El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Hospitalera szolgálat 13. nap

Hospital de Órbigo - 2014. július 23. szerda

2014. december 14. - Andrea az El Caminón

Reggel színielőadás az udvaron, este magasból öntött cider és pacsera, a kettő között pedig elérzékenyülés a vendégkönyvi bejegyzésektől.

el_camino_zarandok_vendegkonyv_.jpg

Reggel elbúcsúztunk Mónikától és jó utat kívántunk neki, majd egy különleges előadás nézői lehettünk. A belga pasi adott elő egy rögtönzött jelenetet angolul, melyet Mártival az emeleti ablakból néztünk, Kristóf pedig az udvaron állva szemlélte. Azt mondta a belga, hogy mi a legdrágább helyről nézzük az előadást, mint egy páholyból, Kristóf pedig az olcsóbb helyekről. :-) A rövidke előadás nagyon mulatságos volt, de ugyanakkor elgondolkodtató is egyben. Egészen különlegesen indult tehát a napunk! 

Volt egy csincsa gyanús cseh srácunk, aki elég sokáig szárítgatta a ruháit és nagyon későn hagyta el a szállást. Ma én mentem el bevásárolni és amikor visszaértem már elkezdtek szállingózni az újabb zarándokok. Mára is jutott megrendítő történetből, ma éppen egy világtalan zarándok tért be hozzánk a barátaival. Négyen vagy öten voltak és ha jól emlékszem lengyelek vagy horvátok lehettek. Nagyon megindító volt látni (milyen fura ez így leírva, hogy látni, mikor épp egy vak peregrinóról beszélünk), hogy akadályt nem ismerve haladt ugyanazon az úton, ahol látó társai. Megint bebizonyosodott, hogy nincs lehetetlen, bármit el lehet érni, meg lehet valósítani, csak hit és elszántság kell hozzá. A vak fiút nyilvánvalóan nem fényképeztem le, de helyette volt más fotóalany, aki boldogan pózolt a kerti szobrocska előtt. Egy idősebb kínai pár tért be megnézni a kertet és az alberguét, akiknek nagyon tetszett a helyszín és nem győztek fotózkodni, így én is lekaptam az egyiküket.

fotozkodo_zarandok.jpg

Utolsó nap lévén sokat kellett főznöm, hogy ne maradjon kaja nélkül az atya és Kristóf, amíg megérkezik a váltás. Előzőleg úgy szerveztük, hogy 24-én, csütörtökön a fél 3-kor induló busszal megyünk Mártival Astorgából Santiagóba, Kristóf pedig itt marad még egy napot és utána folytatja tovább zarándoklatát. Úgy főztem, hogy legalább 2 napig bőségesen jól lakjanak és a váltótársaknak se kelljen főzéssel kezdeni az első napot. Márti segített a konyhában, így nem volt annyira vészes, de azért estére már eléggé untuk a főzést.

Azért szerettünk volna mindenképp 24-én csütörtökön indulni, mert július 25. Szent Jakab napja és ezt hatalmas ünnepséggel köszöntik Santiagóban. Egy ilyet nem lehet kihagyni! Ki tudja vajon lesz-e még valaha lehetőségünk e jeles napot éppen Santiagóban tölteni? A buszjegyet már megvettük, de szállást is kellett volna foglalnunk, hiszen aznap biztosan tömeg lesz az egész városban. Bármennyit böngésztük az internetet, szállást sehol sem találtunk. Nem volt mit tenni, megkérdeztük az atyát, hogy mit tanácsol. Nagyon cuki volt Don Manuel, azonnal felvette a telefont és felhívott egy-két santiagói alberguét, hogy tudnának-e minket fogadni két éjszakára. Sajnos az első néhány telefon nem járt sikerrel, mert mindenhol azt a választ kapta, hogy aznap teltház lesz és csak zarándokoknak tudnak helyet biztosítani. Erre elővette az egyházi kapcsolatait és intézkedett! Egy fantasztikus helyre protezsált be bennünket, ahol készséggel nyújtottak nekünk szállást! Erről majd később fotókat is mutatok, most csak annyit, hogy amint lebeszélte telefonon az érkezésünket, leírta a címet egy borítékra, amelyre egy kis térképet is rajzolt... :-)

