El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016, 16. nap: Boadilla del Camino - Carrión de los Condes - 26 km

El Camino zarándokút - 2016. június 15.

2017. április 02. - Andrea az El Caminón

Lékószelep, lékószelep - majd kiléptünk az ajtón. A mai nap a szürke felhők ellenére a sárga jegyében telt és még világcsúcsot is döntöttünk. :-)

1_el_camino_csatorna.jpg

Reggel a koedukált fürdőben (nem kell megijedni, a zuhanyzófülkék zárhatóak voltak, csak a mosdókon közösködtünk a fiúkkal), szóval ott találkoztam Fredericóval, az olasz fiúval, aki szorgalmasan cipelte hosszú hangszerét a hátizsákja mellett. Elmondta, hogy iszonyúan fáj a válla, lehet, hogy fel kell adnia az útját és majd jövőre folytatja. A moncsilláztatásról hallani sem akart, amiért nagyon becsültem. (Ezt persze csak én hívtam így, a hátizsák spanyol megfelelője, a mochila után.) Ez az a bizonyos szolgáltatás, ami a hátizsák előre küldését jelenti taxival vagy a külön erre szakosodott furgonokkal a kényelmes, esetleg sérült, idős zarándokok részéről. Utóbbiakat még megértem valahogy, de sokan tényleg csak kényelmi okokból utaztatják a zsákjukat és azután frissen fickándoznak az úton anélkül. De nem Frederico, nála ez szóba sem jöhetett. Sajnáltam volna, ha tényleg befejezi, megkedveltem a fiút, mindig nagyon tisztelettudó és derűs volt, nem az a harsány olasz, hanem a csendesebb fajta. Jó utat kívántam neki és reméltem, hogy még találkozunk az úton.

Nagyon borús időre ébredtünk. A teraszon nedvesen álltak a székek, az éjjel kiadós eső lehetett. A zarándokok komótosan készülődtek az albergue előterében. Elbúcsúztunk kedvenc hospitalerónktól, Eduardótól, aki most is nagyon kedves volt és szokása szerint viccelődött velünk. Még azt is mondta az egyedi akcentusával, hogy "lékószelep", ami azt akarta jelenteni, hogy legközelebb. :-) Megölelgetett minket, aztán kiléptünk a házból. Olyan hideg volt, hogy fel kellett vennem a polár mellényemet is a pulcsira. Azzal ijesztegettek, hogy majd eső is lesz, de szerencsére "csak" jeges, hideg szél fújt. Legalábbis egyelőre. Sokáig a Castilla csatorna mentén gyalogoltunk, de most nem esett olyan jól a látványa, mint 5 évvel ezelőtt a tűző napsütésben. Erika előre ment mint általában, én lassabban haladtam, mégis utolértem egy amerikai nőt aki a 10 év körüli kisfiával gyalogolt. Pár szót váltottunk, aztán én is mentem tovább a saját tempómban. Vajon végig tudják majd járni az utat? - gondoltam magamban, de választ nem kaptam rá, mert soha többé nem láttam őket. Sűrű felhők gyülekeztek, amikor a Frómista határánál lévő zsiliphez érkeztem. 

A város központjánál utolértem Erikát, majd az egyik bárba beültünk megreggelizni. Eszünkbe sem jutott kiülni a teraszra, annyira hideg volt még, jól esett a langymelegben megpihenni. Ezután újra elindultunk a hideg szélben. Nem is fotóztam Frómistában semmit, még a templomot sem, aki kíváncsi rá, az megnézheti a régebbi útinaplóm 15. napjánál. Sokat gyalogoltunk még a városból kifelé aszfaltúton, majd az autópálya felett is átmentünk egy felüljárón. Mit mondjak, a fejemet majd' levitte a szél, a kezem meg majdnem odafagyott a túrabothoz, pedig június közepén jártunk. Hamarosan Población de Campos határához, egy Y alakú elágazáshoz érkeztünk, ahol jobbra fordulva átvezetett az út a településen. Néhány száz métert haladva egy bárhoz érkeztünk, ahová megint bevágódtunk és egy hirtelen ötlettől vezérelve kértünk abból a gyógynövényekből készült szívmelegítőből, amit a tavalyi portugál utam során Jesus, a spanyol fogorvos volt szíves megkóstoltatni velem. :-) A bár tulajdonosa csak kicsit lepődött meg a rendelésünkön, de aztán látta rajtunk, hogy nagyon vacogunk, majd úgy megtöltötte poharainkat, hogy alig tudtuk felemelni kilöttyintés nélkül. Nem sajnálta tőlünk, az biztos. :-) A spanyol herbal likőr nem túl erős, de a likőrnél azért karcosabb, viszont a mi pálinkáinkhoz képest elbújhat. Mi csak úgy hívtuk, hogy "a sárga"... Erika kagylós motívumokkal díszített körme egyébként mindenhol nagy sikert aratott, a lenti képen ez is megcsodálható.

