El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Élet az El Camino után

Avagy, mi történt velem azóta? Hogyan változott az életem?

2014. április 29. - Andrea az El Caminón

A poszt címét Sándor Anikó könyvének alcíme ihlette, de egyszerűen nem találtam jobbat. (Bocsánat Anikó, remélem nem haragszol!) 2011. szeptemberében jártam meg az El Camino zarándokutat és azóta valóban sok minden történt velem. Ahogy arról már írtam a Bemutatkozás című posztomban, szinte rögtön az El Camino után kimentem Angliába, amit azóta is nagyon jó döntésnek tartok. Valahogy az egész angliai ottlétemet a Camino folytatásának tekintem. Számtalan párhuzam jellemezte az amúgy teljesen más indíttatású és célú utat. Ha csak az nem lehetett mindkettőnek az alapja, hogy mindkét helyen ÉN voltam jelen és nekem, saját magamnak kellett helytállnom sokszor teljesen ismeretlen, váratlan helyzetekben.

El Camino 328_1.jpg

Az El Camino egyik legnagyobb hozadéka számomra, hogy megtanultam hinni, elsősorban önmagamban. Sokszor kerültem már-már reménytelennek tűnő helyzetekbe az Út során, de mindannyiszor bebizonyosodott, hogy a nehézségek nem véletlenül kerültek elém. Azokat legyőzve szinte kivétel nélkül jobb körülmények vártak rám, vagy  olyan találkozásokban volt részem, amelyek megérték az átmeneti szenvedést.

A 31 nap alatt rengeteg tanítást, útmutatást, jelet és figyelmeztetést kaptam. Az események elképesztő intenzitással árasztottak el és sokszor idő sem volt befogadni, feldolgozni azokat egyszerre. Nem véletlen, hogy még ma is vissza-vissza gondolok egy-egy jelenetre, elmélkedve azon, hogy vajon ott akkor miért is történt az ami, miért is kaptam azokat. Többször is az volt az érzésem, hogy az Úton megélt epizódok egy-egy modellt mutattak be a nagybetűs élethez. Hiszem, hogy nem véletlenül kerültek elém és mindegyikből sikerült építkeznem.

A legnagyobb változást az anyagi és tárgyi javakhoz való viszonyulásomban, az emberi kapcsolatokban, a természet tiszteletében, a nyitottságban és toleranciában tudnám meghatározni. Ja, és főként a pozitív gondolkodásban! Azóta tudom, hogy nincs lehetetlen, ha nagyon akarsz valamit és teszel is érte. És hogy ne csak semmitmondó filozófikus okfejtésekbe bocsátkozzam, néhány kézzelfogható példán keresztül világítanám meg, hogy mire is gondolok.

El Camino 266_1.jpg

Anyagi és tárgyi javak. A dolgok fontossági sorrendje bizony erősen átértékelődik az emberben egy ilyen hosszú és kimerítő út során. Amikor a nap mindenkire egyformán tűz és a meredek hegyoldal mindenki elé egyaránt leküzdendő akadályként magasodik, akkor eltűnnek a társadalmi státuszból és vagyoni helyzetből adódó különbségek. Ott az emberről egy idő után lehámozódnak a sallangok és csak önmaga lesz teljes valójában. A zarándoklat során csak annyi holmit viszünk magunkkal, amennyit elbírunk, mivel azt ugyebár 800 km-en keresztül cipelnünk kell. Eleinte el sem tudtam képzelni, hogyan lehetséges az élet 1 hónapon keresztül gyakorlatilag egyetlen 8 kilós hátizsákból, de aztán rájöttem, hogy minden szükséges dolog a rendelkezésemre állt. Az Út vége felé már az internet sem hiányzott, pedig ha valaki, akkor én igazán tudom, mi az a net függőség... :-) Azóta nem hoznak lázba a státusz szimbólumok, drága ékszerek, a felesleges rongyrázás sem. Egész más dolgokra helyeződött a hangsúly.

A természet tisztelete. A hosszú, kimerítő gyaloglások közben ráeszméltem arra, hogy milyen pazarlóan bánunk a természet adta javakkal. Hiszem, hogy a fizikai nehézségeket is azért kell megélnünk a zarándokúton, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk meg az előbbiek hiányát, ennek következtében a fontosságát. A legkézenfekvőbb, egyben legfontosabb ilyen kincsünk a VÍZ! Tudom, banálisan egyszerű dolognak tűnik, de megtapasztaltam, hogy milyen, amikor hosszú órákig nincs belőle, és nem jutsz hozzá a legnagyobb forróságban. Azóta is csak egyszerű csapvizet vagy szénsavmentes ásványvizet iszom, cukros löttyök szóba sem jöhetnek. Ugyanilyen becsben tartom azóta az ételt, mint éltető energiánk forrását. Nem arra gondolok, hogy "hű, de milyen jó dolog enni!", mert azt előtte is szerettem :-), hanem arra, hogy nem szabad túlságosan válogatni és pazarlóan bánni az élelmiszerekkel. Az Úton állandóan éhesek voltunk, mert olyan sok energiát emésztett fel a sok gyaloglás, hogy egyszerűen nem tudtuk eléggé pótolni. A vasszöget is meg tudtam volna enni, így hát eszembe sem jutott fanyalogni, amikor csak egy szikkadt bagett és lekvár került elő a zsák aljából. A természet persze itt is kárpótolt és elhalmozott bennünket minden földi jóval. Végiglegeltük Észak-Spanyolország szőlőültetvényeit (több helyen direkt ki volt készítve a zarándokoknak a dús szőlőfürtök garmadája), ettem út széli fekete szeder bokorról, földre lehullott almából csemegéztem és két marokkal tömtem magamba az energiát adó nyers szelídgesztenyét is. Mindenevővé váltam! :-) Ehhez képest az itthoni piacokon és hypermarketekben kapható bőséges élelmiszer kínálat maga a Kánaán, becsüljük hát meg! Talán ennek a felfogásnak köszönhetem azt is, hogy túléltem az angol gasztronómiát másfél évig, sőt, még ott is tudtam jóízűen falatozni. Pedig az már művészet! :-)

