El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

Bemutatkozás

Jobb későn, mint soha alapon a blog szerzője bemutatkozik...

2013. február 27. - Andrea az El Caminón

Néhány személyes jellegű információ magamról és az El Camino zarándokúthoz való kapcsolatomról.

Másfél éve indítottam ezt a blogot eleinte azért, hogy az El Camino útját járva gyorsjelentésekben tájékoztassam a családomat és a barátokat hogylétemről. Nem akartam mindenkinek külön-külön emailt írni, hogy jól vagyok, szép az út, nem vagyok veszélyben sőt.., tehát a blog felülete tűnt a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldásnak a kapcsolattartásra. Valahogy így kezdődött... Aztán amikor hazaértem, kikívánkozott belőlem mindaz, amit addig a naplómban szorgosan jegyzeteltem. Másfél éve írogatom a posztokat, töltögetem fel a képeket, válaszolok a hozzászólásokra, de magamról eddig csak az Út kapcsán esett szó. Úgy gondolom, eljött az ideje a bemutatkozásnak... :-)

El_Camino_Meseta.jpg

P. Andreának hívnak és több emberrel ellentétben én szeretem a nevemet. Manapság sokan vagyunk Andreák, amire az utolsó előtti munkahelyem a legjobb példa, ahol a 25 fős kollektíva 19 női dolgozójából öten viseltük az Andrea nevet. Kissé felülreprezentált ez a név... Szüleim is lehettek volna körültekintőbbek, mert a névnapom április 18-án, születésnapom meg április 19-én van, de volt olyan év, hogy erre a két napra esett a Húsvét is! :-) Ennél rosszabbul csak édesapám járt, aki szintén áprilisban, Szent György napján született, így hát meg is kapta a György nevet. Mondanom sem kell, hogy volt olyan év, hogy a Húsvét is... a többit már ki lehet találni. Sokáig azt hittem, hogy P. Andrea csak egy van, mégpedig a személyemben, de úgy hat éves korom körül rá kellett döbbennem, hogy mást is illetnek pont ugyanezzel a névvel. Az első sokk után később többször is találkoztam még önmagammal, de aztán megbarátkoztam a gondolattal, hogy mást is hívnak így és szüleim bánatára egyediségemet egész más módokon fejeztem ki... :-)

Koromat tekintve középkorúnak mondanám magam, ami tágan értelmezhető, kinek-kinek ízlése szerint. :-) Van két felnőtt gyermekem, akik gondoskodtak arról, hogy viszonylag fiatal nagymama legyek... Na jó, ehhez én is kellettem. :-)

Fiatal éveimben térképészként funkcionáltam, de ebből a korszakomból vajmi keveset sikerült átmentenem az El Caminóra, ahol rendszeresen eltévedtem volna, ha Kriszti nem figyel. A suszternak is lukas a cipője... Későbbi tanulmányaimat tekintve közgazdász lettem, azon belül is marketing szakon végeztem az egyetemet. Szeretem a számítástechnikát, nem csak az internetet, hanem mindent, amit computerrel el lehet végezni. Anyukám szerint internetfüggő vagyok, pedig nem is igaz (csak egy kicsit) és nem is én, hanem ő, aki a 75 évével úgy facebookozik meg skypeol, hogy sok fiatal is megirigyelhetné. :-)

Alapvetően pozitív személyiségnek tartom magam és sok minden érdekel. Nagyon tudok lelkesedni új dolgokért, gyakran kitalálok valami új őrületet, amit aztán tűzön-vízen át keresztül is viszek. Kos létemre sokszor megyek neki a falnak, ahonnan időnként nagyot koppanva lepattanok, aztán újra nekimegyek. :-) Nehezen adom fel és nehezen engedem el a dolgokat, ezt még tanulnom kell...

