El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Portugál Camino: Finisterre - Muxia

Camino Portuguese - 2015 szeptember 4.

2016. augusztus 06. - Andrea az El Caminón

Muxia, ahol úgy éreztem, hogy végre megérkeztem. :-) 

1_muxia.JPG

A reggeli első busszal terveztem átmenni Muxiába, ezért viszonylag korán keltem, nem akartam lekésni. Hajni - aki fölöttem aludt - még korábban indult, mivel ő gyalog tette meg az utat Finisterre és Muxia között. Minden elismerésem neki és azoknak, akik gyalog teszik meg a távot, de én akkorra már leeresztettem és nem volt már erőm gyalog nekivágni az útnak. Ráadásul sajnos bekaptam a legyet és ez csak ott tudatosult bennem igazán.... A következő történt:

Amikor kimentem a fürdőszobába, döbbenten vettem észre, hogy tele vagyok csípésekkel! Nem volt tehát véletlen az előző napi viszketés. Majdnem pánikba estem, annyira meg voltam rémülve, de aztán lehiggadtam és azt mondtam magamnak, hogy "Andrea, ezt is meg fogod oldani." Nem mondom, hogy jó érzés volt, sőt, kifejezetten undort éreztem, hogy az a kis szemét dög ilyen alattomosan összecsipkedett miközben én édesdeden aludtam, de nem volt mit tennem, indulnom kellett. A buszmegállóval szemben ittam még egy kávét a felkelő nap sugarai között, majd lesétáltam a kikötőhöz és megörökítettem a partot a kora reggeli surlófényben is.

Két busz indult egyszerre, az egyik Santiagóba ment, a másik Muxia felé. A Santiagóba tartó busz tömve volt, de Muxiába sokkal kevesebben jöttek. Nem is bántam, mert így nem ült mellettem senki, valahogy nem volt kedvem senkivel sem társalogni akkor. Nem tudtam másra gondolni, mint a csípéseimre. El akartam hessegetni magamtól a gondolatot, nem akartam, hogy csak a csincsa körül járjon az eszem, de ez nehezen sikerült. A busz az óceán partja mentén haladt, szebbnél szebb homokos fövenyek mellett kanyargott az út, így némiképp enyhítette szorongásomat a látvány.

Amikor megérkeztünk Muxiába még kora délelőtt volt, a szállás pedig csak 1 órakor nyitott. Gyorsan kerestem egy gyógyszertárat, vettem kenőcsöt és sprayt, de igazából nem tudtam használni, mert nem volt hol. Alig vártam, hogy kinyisson az albergue, de addig még sok időm volt. Úgy döntöttem, hogy körülnézek egy kicsit. Rögtön a parton azt vettem észre, hogy nyírják a fák lombkoronáját, alattuk pedig egy limuzin parkolt, valahogy nem illett a képbe... Gyönyörűen sütött a nap, tiszta volt az ég, de igen komoly szél fújt és eléggé fáztam. 

Elindultam a kis hegy irányába, amit már oly sok fotón láttam és abban bíztam, hogy hamarosan én is megcsodálhatom Muxia legszebb látványosságait. Kissé felfelé vezetett az út, de nem is bántam, legalább kimelegedtem egy kicsit. Nagyon közel, szinte a városkán belül volt az első szép kis harangtorony. Örültem, hogy nem kellett kilométereket gyalogolnom, mint Finisterrében. A környék csendes, idilli arcát mutatta, alig néhányan sétáltak arrafelé és nekem épp erre volt szükségem, pont erre vágytam.

12_muxia.JPG

Tovább haladva jó néhány kőkeresztet sikerült felfedeznem és még nem is fotóztam le mindegyiket. 

Ezután tovább mentem az óceán felé és már messziről megpillantottam a hatalmas kőből készült emlékművet. A monumentális alkotás a 2000-es évek elején zátonyra futott és elsüllyedt olajszállító tankernek, valamint az általa okozott természeti katasztrófának kíván emléket állítani.