El Camino 222_1.jpg

A fizikai kihívások mellett a mentális erőpróbák is a fejlődésemet szolgálták. Ahogy a fizikai megpróbáltatások hatására lecsupaszítottuk magunkról a hétköznapok berögződéseit, egyre inkább az emberi kapcsolatok kerültek előtérbe. Ahogy világossá vált, hogy nem a megszokott mércével mért komfort a legfontosabb tényező, hanem átengedtem magam az Út sajátos, leegyszerűsített szabályrendszerének, rengeteg új, különleges kapcsolat talált rám. Nálam nagyon hamar eldőlt, hogy nem hagyom magam idegesíteni azon, hányan horkolnak körülöttem egy-egy túlzsúfolt szálláson és azon sem mérgelődtem, ha egyszerre többen főzőcskéztek a közös konyhában. Minden ilyen alkalom egy új lehetőség volt arra, hogy kapcsolatokat teremtsek, beszélgessek a világ minden tájáról érkező emberekkel. A tolerancia fejlesztésének a magasiskolája az El Camino, ahol számtalan náció, kultúra, szokás képviselteti magát. Én mindig nagyon élveztem ezeket az együttléteket és fantasztikus  nagy találkozásokban volt részem! :-) Hozzáteszem, hogy azt a fajta nyitottságot, amit a Szent Jakab zarándokúton megtapasztaltam és én magam is megéltem, sikerült továbbvinnem magammal Angliába és reményeim szerint még most is itt van velem. Azt a lépést, ahogyan elindultam az ismeretlen Angliába és ott egy csodálatos másfél évet töltöttem el, szintén a nyitottságomnak, a toleranciámnak és az önmagamba vetett hitemnek köszönhetem. Az El Camino és Anglia óta sokkal inkább befogadóbb lettem a szokatlan, ismeretlen dolgok iránt és éppen emiatt nem rettenek meg újabb erőpróbák előtt sem. Jó példa erre, amikor hazatérve Angliából 2 hónap alatt találtam állást, de ma sem esnék kétségbe, ha újra meg kellene méretnem magam. Régebben ezt sokkal tragikusabban éltem volna meg.

Az Útról és a szigetországból még egy nagyon fontos dolgot hoztam magammal: a pozitív gondolkodást! :-) Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. A 31 nap alatt töménytelen dózisban kaptuk a mosolyt, a jókedvet, a segítőkészséget és a hálát! Ha akarnád sem tudnád magad kivonni ezek hatása alól. (Ha valaki mégis úgy jön haza az Útról, hogy semmi sem változott benne, azzal komoly mentális problémák lehetnek...) A jó jót szül, és ha nem állsz görcsösen az útjába, akarva akaratlanul beivódik a zsigereid közé. Erre Anglia még jócskán rátett egy lapáttal, ahol az emberek kedvesen mosolyogva köszönnek az utcán egymásnak, a buszmegállóban állva nem azon bosszankodnak, hogy miért késik a busz, hanem arról cseverésznek, hogy milyen az időjárás. Megmosolyoghatjuk őket ezért, de szerintem inkább el kéne tanulnunk tőlük. A magam részéről azon vagyok, hogy saját környezetemben átadjak valamennyit a megtapasztaltakból. Próbáljátok ki Ti is. Holnap kezdjétek úgy a napot, hogy rámosolyogtok akár az idegen emberekre is, legyen az újságárus, szomszéd, buszvezető vagy a benzinkutas. Higgyétek el, a hatás nem marad el! :-) 

El Camino 953_2.jpg

És még valami. Többen azt gondolják, hogy milyen bátor dolog volt elindulnom az El Camino zarándoklatra, utána pedig Angliába. Lehet, de én ezen akkor nem gondolkodtam és nem is így fogtam fel. Most viszont egyre inkább azt tapasztalom, hogy vannak olyan történések az életemben, amiket régebben el sem tudtam volna képzelni magamról bátorság hiányában. Néhány nappal ezelőtt is tettem egy olyan lépést, ami nagyon nem volt egyszerű, kockázatos is volt bizonyos szempontból és az eredménye sem az általam reméltek szerint alakult. Mégis olyan jóleső érzéssel tudtam magam megdicsérni, hogy meg mertem lépni, és ennek következtében egy sokkal tisztább helyzetet teremtettem magam körül...

Végezetül le kell szögeznem, hogy nem váltam szentté! :-) Nyilván ugyanúgy vannak rossz tulajdonságaim, mint bárki másnak (csak tudnám mi lehet az?!). :-) Aki azt gondolja, hogy az El Camino útját járva megszabadul minden eddig berögzült negatívumtól, az bizony csalódni fog. Az Út csak egy lehetőség arra, hogy kikapcsold az agyad, eltávolodj a hétköznapi életedtől és átengedd magad a csodának, ami ott vár rád vár. De hogy mit hozol belőle haza, az csak rajtad múlik.

Kívánom, hogy egy csodákkal teli nagy zsákkal térjetek vissza az Útról, mint ahogy én is jöttem. Buen Camino!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr106098921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.