El_Camino_100_as_ko.jpg

Mint mindenkinek, nekem is vannak érzéseim, én is szoktam elmélkedni az élet megoldandó problémáin, melyekből nekem is kijutott bőven, de ezekről - szűk baráti körömet leszámítva - nem szívesen beszélek, mert nem szeretek másokat terhelni velük. Talán ezért is tekintettem tabunak, hogy az El Camino útját járva bármely zarándoktársamat arról faggassam, hogy miért indult neki az útnak, mivel magamból indultam ki. Hiszem, hogy legtöbbünk valamilyen belső, személyes indíttatásból lép erre az útra, be kell azonban lássam, hogy nem vagyunk egyformák és elfogadom, ha valaki szívesen beszél ezekről és majd én is kitérek erre hamarosan.

Gondtalan, szertelen - talán kissé finoman is fogalmaztam - fiatal éveimet a konszolidált korszakom követte, családanya lettem, gyerekeket neveltem, tanultam, háztartást és vállalkozást vezettem. Sajnos a családi tragédiánkat a mai napig nem sikerült kihevernünk - ugyanabban az évben vesztettem el férjemet és édesapámat - és ez hosszú időre meghatározta az elkövetkező éveket. Családfenntartóként erősnek kellett maradnom akkor is, amikor leheletnyi erőm sem volt, pedig néha jó lett volna megpihennem. Nem tehettem.

Későbbi munkahelyemen középvezetőként a pozíció és anyagi biztonság mellett a stresszből is jócskán kijutott nekem. A munkámat nagyon szerettem, változatos, kihívásokkal teli munkakörben dolgoztam és mindig a maximumot nyújtottam. Itt éreztem először, hogy vannak irigyeim. Néhány kollégám irigyelte a fizetésem, a pozícióm vagy nem is tudom mit, mert soha nem mondták, de én tudtam. Pedig akkor még nem volt okuk rá, de erről majd később... A stresszes légkört és a vele együtt járó pozíciót és biztonságot magam mögött hagyva hátat fordítottam munkahelyemnek és visszamentem saját vállalkozásomba. Elölről kezdtem mindent, lelkesen vágtam bele az új kihívásnak, de a gazdasági válság rövid időn belül felőrölte gyenge lábakon álló cégemet. Ekkor éreztem azt, hogy ideje levegőt vennem, átgondolnom eddigi életutamat...

Időközben gyerekeim is felnőttek, és lányomék kiköltöztek Spanyolországba, a Pireneusok kellős közepére. Akkor még a Caminóról nem sokat tudtam. Egy régi osztálytársammal folytatott telefonbeszélgetés során említést tettem lányomékról, amikor visszakérdezett, hogy arra laknak-e, amerre az El Camino vezet? Én hebegtem valamit, hogy iiigen, nagyjából arrafelé, miközben fogalmam sem volt, merre is van az El Camino útvonala. Elszégyelltem magam a tájékozatlanságom miatt és amint letettem a telefont, utánanéztem. Rákerestem az interneten a bűvös kifejezésnek... El Camino... Így kezdődött, olvastam, olvastam ... és csak olvastam ... és teljesen magával ragadott az érzés! :-) Nyár volt, forró augusztus, de én három napig szinte ki sem mozdultam otthonról, mert az El Camino leírásokat böngésztem. Éreztem, hogy nekem ide egyszer el kell majd jutnom.... Jeleket is kaptam. Az egyik ilyen jel az volt, amikor rátaláltam a spanyol mundicamino.es oldalra, ahol minden zarándokútról részletes információ található. A lényeg az oldal neve. Férjezett nevem ugyanis Mundi... Innen vált egyértelművé később, hogy ugyanez lesz a blogom domain neve is.

2011-ben, amikor a cégem tönkrement, magától értetődőnek tűnt, hogy útra keljek és elmélkedjek a dolgaimról. Nagy várakozással készülődtem az útra, majd szeptemberben elindultam életem legcsodálatosabb, legfelemelőbb utazására. Ahogyan a róka várta a Kisherceget, vagy ahogyan az advent készíti fel lelkünket a karácsonyra, úgy vált az én szívem is egyre nyitottabbá és befogadóbbá az útra. Engedd, hogy megtörténjen... Nos, én engedtem. Kimondhatatlanul szabadnak és boldognak éreztem magam az egész úton még akkor is, amikor gyötrelmes volt a haladás vagy nélkülöznöm kellett a megszokott kényelmet. Ha valamit irigyelhettek volna tőlem régi kollégáim, akkor leginkább ezt az állapotomat lehetett volna. Volt időm gondolkodni, volt min rácsodálkozni, volt lehetőségem kapcsolatot teremteni és volt alkalmam elengedni is..., bár ez utóbbiból maradt még valami, tehát még vissza kell mennem... Hogy már az út előtt készen álltam volna a változásra vagy az El Camino hozta a változást, nem tudom, mindenesetre az életem azóta gyökeresen megváltozott. És ez még csak a kezdet. Hiszem, hogy egy új út elején járok, bár még sokat kell tanulnom...

