El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016, 7. nap: Sansol - Logrono - 22 km

El Camino zarándokút - 2016. június 6.

2017. január 07. - Andrea az El Caminón

Egy még nem szabadalmazott találmány, hízelkedő kiscicák, különös üzenetek, spanyol gitár, didzseridu, dobókocka, bormúzeum és sok-sok gyaloglás. 

1_el_camino_domb.jpg

Tegnap este lefekvéskor még azt reméltem, hogy a sarkamon kialakult vízhólyag majd éjszaka valahogy visszafejlődik, de nem. Szépen ott púposodott a sarkam közepén, ahol leginkább ki volt téve a cipő dörzsölésének, nyilván ezért is alakult ki. Nem volt még olyan fázisban, hogy kiszúrhattam volna, de ahhoz épp elég nagy volt, hogy fájdalmas legyen rálépni. Szép kilátások a mai útra!

A mellettem lévő kanadai lány nagyon korán elmehetett, mert üres volt már az ágya, amikor felébredtem. Otthagyta viszont a papucsát és a szemüvegét, amit valószínűleg nem vett észre, amikor összepakolt a sötétben. A szobában volt még egy másik kanadai lány, aki ismerte őt és megkértem, hogy vigye utána, remélem sikerült megtalálnia. A szemüveg és papucs elrendezésével megvolt a napi jó cselekedetem, így ennek tudatában mentünk le a teraszra reggelizni. Ebben az alberguében 3 euróért lehetett reggelit kérni és nagyon megérte, mert hatalmas café con leche is járt hozzá.

7 órakor indultunk el Torres del Rio felé, amit tegnap tűztünk ki célul, de a kimerültségtől nem jutottunk el odáig. Így reggel frissen csodálkoztunk is, hogy milyen közel volt, mert csupán fél órányi gyaloglással már el is értük, csak ennyit kellett volna tegnap tovább gyalogolni. De jó volt ez így, mert nagyon kellemes helyen szálltunk meg és lehet, hogy ha tovább megyünk, akkor még nagyobb vízhólyagom alakult volna ki. Így is épp elég érzékeny volt a lábam, le is maradtam a lányoktól, mindenki a saját tempójában haladt. Az enyém a csigához volt hasonló, mert nem igazán mertem teljes súlyommal rálépni a vízhólyagra, emiatt aztán egy picit sántikáltam is. Ezzel a mozgással egyáltalán nem voltam arrafelé feltűnő jelenség, mert addigra szinte mindenkinek fájt már valahol. Kivéve persze Olgit, aki egyszer csak előkerült valahonnan és éppen elviharzott mellettem. Amikor megismert, akkor persze lelassított és beszélgettünk egy picit. Azt hittem, hogy jóval előttünk járt már, de mint kiderült csak rövid távokat ment, mivel csak Burgosig tervezte az utat. Egy fotó erejéig még megállítottam, aztán elbúcsúztunk, hadd menjen a saját villámgyors tempójában. Az út szántóföldek, mezők és dombok-völgyek között kanyargott, amikor egy különös üzenőfalat találtam. Először azt hittem, hogy szanaszét dobált szemét éktelenkedik az út mellett jobbra, de amikor közelebb mentem, akkor rájöttem, hogy a kövek alá, mellé helyezett papír fecniken üzeneteket, emlékeket hagytak a zarándokok. 

Még csak 8 óra múlt valamivel, amikor az út bal oldalán megpillantottam egy kőfalat, ahol egy zarándok pihent éppen és apró kölyök cicákkal játszott. Odavettem az irányt én is, de még el sem értem hozzájuk, amikor az egyik cuki macsek már elém szaladt és a túrabotomhoz dörgölőzött. Annyira aranyosak voltak! Olyan jó érzés volt, hogy miközben pihentünk egy kőkerítésen egy teljesen ismeretlen, más nemzetiségű peregrinóval, aközben jót játszottunk a hízelgő csöpp kiscicákkal. A képeken látszik, hogy a srácnak is fájhatott a lába, mert térdvédőt viselt, mint oly sokan addigra már. Nekem legalább a térdem rendben volt, az is valami...

