltunk a cuccainkat és elindultunk az orvosi rendelő felé. Szerencsére hamar megtaláltuk és nem is volt túl messze. A rendelő recepciójánál jelentkeztünk, felvették Erika adatait, de nem nagyon foglalkoztak nemzetközi egészségbiztosítási kártyával vagy más formaságokkal. A 3-as rendelőnél kellett várakoznunk kb. negyed órát, amikor szólították. Bementem vele, hogy segítsek az angolul való kommunikációban, de a spanyol doki csak éppen hogy tudott angolul. Tekergette, nyomogatta Erika bokáját, aztán csóválta a fejét. Azt közölte, hogy szerinte nincs eltörve, de pontos diagnózist nem állított fel, annyit mondott, hogy egyetlen gyógymód lehetséges, a pihentetés. Minimum 2-3 napos kényszerpihenőt írt elő, de azt is hozzátette, hogy még így sem biztos, hogy folytathatja az útját... :-(

Visszaindultunk a szállásra, de útközben elkezdett szitálni az eső, valahogy csak nem akart megjavulni az időjárás. Bementünk egy gyógyszertárba, ahol Erika vett egy bokarögzítő bandázst, meg 600 mg-os Ibuprofen fájdalomcsillapítót, majd visszacsoszogtunk a szállásra. Kis pihenő után én még bementem a városba vacsorát venni. Elhaladtam a Plaza Mayor árkádjai alatt, ahol ugyanúgy ott volt az a gyógyszertár, ahová öt évvel ezelőtt bementem lemérni a súlyomat. Naná, hogy most is betértem, mert kíváncsi voltam, hogy vajon mennyit fogytam. Még mindig 20 centtel működött az automata mérleg, ráálltam, nagy izgalommal bedobtam a pénzt és vártam. Pár másodperc múlva kinyomtatta az eredményt és megint majdnem lefordultam a mérlegről, mert egy dekával sem mutatott kevesebbet, mint amikor elindultam, pedig a nadrág már sokat lazult rajtam. Igen, tudom, izommá vált és az nehezebb... :-) De ja vu érzésem volt. 

Mire visszaértem a szállásra, addigra Erika már a francia biciklistákkal barátkozott serényen, akik egy rakás energia turmixot megittak és nagyon vidámak voltak. Közben befutottak sorra a régi ismerősök, az öreg amcsi-fülöp-szigeteki pasi, az új-zélandi srác is, aki leginkább Lukács Lacira hasonlított a Tankcsapdából (megkérdeztem a nevét, de nem írtam fel és elfelejtettem). Elmesélte, hogy a fél életét Nepálban töltötte, a foglalkozása ács, de most úgy érezte, hogy az El Caminóra volt szüksége, ezért tehát itt van. Miközben beszélgettünk, a szállás alsó szintjéről az Örömóda hangjai csendültek fel többször, közben pedig gyerekek gyakoroltak valamilyen műsort. Annyira kíváncsi voltam, hogy lementem megnézni őket, egyúttal pedig a lenti fizetős számítógépet is igénybe vettem (fél óra 1 euró), mert a wifire nem tudtam rácsatlakozni. Izgatottan néztem meg a interneten az aznap közzétett nyelvvizsga eredményemet, ami sikerült!!! :-) Nagyon boldog voltam, mert fogalmam sem volt, hogy mennyire szigorúan pontoztak, de szerencsére nagyon jó pontszámokkal sikerült! Nem hiába szólt az Örömóda! :-)

Este még meghánytuk, vetettük, hogy hogyan tovább. Az egyértelmű volt, hogy Erika így nem tudja folytatni, a lábának legalább két nap pihentetésre van szüksége. Ha a legrosszabb bekövetkezik, vagyis ha nem folytathatja az útját, akkor a legkézenfekvőbb, hogy Leónból induljon hazafelé, mert onnan van busz és vonat is Madrid felé, mi viszont 60 kilométerre voltunk Leóntól. Feltettem a kérdést Erikának, hogy mit szeretne: ha maradnék vele és megvárnám, hogy milyen lesz az állapota néhány nap múlva, vagy menjek előre és folytassam az utamat nélküle? Az első megoldást választotta, így a következőt találtuk ki. Másnap kora reggel kimegyünk a vasútállomáshoz és az első vonattal elmegyünk Leónig, ahol a bencéseknél 2 éjszakát is el lehet tölteni betegség vagy sérülés esetén. Nem vagyok híve a busszal vagy vonattal történő ugrásoknak az egyes etapok között, de ez az eset rendkívüli volt és emiatt nincs is semmilyen lelkiismeret furdalásom. Úgy gondolom, hogy az adott körülmények között a leghelyesebben döntöttünk. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr1612426651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.