El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 14.nap: Hontanas - Itero de la Vega (20,5 km)

2011. november 26. - Andrea az El Caminón

Megjelent Castrojeriz, egy csókos bácsika peregrinákra vadászott, a Camino sztárjaivá váltunk, dolgunk volt, mely bevégeztetett.

DSC0000238_1.jpg

Reggel hallottam, amikor Juliék elmentek fél 6 körül, így lassan én is felkeltem és kimentem a mosdóba. Általában egy fél órával előbb keltem, mint Kriszti, mert ennyivel több időre volt szükségem ahhoz, hogy észhez térjek. :-) Szóval, amint kimentem a fürdőbe, egy szuper fényképezőgépet találtam a WC tartály tetején! Úgy gondoltam, hogy biztosan Juliéké lehet, hiszen csak ők voltak kint ma reggel előttem, így hát magamhoz vettem a gépet és eltettem a kis táskámba. Krisztivel megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb, ha utánuk visszük. Biztos voltam benne, hogy amennyiben az övék és észreveszik, hogy elhagyták, akkor Norbi ott fog állni valamelyik falu szélén és epedve várja, hogy megérkezzen a fényképezőgép.

Lassan a tegnap esti zajos lakótársak is el kezdtek készülődni, kiderült róluk, hogy amerikaiak. Hát nem csoda, hogy nem sikerült csöndben maradniuk! Jó fejek voltak amúgy, de roppant harsányak és teátrálisak, különösen az egyik srác, aki a társaság véleményvezére lehetett. Ez a csapat azért is volt érdekes, mert eddig még sosem láttuk őket, ellenben a mai napon többször is összefutottunk velük. De ne szaladjunk ennyire előre. Megreggeliztünk az albergue bárjában, aztán elindultunk. Az első állomás, vagyis bár kb. másfél óra múlva lehetett. Útközben Incivel is összefutottunk, így együtt mentünk be a bárba. A pultnál az amcsi véleményvezető srác könyökölt éppen és chipset vett. Megkérdeztem tőle, hogy sós-e, erre ő marhára vigyorogva és bólogatva válaszolta hogy iiiiiigeeeeen! :-)))))))) Egy ilyen egyszerű kérdés is feldobta, már kora reggel pörgött ezerrel! De nem bántam, mert olyan viccesnek tűnt a szitu, hogy rám ragadt a vigyorgása és mi is vettünk egy zacskó chipset. Érdekes, hogy itt olyan kajákat is megehettem, amiket otthon már ezer éve nem (chips, cola, csoki, mogyoró) és mégsem híztam, sőt legalább 5 kg-ra tippeltem a fogyásomat akkor. Elindultunk, Inci előre tűzött.

El Camino 419_1.jpg

Egy óra múlva beértünk Castrojerizbe. Ahogy válogattam a fotókat, észrevettem, hogy szinte egyáltalán nem fotóztam település neveket, talán csak ezt az egyet. Később aztán megkaptam a választ, hogy miért kellett megörökítenem pont ezt a táblát, de ez számomra is csak az út végén derült ki, illetve még akkor sem, hanem csak amikor végignéztem az összes képet. Hátborzongató, ahogy valami arra vezérelt, hogy lefotózzam azt, aminek csak az út vége felé derült ki a jelentősége....

DSC0000244_1.jpg

Mint általában napközben a városokban, itt sem láttunk túl sok embert tolongani az utcákon.

