El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Hospitalera szolgálat 9. nap

Hospital de Órbigo - 2014. július 19. szombat

2014. október 19. - Andrea az El Caminón

A 15 eurós bagett és a diszkontba való bezárás esete 

Ma is érdekes napunk volt! Elmesélem majd, hogy miért is zártak be a szupermarketbe és hogyan szabadultam ki onnan, majd körbevezetlek benneteket a település híres hídján, ami egyébként az El Camino leghosszabb hídja. Gyertek velem! :-)

vg24.jpg

Pocsék időre ébredtünk. Felhős volt az ég, hűvösebb is volt a levegő, mint máskor, de legalább nem esett. Reggel elbúcsúztunk Gyuritól és Gabitól, de magamban azon drukkoltam, hogy megússzák a napot eső nélkül. A reggeli takarításnál találtam egy nagyon szép rózsafűzért! Úgy döntöttem, hogy ha nem jelentkezik érte senki, akkor megtartom magamnak. Így is lett, hiszen régi gazdája már nyilván több kilométert haladhatott előre, amikor talán észrevette a hiányát és töbnnyire nem szoktak visszafordulni az elhagyott holmikért. Kivétel persze mindig akadt, például volt olyan esetünk, amikor valamelyik zarándok a szemüvegét hagyta itt, másik meg a gyógyszerét és visszatelefonáltak, hogy adjuk át ennek és ennek a biciklis zarándoknak, aki majd utánuk viszi. Szóval néha komoly logisztikai műveleteket kellett végrehajtanunk, ilyenkor Don Manuel is segített leszervezni az ügyletet. A rózsafüzérért azonban nem jelentkezett senki, így aztán megtartottam! :-)

rózsafüzér.jpg

Ma sokat kellett vásárolni, mivel másnap - vasárnap lévén - nem nyitottak ki az üzletek. Bevállaltam, hogy elmegyek a diszkontba, mert úgyis én szoktam főzni, így tehát a hozzávalókat is jobban össze tudtam válogatni. Nem is volt ezzel semmi gond, fogtam a gurulós bevásárlókocsit, aztán irány a szupermarket. Borongós idő volt még mindig, de nem esett, ezért nem is vittem esernyőt. A napi élelmezésünket és a szükséges dolgokat az albergue állta, de minden kiadással el kellett számolnunk és számlát vagy blokkot kellett vinnünk azokról. A nagybevásárlás miatt kis rátartással 30 eurót kértem a kasszából, úgy gondoltam, hogy ennyi bőven elég lesz, majd legfeljebb visszahozom a többit. Be is vetettem magam a diszkontba, vettem húst, sonkát, 2 bagettet, 2 tejet, gyümölcsöt, zöldséget és ami szükséges volt a főzéshez. Nagyon szeretem a spanyolokat, kifejezetten szimpatizálok ezzel a néppel, de nem akarom nagyon fetisizálni a dolgot, sajnos itt is vannak bumburnyákok. A pénztár felé haladva a rövidebb sorba álltam be, éppen oda, ahol egy kis köpcös, mogorva, egyáltalán nem szimpi pasi volt a pénztáros. Már máskor láttam őt, de eddig nem nagyon foglalkoztam vele, most viszont a rövidebb sor vonzóbb volt számomra, így nem sikerült elkerülnöm a senort. Hipp-hopp ütötte a gépen a számokat, majd közölte a végösszeget, 49.56 euró! Atyaég, hát mit vásároltam én itt össze-vissza?! Kb. 20-25 euróra számítottam, ez meg itt benyögi nekem a dupláját! Még szerencse, hogy volt nálam a saját pénzemből és ki tudtam pótolni.

Kifizettem, megkaptam a blokkot, aztán gyorsan átfutottam, hogy nem tévedésről van-e szó. Az egyes tételek mellett nem mindenhol volt feltüntetve a vásárolt termék neve, csak valamiféle gyűjtőnév de az is spanyolul, szóval meg voltam lőve, nem nagyon igazodtam ki rajta. Az azonban feltűnt, hogy volt a blokkon egymás alatt két tétel, mindkettő 14.95 euróért. Mi a fene lehet ez? Ugyan vettem sonkát is, de annak kilója 13 euró én pedig csak 15 dekát vettem, meg hát csak egyszer ez pedig itt kétszer van beütve... Na, itt valami nem stimmel, visszaléptem és megkérdeztem a kis köpcös unszimpi pasitól, hogy mi ez a két tétel. A sonka - az nem lehet - akkor a chorizo - az sem. Akkor a két bagett - vágta rá szemrebbenés nélkül. De ember, 2 x 14.95 euró?! - vitatkoztam vele. Akkor a két tej - felelt flegmán és kissé ingerülten, hogy mit akadékoskodok és tartom fel a sort. Muszáj voltam tisztázni a helyzetet, hiszen az albergue pénzéről volt szó és nekem el kellett számolnom vele. Meg egyébként is na. Mondtam neki, hogy a tej sem lehet ekkora összeg, erre beleszólt a hangosbeszélőbe és hívta a hentes csajszit, aki nagyon kedves volt és addigra már ismert is valamelyest. Mondom én, hogy a spanyolok többsége nagyon kedves, csak hát én éppen kifogtam aznap a kivételt, ami ugye erősíti a szabályt... :-) A hentes nőci is megnézte a blokkot, de ő sem értette, így szólt valami vezetőfélének, aki szintén megnézte a blokkot és kérte, hogy menjek oda vele az iroda ablakához. Nagyon előzékeny és kedves volt, kis türelmet kért, amíg lesztornózzák és visszakapom a különbözetet. Oké, no problem, időm mint a tenger, na végre!