don_manuel_terkepe.jpg

... és egy referencia levelet is írt rólunk a fogadó nővérnek! Annyira drága volt az atya! Minden követ megmozgatott, hogy szállásunk legyen Santiagóban Szent Jakab napján! :-) Végül az egyetemi városrészben biztosítottak szállást nekünk egy egyházi kollégiumban. Íme az ajánlólevél részlete:

don_manuel_levele.jpg

Ma egyébként elég szomorúak voltunk amiatt, hogy ilyen hamar elszaladt ez a két hét és tudtuk, hogy ez az utolsó napunk. Igaz, sokat is kellett ma dolgozni, takarítani, mosni, teregetni, száraz ágyneműket hajtogatni, de valahogy ez most egészen másképp zajlott, mint az előző napokban. Mindhárman tudtuk, hogy ma valami véget ér. Melankólikus hangulatomban újra belelapoztam a vendégkönyvbe, amitől még inkább elérzékenyültem... Egyre másra bukkantak elő belőle magyar nyelvű üzenetek, amelyek egytől-egyig csupa háláról, köszönetről és megindító szép gondolatokról szóltak. Le is fényképeztem néhányat, hogy mások is lássák a hálás magyar zarándokok bejegyzéseit..

Ugye, milyen kedves üzenetek? Még most is olyan jó érzés olvasni! Persze nem csak azokat a bejegyzéseket fotóztam le, amelyek a mi önkéntes szolgálatunk idején íródtak, hanem visszalapoztam a könyv régebbi oldalaira is, így érdemes azoknak is beleolvasni a sorokba, akik valamikor megszálltak az Albergue Parroquial zarándokszálláson. Hátha éppen az ő bejegyzésüket fotóztam le... :-)

Ma este mindannyian elmentünk az esti misére. Utoljára hallhattuk Don Manuel atyát, amint megáldja a zarándokokat és persze a helyi híveket. Az esti oratorio viszont elmaradt, ezért korán vacsoráztunk. A paprikáskrumpli mellé Márti egy nagyon finom kávés finomságot készített a konyhában talált hozzávalókból. Hogy a csokiöntetet miért csak az utolsó napon találtuk meg, azt máig sajnálom! :-)

Vacsora után az atya meghívott bennünket egy közeli kerthelyiségbe pacserázni. :-) Hogy mi az a pacsera? Erről már írtam a 7. napi posztomban. (Helyesen persze nem pacsera, hanem Pacharán). Kellemesen elbeszélgettünk Don Manuellel a magunk szerény kis spanyol tudásával, de mégis egész jól megértettük egymást. Mindannyian tudtuk, hogy ez az utolsó közösen eltöltött esténk... A kerthelyiség egy kis tó partjára épült, a tóban vadkacsák és ludak úszkáltak, idilli helyszínül szolgálva a búcsúhoz. Azért nem szomorkodtunk ám, hanem vidáman emlékeztünk vissza az elmúlt két hét emlékezetes pillanataira.

Jókedvünket fokozta a szomszéd asztalnál zajlott jelenet. Arra lettünk figyelmesek, hogy a mellettünk lévő asztalnál egészen különös módon öntik az italt a pohárba. Mint kiderült, ez egy aszturiai helyi szokás, amit még most sem értek, hogy mire jó, de hát nem kell mindent érteni. A furcsa szokás a következő: lány és fiú ül az asztalnál és amikor elfogy a poharukból az ital - feltéve persze ha az adott ital éppen a cider, vagyis almabor - a fiú megfogja az üveget és a feje fölé emeli a magasba, a másik kezében pedig a poharat tartja olyan mélyen leengedve a karját, amennyire csak lehet, az üvegból pedig a feje fölül, nyújtott karral a magasból céloz bele a pohárba! A vicc az egészben, hogy bele is talál! :-) Nem akartam a spanyol fiút lefilmezni, de hogy bemutassam nektek ezt a mókás italtöltési technikát, rákerestem a youtubon és találtam néhány rövidke spotot. Ti is találhattok jó párat, ha beírjátok a keresőbe, hogy "how to pour Spanish cider". Ezzel a vicces kis videóval búcsúzom egyelőre, de a következő posztomban már a valódi búcsú következik.... éééés indulás Santiagóba!!! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr686980629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.