El_Camino_Cruz_de_Ferro.jpg

Az életem oly annyira megváltozott, hogy azóta külföldön élek. Nem mintha ez érdem lenne, a körülmények miatt döntöttem így, ezt azonban néhány évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni magamról. Amikor tönkrement a cégem, kereshettem volna állást Magyarországon is, de nem volt ínyemre hónapokig pályázgatni és önéletrajzokat küldözgetni feleslegesen. Ekkor támadt az ötletem, hogy fel kéne frissítenem megkopott angol tudásomat és ehhez a legjobb hely az anyanyelvi környezet lehet. A gondolatot cselekvés követte és alig néhány hét múlva itt találtam magam Angliában. Ha belegondolok, elég szomorú az, hogy manapság sokunknak el kell jönni Magyarországról ahhoz, hogy boldogulni tudjunk... Mindazonáltal köszönöm, jól érzem itt magam, ahol még télen is zöld a fű, az emberek hihetetlenül kedvesek, minden szép és jó...., de az otthon, az mégiscsak otthon marad... Majdnem másfél éve élek itt, de viszonylag gyakran látogatok haza, mert hiányzik a fiam, a barátok, a Duna-part, a Túró Rudi és a Camino Klub. :-) Azt hiszem, honvágyam van... Legutóbbi hazalátogatásomkor sikerült elmennem a Klubba, ahol kaptam egy nagy adag dózist a Camino feelingből, már nagyon rám fért a feltöltődés.

A blogot tehát innen, Angliából szerkesztem, ez a legkedvesebb időtöltésem és ebből merítek erőt a hétköznapokon. Sok örömet okoz, hogy átadhatom tapasztalataimat és segíthetek az útra készülőknek, hiszen nem olyan rég én is hasonlóképpen szomjaztam az információkra. Néhányan megkerestek emailben vagy a Facebookon és megtiszteltek bizalmukkal személyes jellegű leveleiken keresztül. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Két kedves olvasóm megható őszintesége inspirált arra, hogy megírjam ezt a bemutatkozó posztot, mivel rájöttem, hogy magamról még alig közöltem valamit. Köszönöm Demeter D. Zoltánnak és Tamási Arnoldnak értékes gondolataikat, ők tudják, hogy miért...

Elkezdődött tehát egy új szakasza életemnek, amit igyekszem minél gazdagabban megélni. Egy új út elején járok, de azt is tudom, hogy az El Caminóra még egyszer visszamegyek. Talán otthagytam valamit vagy nem tettem le mindent, mindenesetre tudom, hogy még vissza kell mennem oda. :-) Honvágy... Menjek vagy maradjak? Ha hazamegyek, otthon hogyan tovább? Ha maradok, itt merre tovább? Ezek a kérdések foglalkoztatnak manapság, de tudom, hogy hamarosan megkapom a válaszokat is. Jeleket várok. Ha lenne egy jó tündér és megkérdezné mi a három kívánságom, akkor azt felelném neki, hogy a családom egészsége, lehetőség a Camino végigjárására és biztos egzisztencia otthon. Sokat kértem? Nem hiszem. Kevesebbel már nem érem be. Kérd és megadatik...

Ez lenne tehát a bemutatkozó posztom, melynek írása közben döbbentem rá, hogy a szó kevés, a betű még kevesebb, de aki érez, az pontosan tudni fogja, hogy miről beszélek... Elküldöm tehát a nagyvilágba, hadd tegye a dolgát, hasson, vonzzon, teremtsen...

Buen Camino, Peregrinos!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr465109036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.