El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 31. nap: Pedrouzo – Santiago de Compostela (21 km)

2012. július 17. - Andrea az El Caminón

Hola, hola! Célba érés és nagy találkozások, credencial, compostela, világ vége. Santiago marasztalt, az Út visszavár. :-)

Eljött hát az utolsó gyaloglós nap, a cél már csak egy karnyújtásnyira volt tőlünk. Na jó, egy kicsit hosszú karnyújtásnyira, mondjuk úgy 20 km-re, de mi ez a megtett 780 km-hez képest! Amennyire nem akartam akkor, ott, hogy vége legyen, ugyanolyan nehezen szántam rá magam ennek az utolsó néhány órának az összefoglalására. 

El Camino 886_2.jpg

Szándékosan nem hagytunk mára nagyobb távot, korán akartunk beérni Santiago de Compostelába és már reggel 7-kor útnak indultunk. Nagyon izgatottak voltunk. Sötét erdőn keresztül, bagolyhuhogások közepette vezetett az ösvényünk, ami még inkább emelte amúgy sem alacsony adrenalin szintünket. Sokáig fejlámpával és zseblámpával világítottunk, hogy lássunk is valamit, aztán az első bárnál kávé, hogy adjunk még az adrenalinnak. :-) A másodiknál megreggeliztünk, a szokásos bagett és lekvár összeállításban, amit nem tudtunk megunni. Ma nagyon sokan voltak az úton. A bár terasza egy kissé az út fölé magasodott és onnan nézve jól láthattuk, hogy kik haladnak el előttünk. Már nagyon vártam, hogy újra lássam E-t, de ma még nem számítottam rá, tudtam, hogy mögöttem van. Jött viszont Bojan, akiről megállapítottuk, hogy jó pasi, van kisugárzása. Nagyon megörült nekünk és see you later-rel köszönt el tőlünk. Úgy legyen. :-)

Jó volt bámészkodni egy kicsit és felfedezni újabb és újabb ismerősöket, akik mindannyian ugyanoda tartottak, ahova mi is. Valami volt a levegőben, valami megfoghatatlan, különös, misztikus dolog, amit nem lehet szavakkal leírni. Mindenki sugárzott, a fáradtságnak nyomát sem láttuk és még a sántikálók arcát is derű borította. Elindultunk és kisvártatva Guillermo ért utol bennünket, majd egy darabig együtt gyalogoltunk. Sokat beszélgettünk és elmondtuk neki a tervünket, miszerint majd stoppal megyünk le Finisterrébe. Azt mondta, hogy ez nem lesz egyszerű, sőt mi több, nehéz lesz, de mi akkor is így terveztük. Krisztinek volt még 1, nekem pedig 2 tartalék napom a gépeink indulásáig, így az óceánt mindenképp látni akartuk, el akartunk jutni a „világ végére”, Finisterrébe. Ez a kisváros az Ibériai félsziget és egyben Európa legnyugatibb csücske, ezért nevezik a világ végének. Aztán Gui elköszönt tőlünk, mert ő gyorsabban haladt.

Érdekes, hogy ma megint nem volt fontos a fényképezés, nem is készült fotó erről a szakaszról, amit persze most már bánok, de akkor ott nagyon mehetnékünk volt már. Furcsa kettősség ez, egyfelől lassítottam volna, hogy ne érjen még véget, tartson akár örökké is ez az út, másfelől pedig nagyon szedtem a lábam, megállíthatatlanul haladtam a cél felé… Később egy magyar nő szólított meg, talán Marika, ha jól emlékszem a nevére. A hátizsákomon lévő koronás címert vette észre és megörült nagyon, hogy végre magyarokkal találkozott. Elmondta, hogy augusztus 28-án indult útra, de nagyon lassan haladt, leesett a körme, hasmenést is kapott és 2 napig feküdt a parókián Leonban, ahol egy kicsit rendbe hozták. Elköszöntünk tőle, mert tényleg nagyon lassan haladt szegény.