DSC0000245_1.jpg

Egy kis téren azonban üldögélt egy öreg bácsika a kapuban. Amint meglátta, hogy közeledem, elindult felém és valamit mondott, de persze nem értettem. Amikor odaért hozzám, akkor megfogta a karomat és csücsörített a szájával és egyre csak közeledett. A fele sem volt tréfa! Szóltam Krisztinek, hogy "gyere már, mert meg akar csókolni az öreg!" :-)) Kriszti hangosan röhögött, de az öreg ekkor meg felé indult el és az ő karját is megfogta, majd neki is csücsörített! :-))) He-he-he!! Aztán jött két német peregrina is és a bácsika nem adta fel, mindegyiket meg akarta csókolni! Hangos vihogásokkal és sikoltozással töltöttük be a kis teret! :-)) Jókat vigyorogtunk még egy darabig az öregen, aztán egy árnyat adó árkádsor alatt pihentünk meg a nagy izgalom után. Egy túraboltot is találtunk itt, ahol mindenféle túrafelszerelést lehetett kapni.

El Camino 423_1.jpg

Amikor elindultunk, a nagy kiterjedt síkságban egyszer csak ott termett egy hegy, aminek az oldalán végeláthatatlanul kúszott felfelé az út. Puff neki, már megint hegy! Azt hittem, hogy itt a Mesetán megúszom, de nem, ezt bizony meg kellett mászni. A fotó nem igazán adja vissza azt a meredek, hosszú, kígyózó szakaszt, amely előttünk állt, de állíthatom, hogy kemény menet volt a rekkenő hőségben! Mégis, jó érzés volt felérni a csúcsra, sokkal jobban ment már a hegymenet, mint az út elején!

DSC0000246_1.jpg

Föntről visszatekintve szép kilátás nyílt Castrojeriz falura és környékére. 

DSC0000247_1.jpg

Ahová egyszer felment az ember, onnan valahogy le is kellett jönni. Nem lett volna ezzel semmi gond, mert én a lefelé menetet mindig jobban szerettem, de itt 18 %-os lejtő várt ránk!

El Camino 432_1.jpg

Áldom az eszemet és Vas doktor kezét, hogy az út előtt porcerősítő szurikat adattam be a bal térdembe, mert anélkül biztosan nem jöttem volna le ezen a lejtőn! Hetekkel az indulás előtt elkezdett fájni a bal térdem, mit mondjak, soha jobbkor, mint az El Camino előtt! :-(( Elmentem hát egy specialistához, aki azt javasolta, hogy egy három alkalmas regeneráló injekciókúrával erősítsük meg a porcokat, mert ilyen nagy terhelést nem fog bírni a térdem. Nagyon jó döntés volt! A fájdalmam teljesen megszűnt és az egész úton nagyon jól szuperált a térdem, mintha egy újat kaptam volna! Meg sem kottyant ez a lejtő! :-)) Na jó, ez egy kicsit túlzás....

DSC0000249_1.jpg

Szegény Kriszti jobban szenvedett, mert amíg engem a felfelé menet, úgy őt a lejtő gyötörte meg inkább. Inci javaslatára cikk-cakkban haladt a lejtőn, így nem volt neki olyan meredek, viszont valamivel hosszabb lett az út.

El Camino 434_1.jpg

A völgy után sokat kellett még gyalogolni a nagy höségben, így nagyon megörültünk egy árnyékos pihenöhelynek, ahol ismét összefutottunk az amcsikkal. Megint elég harsányak voltak, de hát ezt már megszoktuk a fiatal csapattól. Most is a véleményvezér srác volt a leghangosabb, de a fáradság ellenére nagyon happy volt a társaság. Végre beértünk az Itero de la Vega nevü faluba, ahol csodálkoztam, hogy nem áll az út szélén Norbi a fényképezögépre várva. Vajon hol lehettek, tanakodtunk, hogyan fogjuk nekik visszaadni a gépet. A kis faluban több albergue is volt, az elsö rögtön a falu szélén. Nagy teraszán, ami bárként is funkcionált, már több zarándok üldögélt. Nekünk azonban azon a napon csendesebb helyre volt szükségünk, így hát tovább mentünk és megkerestük a legtávolabbi alberguét, ami egyúttal a legolcsóbbnak is bizonyult. Nagyon jó választásnak tünt, hiszen rajtunk kívül csupán négyen voltak az egész szálláson és ez így is maradt egész nap, nem jött utánunk már senki! Válogathattunk az ágyak közül, amelyek végre nem emeletes ágyak voltak. Éppen jókor kaptuk ezt a nyugis szállást, mert elég sokat kivett belölünk a mai es elözö napi etap. Ezen a szálláson ingyenesen és korlátlanul használhattuk az  internetet, így talán mondanom sem kell, hogy a számítógép melletti ágyat választottam! :-)))

