El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 21. nap: León - Hospital de Órbigo (36 km)

2012. január 21. - Andrea az El Caminón

Egy ájult zarándoknő feküdt az út szélén, de jött a mentő. Hosszú vándorlás után egy mesebeli albergue lett a jutalmam, kaptam szőlőt, mézet és Kriszti is jelentkezett. :-)

Fél 6-kor keltem és fél 7-kor már teljes menetfelszerelésben álltam. Az egy órás reggeli készülődési idő nálam nagyon jónak mondható. A szálláson kaptunk reggelit, így nem kellett üres gyomorral indulnom. Emilio amigóm várt már rám az udvaron, együtt indultunk ki a városból.

Nagyon szép volt León reggel is, különös hangulat lepte el a várost. Emilio persze mindig besétált a fotó közepére, ott látható az utca kellős közepén. :-)

Elég hosszú volt a városból kivezető út és többen is jöttek velünk egy ütemben. Kisebb csoport alakult ki főleg franciákból, ami egy picit zavaró volt. Egy meredek utcánál Emilio hátulról tolt a hátizsákomnál, ezáltal szó szerint szaladtam felfelé az emelkedőn. :-) Nem sokat vacakolt az öreg, ha éppen úgy érezte szükségét, akkor az egyik mellékutcában nekiállt pisilni, csulázott egyet és nem a járdán, hanem az úttest szélén haladt szemben az autó forgalommal. Gondolom a lábának komfortosabb lehetett a puha aszfalt, mint a kőburkolatú járda. Olyan volt a túrakalapjában, mint Peter Sellers New Yorkban bolyongva az Isten hozta, Mister című filmben. Aztán úgy 2 óra múlva a második bárban már leült öreg barátom, én viszont nem, mert hát ugye spóroltam. Akkorra már igencsak kevés pénzem maradt. Elbúcsúztunk hát, én pedig haladtam tovább, egyáltalán nem éreztem fáradságot, nagyon jól ment a gyaloglás. A táj viszont dög unalmas volt.

Egyszer csak egy nagyon rossz élményben volt részem. Már messziről láttam, hogy egy zarándok fekszik az út szélén és többen körbeveszik. Közelebb érve ismertem fel, hogy a sérült nő azon franciák közé tartozott, akik ma ugyanabban az alberguében szálltak meg, mint ahol én. A nő nem volt eszméleténél. Valószínűleg eleshetett, mert a térde véres, sebes volt, de hogy előbb megszédült és attól esett el vagy elesett és attól vesztette az eszméletét, nem tudtam megállapítani. A honfitársai próbálták élesztgetni, sikertelenül. Én annyit tudtam segíteni, hogy a lába alá tettem a hátizsákját, hogy magasabban legyen, mint a feje, de az eszméletét nem nyerte vissza. Jött egy spanyol nő, aki telefonon azonnal hívta a mentőket és próbálta őket elnavigálni, hogy hol lehetünk. Nem vártam meg, míg odaér a mentő, mert már túl sokan voltunk körülötte, nem akartam lábatlankodni. Megkérdeztem a társaitól, hogy tudok-e még segíteni valamit, de ők megköszönték és mondták, hogy menjek nyugodtan. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, elég rémisztő volt a hölgy állapota, de igyekeztem magam megnyugtatni, hogy nemsokára érkezik a segítség.

Amint bandukoltam tovább, egyszer csak megcsörrent a telefonom, Kriszti hívott. Olyan aranyos volt, azt mondta, hogy hiányzom neki! :-) Mondtam, hogy ő is nekem és még sosem tudni, az is lehet, hogy egyszer majd utolérem. Elbúcsúztunk és mentem tovább. Jól esett, hogy felhívott! Kb. 10 óra lehetett, amikor megéheztem. Időben nagyon jól álltam, de nem akartam beülni bárba, így egy padon megreggeliztem. Megittam a tegnapról maradt gyümölcsjoghurtot és ettem hozzá egy zsemlét. Feltöltődve energiával indultam tovább a célként kitűzött San Martin del Camino település felé, ami kb. 25 km Leóntól.