A rövid pihenő után teljesen feltöltődve, vidáman indultam útnak. Egy szakaszon az országút mellett haladtam, aztán egy nagy balkanyar után ismét a dombok között mentem tovább.

14_el_camino_ut.jpg

A dombok mögött egy elég meredek és kanyargós út vezetett le a völgybe. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy megint nem figyeltem a jelzéseket, hanem követtem egy fürge német házaspárt, akik egy szűk, köves ösvényen vágtak neki a meredek lejtőnek. Mint kiderült, ez volt a rövidebb, de sokkal veszélyesebb út. Valahol errefelé előkerült a harmadik magyar társunk is, ő az enyhébb lejtőt, a jobb utat választotta. Egy idő után olyan meredekké vált az út, hogy sem előre, sem hátra nem tudtam lépni, ott toporogtam egy helyben, mint a tojó galamb, miközben 20 méterre tőlem a jó úton kényelmesen sétáltak azok a zarándokok, akik figyeltek a jelzésekre... Aztán már majdnem pánikba estem és néhány szentségelést is eleresztettem (b....a meg, mely ilyesmiket...), pedig ez normálisan távol áll tőlem. Amikor épp a legnagyobb szitkozódások közepette próbáltam lépésenként araszolni lefelé, akkor hallottam, amint Alexet a közeli úton épp magyarul üdvözli egy srác: Hello, hát te is magyar vagy? Hm, sosem fogom lemosni magamról, hogy az ékes magyar káromkodásaimról ismert honfitársaira. :-) 

Aztán nagy nehezen lekászálódtam a hegyről és kiértem a rendes földútra, ahol én is bemutatkoztam a magyar fiúnak. Akkor kerekedett el igazán a szemem! De hiszen mi már találkoztunk és akkor nem mondtad, hogy magyar vagy! Te sem! Az történt, hogy Zolival Pamplonában egy helyen volt a szállásunk, sőt ugyanabban a hatos boxban volt az ágyunk, de mindketten angolul beszéltünk és nem hangzott el a where are you from kérdés. Emlékszem, hogy Pamplonában megkérdezte tőlem angolul, hogy hova lehet a cipőket tenni, megmutattam neki, aztán többet nem is nagyon beszéltünk, mert én a német lánnyal diskuráltam. Így ismerkedtünk meg Zolival.

Együtt gyalogoltunk tovább az úton, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy messze a távolban egy kisebb csoportosulás látszik. Olyan volt messziről, mint az oázis köré gyűlt ember csoport, akik pihennek az árnyas fák alatt. Közelebb érve valami hasonló látvány fogadott azzal a különbséggel, hogy az oázist egy spanyol gitáros pár alkotta, akik hangulatos spanyol dallamokat varázsoltak a zarándokok nagy örömére. Természetesen mi is megálltunk pihenni és feltöltődni. 

A kellemes gitárzene alatt befutott Frederico, az olasz fiú is, aki előző este szintén ugyanott szállt meg Sansolban, ahol mi. Róla azt kell tudni, hogy az egész úton végig cipelte hosszú ausztrál népi hangszerét, a didgeridoot, vagy magyarosan didzseridut. Természetesen ő is beszállt a zenélésbe és hatalmas sikert aratott a zarándokok körében! 

20_el_camino_ut.jpg

Valahol útközben Erikát is utolértük, aztán eszembe jutott az előző napi korszakalkotó találmányom, ami Sansolban pattant ki a fejemből. Beavattam a lányokat az ötletembe és azt kértem tőlük, hogy ha bármelyikük is megvalósítja a találmányom gyakorlati kivitelezését, ne feledkezzen el majd a részesedésemről... Ugyanezt kérem a tiszelt olvasóktól is. :-) A találmány lényege a következő: A sansoli albergue udvarán, de máshol is lábáztató medence áll rendelkezésre, ahol a megfáradt vándor kedvére áztathatja lábát. Már ha van hozzá gusztusa. Nekem nem volt, hiszen a legtöbb zarándok lába gennyedzik, váladékozik, sérült, vérzik. Nem részletezem. Nem tartom higiénikusnak közös medencében felüdülést keresni, viszont igény meg lenne rá. Éppen ezért felfújható, pille könnyű lábáztató lavór gyártását találtam ki, amit a zarándok a saját hátizsákjában vihetne magával a tisztasági felszerelései mellett. Így aztán délutánonként a szállások kertjében a saját lavórjában áztathatná frissülésre vágyó altestét - itt most a lábára gondolok természetesen - aztán dolga végeztével kiönt, leereszt, összehajt és másnap kezdődhetne elölről a procedúra. Természetesen az El Camino mentén lévő gyógyszertárak és túraboltok is árulnák ezt a high tech terméket és ha netán kilyukadna egy-egy példány, akkor könnyedén pótolható lenne. Ugye milyen hasznos találmánnyal rukkoltam elő? :-) A lányok arckifejezését most nem részletezném...