Kicsit átmelegedve, feldobva indultunk tovább, majd a falu végén ismét egy elágazás és térkép késztetett megállásra minket. Egyenesen tovább haladva végig az autóút mellett vezetett az út, de jobbra fordulva valamivel hosszabb, ámde sokkal barátságosabb, természet közelibb tájat ígért az útleírás. Úgy döntöttünk, hogy ha már ilyen vacak időben kell gyalogolnunk, akkor legalább az út legyen szép és bevállaltuk a hosszabb, patak menti útvonalat. Nem is csalódtunk, szép mezők, sárgán virágzó repceföldek mellett haladtunk el. Úgy tűnt, hogy az a nap a sárga jegyében telt... :-)

Az apró Villovieco falut éppen csak érintettük, majd 150 méter után vettünk egy bal kanyart és átmentünk a patak feletti hídon, ezután pedig egy jobbra áttal, immár a patak bal oldalán folytattuk tovább utunkat. Szerencsére még mindig nem esett az eső csak a szél fújt, de az nagyon. Nem is volt kedvem fényképezgetni, néha azonban nem tudtam ellenállni, amikor a szürkeséget gyönyörű mezei virágok színes garmadája oldotta.

Jócskán gyalogoltunk még a patak menti gyalogúton, de sajnos véget ért az idill és erről az ösvényről is le kellett térnünk egy bekötőútra Villalcázar de Sirga felé. Éppen a települést jelző tábla mellett haladtunk el, amikor az út bal oldalán egy fehér falú, kerek tetőszerkezetű házikóra lettünk figyelmesek. Kíváncsiságunk és fáradtságunk beterelt ide bennünket és milyen jól tettük, hogy megálltunk! A kerek épület kisebb múzeumként funkcionált, mögötte pedig egy hiper-szuper-modern étterem és bár működött. Mindkettőbe bementünk, először kultúrszomjunkat oltottuk a múzeumban, utána pedig a biológiait a bárban. Abba slágerek szóltak a rádióból és bár nem vagyok egy Abba fan, de jólesett a vidám zene a zord időben. Mintha csak nekünk szólt volna a muzsika, mi pedig hallgattuk és közben pihentettük lábainkat, rajtunk kívül más vendég nem volt a helyiségben.

Két óra is elmúlt már, amikor újra elindultunk. A bekötő út hamarosan becsatlakozott a főútba, amelyről Poblaciónnál tértünk le a szép táj reményében. Így utólag is jó döntés volt, mert baromi unalmas lett volna az autóút mellett órákig gyalogolni a pocsék időben, ráadásul ilyenből volt még előttünk egy 6 km-es szakasz Carriónig, amit végképp nem tudtunk megúszni. Amikor ráfordultunk a nyílegyenes főútra, elmentünk a kőpad mellett, ahol 5 éve teljesen kimerülve feküdtem. Most egy fiatal holland lány ült rajta, láthatóan nem volt annyira készen, mint akkor én, de furcsa érzés volt látni az ismerős helyszínt. Többször előfordult, hogy olyan helyszíneket érintve, ahol annak idején valami meghatározó dolog történt velem, vagy valamiért emlékezetes maradt a hely, úgy éreztem, mintha egy filmben kívülről, nézőként tekintenék rá a jelentre, aminek most épp új adaptációját vetítik. Furcsa volt, elmélkedtem még rajta egy kicsit, de közben haladni kellett, mert egyre sötétebb felhők gyülekeztek az égen.