Már nagyon kellett pisilnem, amikor egy faluban megláttam egy jégkrémes táblát. Gondoltam, hogy itt majd iszom egy caffé con leccét és összekötöm a kellemeset a hasznossal. Így is tettem, kértem egy kávét, de kiderült, hogy itt nem volt WC. Puff neki, ez 1 eurómba került. Na mindegy. A bolt előtti padon ücsörögve kortyolgattam a kávémat, amikor mellém ült egy olasz pasi, aki megkínált szőlővel. Megbeszéltük az országzászlóink színét, meg hogy vertikál meg horizontál, aztán elbúcsúztunk. Most hogy írom ezeket a sorokat, szinte itt cseng a fülemben, hogy végig az úton hányszor és hányszor hallottam ezt a köszönést: Buen Camino! Ennek a két szónak ott valami egészen mágikus hatása volt! Tele volt jó érzéssel, szeretettel, őszinteséggel. És ezt naponta ezerszer megkaptam! :-)))

Ahogy elindultam, éreztem, hogy nagyon jó időben vagyok, legkésőbb 2-re bent leszek a célállomáson, a 3 eurós szálláson. Így is történt, már fél 2-re odaértem. Bementem és először is megkérdeztem a hospitalerot, hogy szabad-e használnom a toilettet, amit természetesen készséggel megengedett. Aztán úgy döntöttem, hogy mivel nagyon jó időben vagyok, mégsem maradok itt, hanem továbbmegyek. Kértem még az üvegembe vizet és megköszöntem a kedvességét, majd újra elindultam. Pedig nagyon jó kis alberguének tűnt, de én akkor már nem bírtam megállni, valami mocorgott bennem, hogy talán utol kellene érnem Krisztit. Ha ilyen ütemben haladok - gondoltam - akkor pár nap múlva behozom a lemaradásomat. Boldogan és elszántan indultam neki a majd` 8 km-es távnak. Ekkor már nem sok ember haladt el mellettem, csupán néhány ismerős arc: a kalapos spanyol srác, aki Puente Villarentében főzött, a norvég fiú, aki ugyanott kért a lecsónkból és Grant, a skótszoknyás angol, aki az egész utat adományokból finanszírozta.

Megint csak hangos éneklés lett az unaloműző technika a gyaloglás alatt, amit kezdtem tökélyre fejleszteni. A repertoár Paroles, paroles, Balázs Fecó, a Nagy utazás, Edda és Udvaros Dorottya dalokból állt. Holnap majd bővítem... :-) Mire beértem a faluba, már eléggé fájt a lábam, ráadásul egy baromi hosszú hídon kellett átmennem, azt hittem sosem lesz vége.

A hídról visszatekintve nagyon helyes kis folyóparti látkép tárult elém.

 

Már nagyon fáradt voltam, jól esett megérkezni. A parókiánál szálltam meg, ami olyan volt, mint egy mesebeli, varázslatos házikó!!!

A belső udvar egyik falát egy hatalmas festett kép díszítette. Olyan érzést keltett, mintha már újra a hegyek között járnánk.

A fáradt vándorokat zöldség, gyümölcs, friss víz és virág fogadta. Szabadon lehetett belőle venni, ha megkívántad.

A hátsó udvar is nagyon hangulatos volt. Grant, a skótszoknyás angol itt állította fel a sátrát és éppen a norvég fiút masszírozta, amikor odaértem.

Itt szállt meg a kalapos spanyol srác is, meg a duzzogó arcú izraeli kiscsaj is, akitől kaptam egy fél doboz mézet. Valahogy eddigre már a legtöbb ismerős archoz társítottam valamilyen jelzőt, akiknek nem tudtam a nevét. Nagyon jó kis szállás volt, igazán otthonosan éreztem magam. Fürdés után  kiültem a kertbe naplót írni, aztán vacsi után hamar elaludtam, mert ma igen sokat haladtam. Büszke is voltam magamra! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr203644108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.