De mi ez a furcsa zaj? Uramistem, szakad az eső, nekem meg egy nyamvadt esőkabátom sincs, nem hogy esernyőm! Na mindegy, úgyis várnom kell még a sztornózásra, addig talán csak eláll. Nem állt el, hanem ömlött tovább. Nem esett, hanem mintha dézsából öntötték volna! Közben elkészült a sztornózás, visszakaptam majdnem 30 eurót és már mehettem is volna, ha nem szakadt volna az eső. Odaálltam a bejárati ajtóhoz és vártam. A vásárlók szép lassan mind elhagyták az üzletet, hiszen mindenki kocsival jött, így csak addig kellett az esőben kiszaladniuk. Aki mégsem autóval jött bevásárolni, az telefonon hívta valamelyik családtagját, aki perceken belül felvette az illetőt. Lassan kiürült a szupermarket és eljött a záróra ideje. Igen, negyed 2-kor záráshoz készülődtek, hiszen itt a spanyoloknál a szieszta ideje szent dolog, de most ráadásul szombat is volt, így egész hétvégére bezártak. Szóval minden vásárló elhagyta már az üzletet, csupán egy, azaz egy darab árva senora maradt az ajtó előtt dideregve, én. Ekkor odajött hozzám a vezető, aki visszaadta a pénzt és elmutogatta, hogy maradjak bent nyugodtan, de neki be kell zárni az üzletet. Így történt, hogy kattant a zár és én hirtelen ott találtam magam a szupermarketen belül egy nagy vasajtóval bezárva ahonnan ki sem láttam, s ahol egy mindössze 10 forintos nagyságú lukon kukucskáltam ki időnként, hogy szakad-e még az eső. Ezalatt belül még lázasan folyt a munka, a pénztárosok a napi bevételt számolták a kasszákban mit sem zavartatva tőlem, idegentől, aki akár rabló is lehettem volna. :-) De nem az voltam, hanem egy didergő hospitalera, aki benn rekedt Észak-Spanyolország egyik kisvárosának diszkontjában, miközben társai talán épp az éhhalállal küzdöttek és már feladták a reményt, hogy valaha is viszontlátják a bevásárlókocsit és tartozékát, engem. :-)

Mintegy negyven perces várakozás és a több százezer euró látványának elunása után úgy döntöttem, hogy elindulok, mert enyhült a vihar és már bevállalható intenzitással esett csak az eső. Jelnyelvvel és integetéssel jeleztem az egyik eladónak, hogy kimennék, ugyan nyissa már ki valaki a vasajtót. Ott is termett egy srác, kinyitotta a vasajtót és én kiléptem a szabadba. Még esegetett az eső, de ez már egyáltalán nem zavart, örültem, hogy végre visszatérhetek a bázisra. Húztam magam után a bevásárlókocsit és kerülgettem a víztócsákat. Mintegy negyedórányi gyalogás után végre visszaértem a szállásra, ahol már majdnem elsirattak társaim, mert úgy tekintettek rám, mint a legkisebb királyfira, aki hosszú vándorlás után húsz év után egyszer csak váratlanul hazatért. :-)

Mint később kiderült, sajnos Gyuriék is jól eláztak valahol Astorga környékén, nem sikerült megúszniuk az esőt. Mindenesetre Gabi később küldött nekem néhány Órbigóban készült fotót, s mivel a mai napon nem sokat fotóztam, ezért az ő képeiből válogattam az alábbiakat. Köszi, Gabi! :-) Itt mutatom be nektek az El Camino leghosszabb hídját, mely méltóságteljesen ível át az Órbigo folyó felett és egyenesen az Albergue Parroquial zarándokszálláshoz vezet. Szerintem nagyon szép híd, de amikor három éve ezen át gyalogoltam, azt hittem, hogy soha nem lesz vége...! :-)

Ebédre megettük a tegnapról maradt lecsót, vacsorára pedig egy finom Dubarry sertészeletet készítettem, ami Don Manuelnek is nagyon ízlett. Kár, hogy erről nem készült fotó. :-(  Vacsora után mindhárman elmentünk  egy kicsit sétálni és levegőzni a hídra. Márti és Kristóf azzal szórakoztak, hogy mindenféle alakzatokat véltek felfedezni a felhőkből és ebben nagyon egyetértettek egymással. Én csak kapkodtam a fejem és megpróbáltam megtalálni az általuk azonnal észrevett dinoszauruszokat és elefántokat, de mire végre megtaláltam volna pontos útmutatójuk alapján - ott, ott, hát nem látod? épp arra, ott! - szóval, mire felfedeztem volna, addigra a felhő mindig szétfoszlott és már épp egy kígyóvá változott... Legközelebb a koordinátákat kérem! :-)

Így telt el ez a nap is vidáman, mint mindig. :-) A következő posztomban zenélünk majd megint, de hogy miként, az maradjon meglepetés! Gyertek vissza pár nap múlva...  

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr986806893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.