El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Portugál Camino 8. nap: Pontevedra - Caldas de Reis (23,1 km)

Camino Portuguese - 2015. augusztus 30.

2016. május 15. - Andrea az El Caminón

A mai nap a titkokról szólt. Reggel liquid formában, az est kérdése pedig az, hogy vajon ki lehet az a másik? :-)

portugal_ut_0.jpg

Reggel Jesus vezetésével együtt mentünk ki a városból. Nagyon sötét volt még, de találkoztunk olyan spanyol fiatalokkal, akik épp akkor jöttek valami buliból. A belvárosban a kora reggeli órák ellenére elég sokan tartottak hazafelé, elvégre vasárnap hajnal volt. Jött velünk még egy német lány, akit előző este ismertünk meg a szálláson. Britta, az apró szőke lány egyedül indult a Portugál Caminóra, mint ahogy én is, de Sarah figyelmeztette, hogy jobban teszi, ha legalább a városból kifelé velünk tart. Aztán később külön váltunk, mindenki ment a saját tempójában és ez így volt jó.

portugal_ut_1.jpg

Ázott, nedves talajon, köves, csúszós ösvényeken vezetett az út. Figyelni kellett, hogy hova lépek, mert még éppen, hogy csak világosodott, de a sárga nyilak segítettek a tájékozódásban. Britta, a szőke német lány amilyen pici volt, olyan gyorsan haladt. Túrabot nélkül egy kis méretű hátizsákkal gyalogolt és úgy szedte a lábait, hogy elsőként tűnt el a dombok mögött, majd egy idő után Sarah-ékat is szem elől veszítettem. Nem kellett azonban sokáig várnom, mert az első kávézónál utolértem őket. Minek így rohanni? :-)

A bárban egy aranyos sztori is lezajlott. Az történt, hogy a spanyol fogorvos család már épp befejezte a kávézást és Ainhoa elindult az anyukájával, de Jesus ott szöszmötölt még, megvárta, hogy a lánya és felesége távozik, majd azt vettük észre, hogy bedobott egy sárga színű italt. Amikor látta, hogy észrevettük, akkor viccesen azt mondta, hogy ez az ő kis titka, el ne áruljuk, mert hát tavaly szívinfarktusa volt és azóta nagyon félti a családja. A sárga italt pedig csak azért húzta le, mert az valamiféle gyógypálesz és egyébként ajánlja nekünk is, hogy kóstoljuk meg, mert ettől majd szárnyalni fogunk! Nem is várt a válaszunkra, már kérte is a felszolgálót, hogy nekünk is szervírozzon ugyanebből. Így történt, hogy reggel 9-kor már gyógypálinkával indítottuk a napot. :-) Nagyon finom volt, nem olyan brutál erős, mint a magyar pálinka, de nem is olyan gyenge mint a likőr, valahol a kettő között, az ára pedig mindössze 1 euró volt.

Ily módon felturbózva indultunk tovább, aztán persze szétszóródtunk és mindenki a saját tempójában haladt. Britta kilőtt ezerrel, én lemaradtam, mint rendesen, a nap pedig kisütött, mert még őt is jókedvre derítette a titkos recept. Egyébként tényleg volt valami igazság a dologban, mert fáradságnak nyomát sem éreztem és mindannyian valahogy könnyedén szárnyaltunk Santiago felé. Szép szőlőlugasok alatt vezetett az út, melyen rogyásig duzzadtak a gyönyörű szőlőfürtök, de sajnos még éretlenek voltak. Egy kis homokszem került azért a gépezetbe, mert a szokatlan reggeli közjáték elvonta a figyelmemet és a kávézóban felejtettem a vizemet. Mint minden, úgy ez is megoldódott azonban hamarosan, mert éppen akkor, amikor már szomjan akartam halni, az út mentén egy bekerített árnyékos pihenőhely várt rám italautomatával! Köszönöm! (Ennek a szónak ma még különös jelentősége lesz...)

