El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016., 4. nap - Pamplona - Puente la Reina - 24 km

El Camino zarándokút - 2016. június 3.

2016. november 27. - Andrea az El Caminón

Zarándok emlékmű, hőség, meredek hegyoldal, mundicamino. A pipacsos kenyér eszmefuttatásért én kérek elnézést. :-)

1_el_camino_zarandok_emlekmu.jpg

Háromnegyed 7-kor léptem ki az albergue kapuján. Az oroszok már előttem elindultak, a duci német lány pedig a szálláson maradt, mert a csomagjából jó néhány felesleges dolgot haza akart küldeni, a posta viszont csak 8-kor nyitott. Egyedül vágtam hát neki Pamplona városának.

Az utcákat szokás szerint serényen takarították az éjszakai fieszta után, de néhányan még csak most indultak hazafelé. Hosszú volt a városból kivezető út, de egy idő után legalább szép parkokon keresztül vezetett. Eltévedni még nekem sem sikerült, mert az útburkolatot végigrakták kagyló jelzésekkel.

8 órakor már Cizur Menorban voltam és jól esett volna egy café con leche, de nem találtam bárt, sőt arra sem emlékeztem, hogy 5 évvel ezelőtt melyik bárban álltunk meg. Jobb híján a város végén lévő parkban leültem egy padra és megettem a kedvenc almás sütimet, amit előző este Pamplonában vettem. 

6_el_camino_almas_suti.jpg

Kellett az energia, mert az Alto del Perdón hegy várt rám a kb. 300 méteres szintemelkedésével. Lassacskán elindultam és eleinte viszonylag sík terepen, zöld búzatáblák között gyalogoltam. Messziről láttam az előttem álló hegyet, amit meg kellett másznom ahhoz, hogy tovább haladhassak a célom felé. Az időjárás tökéletesnek bizonyult, bár egyre melegebbé vált, de én sokkal jobban szerettem a hőséget, mint az esőt. Tökéletes nyugalom vett körül...

Már 2 órája hagytam magam mögött Cizur Menort, kezdtem elfáradni, de még mindig nem értem el a hegyhez, az út sem kezdett emelkedni jelentősen. Egy kis faluba értem, ahol megláttam az út mentén kirakott székeket, asztalokat és a hátizsákokat szépen sorban egymás mellé helyezve. Oly kedves volt a szememnek ez a látvány, hiszen tudtam, hogy végre egy bárnak nevezett pihenőhelyhez értem, ahol lerogyhatok és erőt meríthetek a továbbiakhoz. Leültem, majd végre ittam egy café con lechét és pihentem egy kicsit. Az asztalomhoz társult egy dán pasi, aki hatalmas korsó sört tett le maga elé. Úgy megkívántam a dög melegben, ahogy az üvegpohár deresedett a jéghideg sörtől, de nem mertem inni a hegymenet előtt alkoholt, pedig nagyon szomjas voltam.  :-) Maradt a víz és az irigykedés, aztán nekiindultam leküzdeni az akadályt.

11_el_camino_hatizsakok.jpg

Amit hiányoltam eddig, azt ezek után megkaptam meredek hegyoldal formájában... Valahogy idekeveredtek az oroszok is, eléggé ki voltak tikkadva. Elgondolkodtam, hogy vajon való-e egy 10 év körüli kis srácnak egy ilyen hosszú, megerőltető zarándokút, vajon mi célból hozták magukkal a felnőttek? Na mindegy, nem az én dolgom, mentem tovább. Az út egyre meredekebbé vált, de szerencsére jól járható volt és egy idő után már magasból tekintettem vissza Pamplona felé.

Alig egy óra menetelés után értem fel a hegy tetejére, ahonnan csodás panoráma tárult elém. Az Alto del Perdón tetején még most is ugyanúgy állt a fémből készült zarándok emlékmű, mint ahogy néhány évvel ezelőtt is. Lefotóztam, de nem éreztem fontosnak, hogy szelfizzek előtte és mást sem kértem, hogy fotózzon le. Amúgy sem szeretem magam fotózgatni, szóval az emlékmű lentebb a maga csupasz valójában látható, minden zavaró körülménytől mentesen. :-)