Nemsokára elmentünk a Lavacolla településen lévő reptér mellett is, ahonnan majd a mi gépmadaraink is felszállnak 1 illetve 2 nap múlva. Egészen közelről láthattuk a repteret, a Camino útvonala ugyanis közvetlen a reptér kerítése mellett haladt, jobban mondva a repteret építették rá a történelmi nyomvonalra, így jobb híján nem tehetett mást a sok zarándok, mint sem a kerítés mentén araszolt. Ahogy ott bandukoltunk, egyszer csak iszonyú dübörgéssel belehasított a reggeli csendbe egy éppen felszálló Ryanair repülőgép, ami közvetlenül mögöttünk emelkedett a magasba. Döbbenetes érzés volt. Egyszerűen nem illett oda. Egy pillanatra megálltunk és néztük a repülőt. Mintha csak egy jelet kaptunk volna, hogy nemsokára vissza kell térnünk a civilizációba, magunk mögött hagyva ezt a csodálatos, természeti jelenségekkel és emberi érzésekkel teli világot. Vajon kik ülhetnek rajta, zarándokok, turisták, kik? Holnap és holnapután mi is ott leszünk… Kriszti agyán még átvillant valami, de azt csak később mondta el. Szótlanul, magunkba merülve mentünk tovább. Lassacskán elértük Santiago határát, közeledett a cél és előkerült a fényképezőgép is. :-)

El Camino 886_1.jpg

A városba vezető út mentén hatalmas emlékművek sorakoztak.

El Camino 890_1.jpg

Iszonyú sokáig tartott Santiago elővárosán végig menni. Az időjárás nem tűnt túl barátságosnak hozzánk, szél és hűvös levegő kísért minket, de eső nem esett. Egy pálmafákkal körbevett parkban megpihentünk egy kicsit.

El Camino 894_1.jpg

El Camino 893_1.jpg

El Camino 897_1.jpg

Útközben láttunk néhány albergue táblát, de nem nagyon foglalkoztunk vele, mert még aznap tovább akartunk menni Finisterrébe. Még csak dél körül járt, amikor az óvárosban lévő szűk kis utca végén megpillantottuk a katedrális tornyát. Összeszorult a gyomrom… :-)

El Camino 901_1.jpg

…aztán egyre közelebb került…

El Camino 902_1.jpg

Már nagyon közel voltunk a katedrálishoz, az izgalomtól nem is tudtam másra gondolni, csak arra, hogy hamarosan ott leszünk és magunk mögött hagyjuk a 800 km hosszú El Caminót. Se jobbra, se balra, csak előre tudtam figyelni. Bevonulásunkat Guillermo kapta lencsevégre, aki már előttünk beért és profi fotós lévén oldalról egy lépcsősor tetejéről fotózta a beérkező zarándokokat. Íme:

IMG_5731_1.jpg

Aztán egyszer csak ott állt előttünk a katedrális!

El Camino 903_1.jpg

Jobban mondva mi álltunk előtte megilletődötten és csodálattal bámultuk a lenyűgöző, monumentális építményt, a szakrális tér színhelyét, ahogy fölénk magasodott.

El Camino 906_1.jpg

Egészen elszorult a torkom, akkor fogtam fel, hogy vége, hogy ez az út bevégeztetett, miközben eufórikus érzés lett rajtam úrrá.

El Camino 907_1.jpg

Ahogy ott nézelődtünk a katedrális előtt, észrevettük Bojant, aki egy sráccal beszélgetett. Üdvözöltük egymást és gratuláltunk a beérkezéseinkhez, amikor felismertük, hogy a másik srác nem más volt, mint Balázs! Szegény, nagyon lefogyott, szinte csont és bőr volt, de a kedve az csupa derű. :-) Már nagyon régen nem láttuk őt, nyilván sokkal gyorsabban haladt, mint mi. Kiderült, hogy már 4 napja beérkezett és azóta itt volt Santiagoban, mivel csak másnapra, vasárnapra szólt a repülőjegye. Nem ment le Finisterrébe, mert a város itt tartotta. Ahogy elmesélte, egyszerűen élvezte, hogy mindennap beérkezett valaki a régen nem látott zarándoktársak közül és mindig volt kivel örömködni és ünnepelni. Ezt el is tudtam képzelni, mert az egész tér hatalmas örömmámorban úszott, mindenki mosolygott, olyan volt, mintha egy nagy adag happy dózist fújtak volna be a térre. :-) Elbúcsúztunk és megkerestük a zarándokirodát.