11 óra körül együtt értünk Viana határához, ahol először egy bárban töltöttünk el fél órát. Ettünk egy kicsit és a szokásos café con leche után már sokkal frissebbnek éreztem magam. A városba érve a templomba vettük az irányt, ahol fényképezni is lehetett és nagyon szép pecsétet is kaptunk.

Kifelé jövet a templomból pont szemben volt egy gyógyszertár, ahol vettem egy 6 db-os Compeed vízhólyag tapaszt. Sokféle tapaszból állt a választék, azt sem tudtam melyiket vegyem, de a patikus nagyon segítőkész volt, megkérdezte, hogy pontosan hol van a vízhólyag és olyat adott, ami a sarokrészre a legmegfelelőbb. Ezért sem érdemes szerintem otthonról túl sok tapaszt hozni, mert az úton mindenhol van gyógyszertár és probléma esetén olyat veszel, amilyenre leginkább szükséged van. Sosem használtam még vízhólyag tapaszt, de a patikus ebben is segített, azt mondta, hogy fürdés után tegyem fel és hagyjam rajta akár 3-4 napig, nem fog elázni a következő fürdésnél sem, mivel vízhatlan szilikonos anyagból van. A gyakorlati tapasztalatokról majd később beszámolok... Jé, az ott én vagyok a kirakatüvegben! :-)

25_el_camino_viena.jpg

A Calle Navarrón végighaladva éppen nekimentünk a romos Szent Péter templom maradványainak, a díszkapu szerencsére egyben maradt és még így is nagyon szép volt!

26_el_camino_viena.jpg

Vianát elhagyva ismét hosszú gyaloglásba kezdtünk. Kb. egy-másfél óra múlva egy felüljárón kellett átkelnünk az autóút felett, amikor Erika sas szeme a híd korlátján magyar nyelvű üzeneteket fedezett fel. :-) Idézem:

Bindzi járt itt. Még mindig szereti Emesét. 29/9/14
Hát már nem biztos. 12/07/15
Sőt, mostanra mi lehet?? :-) 18/04/2016

Logrono határában már nagyon el voltunk fáradva és örömmel vettük a lehetőséget, hogy a híres Dona Felisa háza előtti padokon leüljünk és megpihenjünk. Szegény Dona Felisa már 2002-ben elhunyt, azóta lánya, Maria adja a szép pecsétet a credenciálokba. Innen még sokat kellett gyalogolnunk a város központjába és nagyon fájt már a lábunk. Hiába vettem vízhólyag tapaszt, az még a hátizsákomban pihent. A Rio Ebro előtt megint le kellett ülnünk egy padra, aztán újra elindultunk.

Azt beszéltük meg a lányokkal, hogy újra abban az egyházi alberguében fogunk megszállni, ahol 5 évvel ezelőtt már volt szerencsém. Először majdnem a municipalba mentünk, de annyira nem volt ismerős, hogy kijöttünk onnan és tovább mentünk a Calle Ruavieján. Kis bolyongás után végre megtaláltuk a Parroquia de Santiago Real alberguét. Mint régen, úgy most is be kellett csöngetni, a hospitalero lejött és kinyitotta a kaput, majd becsekkoltunk. Most nem volt teltház, csupán az ágyakkal berendezett szoba telt meg, így mi az első emeleten lévő üres szobában kaptunk elhelyezést, ahol matracokon aludhattunk és azokat oda tettük a szobán belül, ahova csak akartuk. Estére kb. 10-15 zarándok gyűlt össze a szobában.