Még egy pár órát sétáltam, majd háromnegyed 1 körül megérkeztem Calas de Reis városba. Kicsit furcsának tűnt, a korai érkezés, de a Portugál Út sajátossága miatt, vagyis a ritkábban lévő szállások miatt nem mertem bevállalni a 10 km távolságra lévő következő alberguét. Eldöntöttem hát, hogy itt maradok és megkeresem az önkormányzati szállást. Alighogy ráléptem a hangulatos kőhídra, balra a folyó túloldaláról hangos üdvrivalgást, tapsolást, majd a saját nevemet hallottam skandálni: "Andrea, Andrea, bravo, well done!", meg ilyesmiket kiabáltak. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kicsodák, mert a hídról csak egy kupac embert láttam, aztán ahogy közelebb mentem, már körvonalazódott előttem az ismerős peregrinák és peregrinók alakja, élükön persze Sarah-val és Jesus-szal. Bevallom, nagyon jól esett a fogadtatás, igazán nem is tudom, hogy minek köszönhettem, de azt egyértelműen éreztem, hogy valamiért nagyon kedveltek engem. :-) 

Az albergue előtt még szépen sorakoztak a hátizsákok, éppen akkor nyitották ki a szállást, amikor odaértem. 25. zarándokként érkeztem a 36 ágyas szállásra, tehát még bőven befértem, mindazonáltal elgondolkodtató volt, hogy a korai idő ellenére már majdnem megtelt a szállás. Hiába, az utolsó 100 km minden caminós útvonalon zsúfolt, sajnos....

Nagyon kellemes kis szállás fogadott, tetszett az újságpapíros dizájn és a sok falióra. A legjobban azonban annak a kis táblácskának örültem, ahová különböző nyelveken lehetett felírni azt a szót, hogy köszönöm. Amikor a hospitalero regisztrálta az adataimat, akkor megkért, hogy írjam fel a lapra magyarul a köszönöm szót, mert szerinte még nincs meg nekik ezen a nyelven. Nagyon megörültem a nemes feladatnak és boldogan csekkoltam le, hogy valóban nincs még magyarul, így a bal felső négyzetbe odabiggyesztettem gyöngy betűimet. Elégedetten szemléltem és valamiféle olyan érzés kerített hatalmába, mint a hegymászók, amikor kitűzik hazájuk zászlaját a legmagasabb hegycsúcsra, vagy amikor Armstrong a Holdra lépett és jelet hagyott maga után az amerikai zászló formájában. Nekem az jutott, hogy KÖSZÖNÖM! :-)

Persze egy kis homokszem itt is becsúszott... Lassan 9 hónap telt el a jeles esemény óta, de sem akkor, sem azóta egyszer sem vettem észre, csupán ma, éppen a poszt írásakor döbbentem rá, hogy valaki már megelőzött! Egy honfitársunk már felírta azt a bizonyos szót éppen a mellettem lévő rubrikába és én nem vettem észre! Ááááááá! A barátnőim tudnának mesélni arról, hogy milyen jó megfigyelő vagyok és hogyan tudok elmenni akár egy hegy mellett is úgy, hogy nem veszem észre.... Miért, volt ott egy hegy? :-) Na most már mindegy, így legalább ketten is érezhettük magunkat elsőnek, ketten is rátehettük kézjegyünket ... no, nem a hírességek, de a köszönetnyilvánítók falára, közvetíthettük saját nyelvünkön a hála üzenetét. Ugye, milyen szép? :-) Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki volt a másik! Ha olvassa ezt az írást, jelentkezzen, csak úgy kíváncsiságból...

portugal_ut_0.jpg

A nagy elérzékenyülés után még hétköznapi dolgok is történtek, mint például az, hogy majdnem kizuhantam az étterem wécéjéből. Amikor átmentünk a szomszédos étterem kerthelyiségébe vacsorázni (vagy nem is tudom mindek nevezzem, mert még csak délután 3 óra volt), szóval ott elmentem a mosdóba. A pincér udvariasan figyelmeztetett, hogy legyek óvatos a kijövetelnél, mert van egy lépcső közvetlenül a köszöbnél lefelé, meg persze belül is nagy feliraton jelezték, hogy LÉPCSŐ, de az én tudatomig ez nem jutott el és majdnem leestem. Úgy lavíroztam az egyensúlyomat keresve, mint a hármasugrók az olimpián és csak a kerthelyiség közepén tudtam megállni. :-)

A szobában egyébként az a Stanislav aludt a fölöttem lévő ágyon, akit még a portói szálláson Michael emlegetett, tényleg nem tudott egy kukkot sem a saját nyelvén kívül. Mindenesetre utolértem őt, pedig egy nappal előbb indult el, mint én, de ennek nincs jelentősége. Másnapra korai indulást terveztünk, mert Teó települést tűztük ki célként, ami 30 km távolságra fekszik, de az albergue csak 24 férőhelyes! Úristen, ezt akartam elkerülni, hogy bedaráljon a szállás mizéria és most tessék, az utamat a szállásról való biztonság gondolata vezérli... Na ez nem válhat rendszerré, ezt megfogadtam akkor és ott, de ezt mindenki másnak is ajánlom megszívlelni!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr388703448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.