Amint ott bolyongtunk, kibe botlottunk…? Fabrice! Váltottunk vele pár szót, gratuláltunk egymásnak, majd megmutatta, hogy merre van az iroda. A zarándokirodát azért kell felkeresni, mert a credencial-ba (zarándok útlevélbe) szorgosan gyűjtögetett pecséteket ott ellenőrzik. Ha mindent rendben találnak, azaz az utolsó 100 km-en minden napra van egy pecsét (egyes források szerint 2 pecsét) és az alberguék közötti távolság alapján feltételezhető, hogy nem busszal vagy taxival tetted meg a távot, akkor kiállítják a compostelát, azaz a zarándokút megtételét bizonyító okiratot. Ez nem vicc, tényleg volt, aki buszozott és többen taxival cipeltették a csomagjaikat. :-( És akkor jöjjön a fotó a credencialról, amely addigra megtelt szebbnél szebb, díszes bélyegző lenyomatokkal.

201207165026_1.jpg

Nos, mi is beálltunk a nem rövid sorba, hogy hozzájussunk a hőn áhított dokumentumhoz. A lépcsőn felfelé kígyózó sor az emeleten, az irodában végződött.

El Camino 933_1.jpg

Mindenki nagyon türelmesen és fegyelmezetten várt a sorára.

DSC0000646_1.jpg

Egy űrlap kitöltése után még egy két kérdés … és … ez az, megvan! :-) Végre kezembe vehettem a latin nyelven kiállított, névre szóló compostelát! 1 euróért még egy kis karton hengert is lehetett venni hozzá, hogy épségben hazaérjen. Ez a dokumentum oly nagy jelentőséggel bír, hogy még a város nevében is szerepel: Santiago de Compostela. És akkor íme a fotó.

201207165031.jpg

A zarándokiroda után elindultunk, hogy megkeressük a városból kivezető utat, ahol stoppolni szándékoztunk Finisterrébe. Nem sok időnk volt nézelődni, mert már 2 óra is elmúlt és még 90 km állt előttünk. Ott bolyongtunk már másfél órája, de nem találtuk az utat. Végül lerogytunk egy parkban egy padra és tanakodtunk, mit tegyünk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy Santiago nem akart minket elengedni, a maga módján marasztalt minket, mint ahogy Balázst is. Döntöttünk, maradunk. Másnap úgyis vasárnap és a szent misét meg akartuk nézni, az egész Finisterre egy nagy rohanás lett volna oda és visszafelé is, hogy délre visszaérjünk. Így legalább maradt még cél, hogy majd legközelebb, talán jövőre vagy azután az óceánig vezessen az utunk. Mert, hogy lesz még Út, az biztos!