Fürdés és egy kis pihi után elindultunk a városba, de nem akartunk messzire menni, mert fájt a lábunk. (Apropó, feltettem a szilikonos vízhólyag tapaszt, jó érzés volt, mert valahogy védve éreztem a lábam és nem dörzsölte a túraszandál sem.) Szóval a környéken bóklásztunk és valahogy elkeveredtünk a Centro de la Cultura del Rijoa modern épületéhez és bementünk. Jó helyre kerültünk, mert a kulturális központ egyúttal bormúzeumként is funkcionált, így ha már ott jártunk, akkor egye fene, engedtünk a csábításnak és megkóstoltuk a helyi vino tintót. Mint tudjuk, Rijoa a leghíresebb spanyol borvidék, isteni finom vörösborral, tanúsíthatom... :-)

Később még egy kicsit ücsörögtünk a közelben termetes dobókockákon és néztük a spanyol gyerekek önfeledt játszadozását. Aztán bementünk a templomba az esti misére. Egyszer csak ismerős arcot pillantottam meg, a másik padsorban Olgi ült egy fiúval. A mise után bemutatta az új fiút, aki történetesen szintén magyar volt, Dani. Gyűlnek a magyarok az úton... :-)

Ebben az alberguében az a szokás, hogy esténként közös vacsorával zárják a napot a zarándokok. Most is így történt. A hospitalerók mindenkit meginvitáltak az étkezőbe, ahol már terített asztalok vártak bennünket. Egy asztalhoz kerültünk Olgival és Danival, így tudtunk egy kicsit beszélgetni is. Nagyon vicces volt, mert az előételként felszolgált saláta mellé kaptunk egy kis tálka kupac apróra vágott valamit, amit bagettel kellett enni, de nem tudtuk, hogy mi az. Óvatosan nyúltunk hozzá, mert bár a hospitalero elmondta, hogy talán egy kicsit furcsa lesz egyeseknek, de egyébként nagyon finom, mi egy kicsit félve próbáltuk ki. Az első falatok után rájöttünk, hogy az ínyencségnek számító előétel nem más, mint finom füstölt tokaszalonna apróra szeletelve! Jót nevettünk saját bátortalanságunkon és azon, hogy nem ismertük fel a szalonnát, aztán alaposan bekebeleztük az ismerős ízű falatokat. Nem minden nemzet mondhatta el ugyanezt magáról, sokaknak tűnt idegennek ez a fajta étel, mi viszont a felismerés után két pofára ettük az isteni szalonnát. Ezután jött a főétel, amit a hospitalero egyenként szervírozott mindenkinek a tányérjára. Hatalmas tepsikben sült húsos zöldséges finomság volt a főétel, a nevét nem tudom, de nagyon finom volt. Ezután még desszertet is kaptunk, aztán alig tudtunk felállni az asztaltól. 

A közös vacsorát közös mosogatás követte, amiben felváltva mindenki kivette részét. Megterítettünk a másnapi reggelihez is, hogy ne kelljen ezzel tölteni az időt kora reggel. Egyébként a hospitalerók nagyon segítőkészek és szimpatikusak voltak. Az egyik egy copfos hajú középkorú spanyol, aki egy szót sem tudott más nyelven a sajátján kívül, mégis meg tudta magát értetni. Nagyon aktív, pörgős, igazi spanyol volt, tele energiával. A másik egy kanadai idősebb pasi volt, aki nagyon emlékeztetett Yves Montand francia színészre. Főleg amikor megszólalt, mert kanadai lévén az angol mellett tökéletesen beszélt franciául is. Ő volt tehát a speaker, finom eleganciával mutatta be az alberguét, a hospitalerókat és a helyi szokásokat. Nagy tapsot kapott. Én ismét jól éreztem magam ezen a szálláson és bár most nem a templomban aludtunk, mint 5 évvel ezelőtt, nekem így is tökéletes volt ez a választás.

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr3012087083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.