A kettéhasított emlékműtől jobbra, közvetlenül az óceán partján áll az a kéttornyú templom, amelynek tetőszerkezete 2014. karácsonyán teljesen leégett. Állítólag villámcsapás következtében történt a sajnálatos tűzeset, de ez annyira hihetetlen számomra. Télen villámcsapás, ráadásul pont karácsonykor egy keresztény templom, egy szakrális hely..., no de nem akarok összeesküvés elméleteket gyártani, csak ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben lassan lépkedtem a part felé. Csak ámultam és bámultam a látványtól! :-)

A templomtól jobbra a világítótorony állt méltóságteljesen és sziklaszilárdan a süvítő szélben. Elindultam felé a köveken bukdácsolva és nagyon élveztem, hogy ott lehetek! A gyönyörű, hatalmas, mélykék óceán habosra fodrozódó hullámai, az azúrkék égbolt, a szikrázó napsütés, a templom, a világítótorony, a festői látvány mind azt sugallta, hogy igen, érdemes volt. Ezért a pillanatért érdemes volt megszenvedni. Megérte a sok korai kelés, elcsigázott, gyötrelmes gyaloglás esőben, szélben, hidegben, melegben, éhesen, szomjasan és főleg, hogy mindezt senki sem kényszerítette rám, hanem saját elhatározásomból, magam akartam így. Valahogy akkor, ott éreztem azt, hogy megérkeztem. Nem Finisterrében, nem Santagóban, hanem ott Muxiában.

Bizonyára más is érezhette így, mert több elhagyott túracipő, szandál fejezte be pályafutását Muxia partjainál. A hideg szél és az éhség visszaterelt engem is a városba, de mivel az albergue nyitásáig még mindig volt időm, beültem az egyik bár teraszára és a kedvenceimet rendeltem, pimientos de padrónt és tortillát. Amint ott ücsörögtem békésen a napsütötte teraszon, egyszer csak ismerős arcokat pillantottam meg. Anita és William, a holland házaspár sétálgatott arrafelé és amikor ők is észrevettek, leültek az asztalomhoz. Beszélgettünk egy kicsit és ajánlottak egy jó szállást Santiagóban, ahová még egy éjszakára vissza kell mennem. Az biztos, hogy a Seminario Menorba be nem teszem a lábam! 

Eljött az 1 óra, így elindultam az Albergue Delfin felé. Ha valaki még nem tudná, akkor ez a szállás arról híres, hogy magyar tulajdonos vezeti és magyar önkéntesek segítik a zarándokokat. Rózsa akkor épp szabadságon volt, így Balázzsal leveleztünk emailen, hogy megyek és Hajni is érkezni fog délután. Igen, ez pont az a Balázs, aki régen az Albergue Aquarióban volt hospitalero és 2011-ben épp ő segített szállást találni Santiagóban, amikor már szinte minden albergue full volt.

Amikor beléptem a Delfinbe, rögtön megismertem Balázst, persze nehéz is lett volna eltéveszteni, mivel senki más nem volt rajta kívül az alberguében. Szerencsésnek is éreztem magam emiatt, hiszen volt mit elintéznem magam körül és ehhez nem igazán kellett volna nagyobb közönség. Az üdvözlést követően rögtön meg is kérdeztem Balázst, hogy befogad-e így és elmondtam neki a poloskás történetet. A kérdés persze költői volt, mindenesetre úgy gondoltam, jobb ha szólok előre. Balázs most is nagyon segítőkész volt és igyekezett megnyugtatni. Kimostuk az összes ruhámat és befújtuk spray-vel minden más nem mosható cuccomat és kitettük a napra, hogy pusztuljon, aminek pusztulnia kell. (Nem akarok most erről többet írni, mert a témáról lesz majd egy külön poszt, éppen azért, hogy mások is okuljanak belőle és felkészültebbek legyenek nálam, ha esetleg a baj megtörténik.)

A nagy procedúra után megtisztulva és megkönnyebbülve vettem birtokba az ágyamat, miközben elkezdtek szállingózni a zarándokok és befutott Hajni is. Egy kis pihenő után - amikor már minden ruhám megszáradt - úgy döntöttem, hogy újra kimegyek a templomhoz és a sziklákhoz.

Sirályok köröztek a fejem fölött nagy vircsafttal, egészen közel merészkedtek hozzám. A kikötő még mindig nagyon csendes volt, alig néhányan sétáltak a parton.

A templomban éppen misét tartottak, ahol viszont annyian voltak, hogy sokan nem fértek be és az ajtóból hallgatták a szertartást. Érdekes volt a templomot két különböző megvilágításban látni. A délelőtti sziluett-szerű kép helyett estére káprázatos fénynyaláb simogatta a templom homlokzatát az óceán felől.

Még egy kicsit bóklásztam a köveken, aztán elbúcsúztam az óceántól. Ki tudja, vajon visszatérek-e még ide valaha? Nagyon remélem, hogy így lesz! Adios Muxia!

46_muxia.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr589087662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.