Itt találkoztunk egy német sráccal, Alex-szel, aki július 5-én kezdte a gyaloglást Németországban és baromira nem sietett. Itt volt még egy másik német, egy idösebb pasi, aki úgy nézett ki, mint egy hajóskapitány, pedig magasrangú pénzügyi vezetö volt a német kormánynál még nyugdíjazása elött. Gyors zuhi és mosás után szóltam Krisztinek, hogy nézze meg a fényképezögépet, mert én nem értek hozzá, vajon kik lehetnek a képeken. Furcsa volt ugyanis, hogy Norbiék nem várták a gépet sehol, nem találkoztunk velük aznap. Amikor megnéztük, elképedve láttuk, hogy az amcsik vannak a képeken! Hihetetlen! Egész nap kerülgettük egymást, nem véletlenül tette oda elénk a sors öket, dolgunk volt velük. Az az érdekes, hogy a tegnap esti szállás, vagyis Hontanas elött még sosem láttuk öket, ma viszont egy csomószor összefutottunk velük, kiderült tehát, hogy miért. Biztos voltam benne, hogy nem mentek tovább a következö faluba, mert az utolsó pihenönél már nagyon ki voltak készülve ök is, de azt is tudtam, hogy a falu legelsö alberguejében lesznek. Elindultunk tehát, hogy visszaadjuk a fényképezögépet a jogos tulajdonosának.

Nem tévedtem, az amcsik valóban ott ültek az albergue teraszán és söröztek. Ott volt a véleményvezér chipses srác is, akihez odamentem és megkérdeztem, hogy nem hiányzik-e valamijuk. Nem nagyon értette, hogy mit akarok, erre úgy kérdeztem, hogy nem vesztettek-e el valamit. Ekkor elkomolyodott, elkezdett hebegni és oh my godozni és mondta, hogy a baratnöje elhagyta a fényképezögépét, mire én elövettem a gépet és átadtam neki. Hatalmas ovációban törtek ki, teátrálisan örjöngtek örömükben, így csak amerikaiak tudtak örülni! A srác elszaladt a barátnöjéért és pár perc múlva a csaj sikítozva szaladt át az udvaron felénk. Ö is nagyon örült és rikoltozott, adott két puszit és gyorsan lefotóztatta magát velem. A Camino sztárjai lettünk, lehet, hogy másnap a New York Times is lehozta a cikket! :-) Még meghívott sörözni is a kiscsaj, így levezettük a nagy feszültséget és lazítottunk kicsit. Mit mondjak, jó volt már megszabadulni a masinától, mert már nagyon nyomasztott, hogy cipeltem egy drága fényképezögépet, amiröl tudtam, hogy nem az enyém, másnak pedig biztosan hiányzik. A dolog érdekessége még, hogy soha többet nem láttuk ezt a társaságot. Sem ez elött a nap elött (csupán este a szálláson), sem ezután nem találkoztunk velük. Ma viszont többször is, hiszen dolgunk volt velük, de mivel a dolog bevégeztetett, többször már nem láttuk öket. Érdekes, ugye?

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr263397224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bambulili 2011.11.26. 23:10:20

A kólával én is így voltam. Itthon szinte sosem iszom, a caminon sokáig kívántam. Aztán "leszoktam" róla, mert a kólát okoltam a rossz alvásom miatt.

A kajálás nagy probléma volt nálam. Szinte minden nap tonhalkonzervet ettem bagettel.....:-) Ismerős a menü?