Elindultunk tehát vissza a városba a katedrális felé alberguét keresni. Mondanom sem kell, hogy a városközpontban lévő összes elérhető árszínvonalú szállás addigra már full volt, így hűek maradtunk önmagunkhoz és bolyongtunk, mint gólya f..s a levegőben albergue vadászat címén. Összefutottunk még Guillermoval, aki ajánlott néhány címet és megbeszéltünk vele egy esti búcsú borozgatást. Elindultunk tehát visszafelé az úton. :-) Igen, azon az úton haladtunk visszafelé, ahol pár órája még izgatottan vártuk, hogy célba érjünk, most pedig ugyanott haladtunk csak ellenkező irányba. Vicces volt, ahogy sorra érkeztek a zarándokok, Buen Camino, Buen Camino ismételgettük egyre és csak mentünk, mentünk visszafelé. Az Albergue Aquario magyar hospitaleroja - aki történetesen szintén Balázs volt – igyekezett nekünk segíteni, telefonálgatott a környékbeli szállásokra, hogy hol van még szabad hely és ne kelljen felesleges köröket futnunk. Végül a város legelső alberguéje, a San Lazaro bizonyult nyerőnek, ami „mindössze” 2 km-re volt a centrumtól. :-) Mi az nekünk! Éppen a nagy emlékművekkel szemben volt, ott, ahol délelőtt fotózkodtunk. Majdnem teljesen üres volt, ami érthető, mert a többség inkább a centrumban szállt meg a drágább hotelekben, nekünk viszont addigra már alig maradt pénzünk. Nagyon szép kis szállást kaptunk, teljesen felújított, modern, hatalmas konyhával és társalgóval, tiszta vizesblokkal. Mert megérdemeltük! :-) Ráadásul a mi szobánkban rajtunk kívül nem is aludt más, ilyen sem volt még a Camino alatt! Itt 2 éjszakát is el lehetett tölteni, ami számomra azért volt fontos, mert az én gépem csak hétfőn indult.

DSC0000647_1.jpg

Gyors fürdés, aztán vacsi a konyhában. Itt voltak a német lovagjaink is, akik előző este megvendégeltek a spagettijükkel és megint főzőcskéztek valamit. Ma azonban fényes nap virradt, mert végre hozzájuthattam a paellához, amit tegnap óta cipeltünk. Be a mikróba és nyami! :-) Mit mondjak, nem voltam elájulva, de az is lehet, hogy már irreálisan nagy elvárásokat támasztottam eme tradicionális spanyol étel iránt. Hát ennyit a paelláról. Mindenesetre jóllaktam, aztán újfent elindultunk a katedrálishoz, mert hogy ma még nem mentünk eleget… :-) Újabb 2 km… Ekkor már elmúlt 6 óra és a nap is kezdett kisütni, így egy gyors fotó is készült a pálmafás parkban. Mégiscsak élethűbb a pálmafa napsütésben… :-) Tehát íme a javított verzió.

El Camino 914_1.jpg

Különös látványt nyújtott a katedrális sziluett szerű tornya a lemenő nap sugarainak ellenfényében.

El Camino 918_1.jpg

És még mindig sütött a nap, amikor beértünk a katedrális előtti lépcsősorhoz.

El Camino 919_1.jpg

Izgatottan néztünk körül, hátha lesz itt egy-két régi ismerős. Nem sokáig kellett várnunk, amíg egyszer csak ránk köszönt Diane és Pablo, a babakocsiban pedig ott mosolygott a bájos kis Luna! Hihetetlen jó érzés volt! Annyira megörültünk egymásnak, hiszen nagyon régen nem találkoztunk velük! Diane majdnem sírt örömében és meghatottságában! Ő is sokat fogyott.

El Camino 922_1.jpg

Az este fantasztikus volt Santiagoban! A spanyolok amúgy is nagyon szeretnek ünnepelni, de itt nemcsak ők, hanem mindenki ünnepelt! Az egész városon óriási happening hangulat uralkodott. Az óvárosban lévő szűk kis utcák tele voltak bárokkal, a kerthelységekben a zarándokok és családtagjaik, barátok és szerelmek zsezsegtek, izzott a levegő és én mindennek a részese lehettem! Minden utcában ránk köszönt valaki, akikkel az út során találkoztunk, nagyon élveztem az egész hangulatot! Napokat tudtam volna még ott eltölteni! Különösen azért, mert még vártam valakit… :-) Este fél 10 körül elindultunk a csekély 2 km-re lévő szállásunkra, hogy aztán másnap délelőtt ismét visszatérjünk és részt vegyünk a szent misén. Buenos noches, Santiago!

(Lesz még post a másnapról és a hazaútról is.)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr564661121

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.