A hegy tetején hatalmas szélerőművek szelték a levegőt. Olyan magasak voltak, hogy lentről felfelé nézve egészen elszédültem a látványától. Meglepő módon nem is fáradtam el annyira, mint ahogy eleinte gondoltam, szóval egy kis pihenés után elindultam lefelé. Na ekkor jött a fekete leves! Eleinte viszonylag jó minőségű döngölt út vezetett a völgybe és éppen arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ezt az utat megcsinálták. Emlékeztem rá, hogy régen itt iszonyatosan köves volt az út, ami a meredek lejtővel párosítva eléggé bokagyötrő volt. Kár volt megelőlegeznem a dicsérő szavakat az útjavítók felé, mert bizony csak az első 200 métert javították, utána viszont éppen olyan hatalmas kövekkel borított felületen kellett bukdácsolni, mint annak idején! Majdnem egy órán keresztül vergődtem lefelé és ismét hálát adtam a túrabotomnak, mert nélküle talán sosem jutottam volna le a völgybe. Érdemes ráklikkelni a lenti képgalériára, úgy jobban látszik az út minősége.

Végre vízszintes terepre értem és áthaladtam Uterga településen. Olyan pici és olyan kihalt volt minden, hogy meg sem álltam a faluban. Később egy pipacsokkal teli búzamezőhöz értem, ahol megálltam fotózni. Annyira vágytam rá, hogy virágokkal teli rétek mellett és virágokkal övezett ösvényeken haladhassak, hogy el sem tudom mondani! Minden alkalmat megragadtam, hogy ilyenkor egy picit megálljak és gyönyörködjek a természet ajándékában. És akkor bevillant megint egy gondolat... (Kérek mindenkit, hogy ne vessen meg ezért, csupán őszintén leírom, hogy milyen agyatlanságokon morfondíroztam.) Szóval, a zöld búzatábla tele van viruló pipacsokkal, ettől szinte vöröslik a búzamező. Ez szép. Igen ám, de amikor aratnak, akkor vajon a pipacsokat is betereli a kombájn aratószerkezete a búzaszemek közé? Ha igen, akkor hogyan szedik ki közülük a pipacsokat? Vagy végül pipacsos kenyeret eszünk...? Na itt magam is kétségbeestem, hogy ilyen hülyeségek járnak az eszembe, ahelyett, hogy nemesebbnél nemesebb fohászok hagynák el az ajkaimat. Én kérek elnézést.. :-)

Úgy látszik, megártott a nagy meleg - gondoltam magamban - de ennek ellenére nem álltam meg Obanosban sem. Úgy tűnt, hogy többen leparkoltak itt, de én akkor még elég jó erőben éreztem magam, így hát tovább mentem Puente la Reina felé. 

Fél 3 körül értem a városba és közben Erika smst küldött, hogy a Santiago Apostol alberguében szállt meg. Micsoda?! De hiszen az a hegy tetején van! Addigra már eléggé elfáradtam és én is Puente la Reinában akartam megszállni, de nem gondoltam volna, hogy Erika éppen a híd túloldalán, a hegy legtetején lévő alberguét választja. Így történt hát, hogy én is oda vettem az irányt és bár elhatároztam, hogy nem ugyanazokban a városokban és alberguékben fogok megszállni, mint 5 évvel ezelőtt, eddig a napig ez nem sikerült... Caplattam tehát fel a hegyre megint, de most sokkal hosszabbnak tűnt az út, mint régen. Alig bírtam felmászni a hegy tetejére, nem is értem, mit csináltak azóta az úttal, talán meredekebbre faragták? Mindenesetre végre beestem az ajtón és ott találtam Erikát, aki addigra már rég kipihente magát... :-)

A szálláson alig lézengett rajtunk kívül néhány zarándok. Az alberguét felújították, négyes boxokat alakítottak ki, sőt külön fülkékben szobákat is, ahol elszeparálódhat a kényesebbje. A mi boxunkba senkit nem tettek, így nem aludt felettünk senki és a fürdő is egész este rendelkezésünkre állt szabadon. A kertben vacsoráztunk és végre elfogyasztottam a dán pasitól megirigyelt korsó sört is, hogy ki ne száradjak. A pultnál mindenféle caminós csecsebecsét lehetett vásárolni és az egyik tablón egy szívemnek kedves felirat köszöntött rám: mundicamino! Éppen, mint a blogom domain neve! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr5612003846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.