A Carrión de los Condesig tartó 6 km-es szakaszt olyan gyorsan tettük meg, hogy valószínűleg csúcsot döntöttünk a gyaloglás sebességének világrekordját illetően. Azt történt, hogy előttünk, szemmel is jól láthatóan a távolban szakadt az eső, amiből Erika azt a következtetést vonta le, hogy nem árt sietni, ha száraz lábbal akarjuk átlépni az albergue köszöbét, majd úgy kilőtt ezerrel, hogy alig bírtam lépést tartani vele. Jobban mondva nem is bírtam, mert a köztünk lévő távolság egyre csak nőtt, na jó, ekkor már meg-megálltam fotózni, mert a fajsúlyos felhők nagyon tetszettek. Legalábbis hadd fogjam erre... :-) Egyébként én majdnem biztos voltam benne, hogy nem fogunk megázni, mert a szél még mindig erősen fújt és éreztem, hogy balról taszajt telibe, szóval elméletem szerint majd az esőt is elfújja, mire Carriónba érünk. Egy dologtól féltem csak, a villámlástól, na attól rettegek! Szerencsére nem láttunk egyetlen égi szikrát sem, mert akkor... hát nem is tudom, hogy mit csináltam volna, az egyszerűen szóba sem jöhetett. :-)

Szerencsére az elméletem bevált és mire Carrión de los Condesbe értünk, a szél elfújta az esőt. Addigra azonban Erikának már nagyon fájt a lába a megerőltető gyaloglás miatt. Összeszedtem minden tehetségemet és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy merre is volt a szállásunk 5 évvel ezelőtt, mert nem lett volna jó fájós lábbal felesleges köröket tenni. Úgy látszik, hogy a muszáj mindig kihozza az emberből a legjobbakat, mert elsőre odataláltunk a Szentlélek Alberguébe, hurrá! :-) A becsekkolást egy kissé szigorú nővér intézte, aztán átadott bennünket egy orosz önkéntes hospitalerónak, aki felkísért a szobánkhoz. Útközben elmesélte, hogy nyolcszor (!) járta meg a caminót és ez az élete, mindent ennek köszönhet, nem is akar elszakadni az úttól. Természetesen nem oroszul, hanem angolul beszélgettünk, mert én már szinte mindent elfelejtettem, amit valaha oroszból tanultam. A folyosó legutolsó szobájába kísért bennünket a hospitalero, ahol mi voltunk az első vendégek és válogathattunk az ágyak között. Minden szobát más földrészről neveztek el, mi az America szobába kerültünk. Az ágyak nagyon kényelmesek és tiszták voltak, nem is kívánhattunk volna jobbat, egyszerűen tökéletes! 

Fürdés után kimentünk a városba kaját venni, elhatároztuk, hogy főzni fogunk valamit a szálláson. Itt is jelesre vizsgáztam tájékozódásból, hiszen odataláltunk a régi supermercadóhoz, ami nálam azért nagy szó, mert korántsem volt ez mindig így, de erről majd később... :-) Megvettük a lecsó hozzávalóit és visszaindultunk a szállásra, amikor összefutottunk Fredericóval. A karja fel volt kötve és az egész válla be volt bugyolálva egy rögzítő kötéssel, de úgy nézett ki, hogy folytathatja útját. Nagyon megörültünk neki, majd elköszöntünk tőle és visszamentünk a szállásra. 

A konyhában sokan voltak, de azért mi is odafértünk a tűzhelyhez és rottyantottunk egy isteni finom lecsót, miközben elcseverésztem egy német sráccal, aki egy 9 tagú társaságnak főzött éppen. Olyan sok lett a lecsónk, hogy nem is bírtuk megenni, de a társaság boldogan átvállalta a felesleget. Éjszaka szakadt az eső, szép kilátások a másnapi gyalogláshoz....

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr8112392453

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.