El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 12. nap: Agés - Burgos (24 km)

2011. november 14. - Andrea az El Caminón

Reggel űrhajóból lőttek ki, majd holdbéli tájakon jártunk és találkoztunk egy vérszomjas fenevaddal, az este pedig pénzcsörgéstől és telefonos ébresztőtől volt hangos.

Ma először fordult elő velem, hogy elaludtam, 1/4 8-kor ébredtem fel. Elfelejtettem beállítani a telefonomat, Kriszti pedig nem szólt, hagyott aludni. Gyorsan összekaptam magam és 3/4 8-kor, vagyis a megszokott időben már indultunk is. A fél órás rekord gyorsaságú készülődéstől viszont teljesen szétestem, hiszen a reggeli szintidőm minimum 1 óra, de otthon inkább másfél volt. Úgy éreztem magam, mint akit űrhajóval lőttek ki, pedig a 30-as busz sebességéhez volt hozzászokva. :-) Szédelgésemből a friss levegő térített észhez, mivel az előző napi szeles idő után nagyon hideg reggelre ébredtünk. Ha már űrhajós hasonlattal éltem, akkor maradjunk is annál, mert hamarosan holdbéli tájra érkeztünk. Markáns köves, sziklás, bokagyötrő utakon haladtunk és mint annyiszor, itt is nagy hasznát vettem a túrabotomnak.

El Camino 375_1.jpg

Nemsokára egy ismerős pár köszönt ránk, akiket már nem láttunk néhány napja. A fiatal lengyel házaspárral futottunk össze, akik a Camino előtt 2 héttel házasodtak össze és nagyon megörültek a találkozásunknak.

El Camino 376_1.jpg

Tovább bandukoltunk, de az első faluban nem volt nyitva a kávézó, majd a másodikban igen, de ott meg nem volt rendes ennivaló. Az egyik asztalnál észrevették, hogy enni szerettünk volna, de nem volt mit, erre odahozták nekünk a sütijüket. Annyira jól esett! Tényleg úgy figyeltek egymásra a zarándoktársak, mindig jött valahonnan egy kis segítség, ha gondunk akadt! Így már megint nem haltunk éhen, kibírtuk a harmadik faluig, ahol a teraszon éppen a magyarok ültek: Inci, Anett, Juli és Norbi. Ők már megreggeliztek, Anett pedig megemlítette Krisztinek, hogy majd az út végén adja vissza a tűt és cérnát, amit a vízhólyagjaira kért kölcsön. És ha közben Krisztinek is szüksége lett volna rá? No comment... Aztán ők el, mi pedig kényelmesen nekiláttunk a bocadillos és caffé con lecce összeállítású reggelinknek. Ahogy ott reggeliztünk, észrevettem a túloldalon egy tipikus caminós vérebet! 

El Camino 379_1.jpg

Muszáj voltam lefényképezni, mert annyira jellemzően békés, birka kutyus volt! :-) Amikor még csak készülődtem a Caminora, sokat olvastam az útról és több helyen érintőlegesen megemlítették az El Camino vérszomjas kóbor kutyáit, de sehol sem fejették ki a témát bővebben. Így esett, hogy a Budapesti Camino Klub egyik rendezvényén feldobtam a labdát az utat már megjárt zarándoktársaknak, hogy meséljenek egy kicsit a hírhedt kóbor kutyákról. Általános derültség lett úrrá a teremben, most már tudom, hogy miért. A rendezvényen mindenki biztosított afelől, hogy a kutyák nem zarándokot esznek és hozzá vannak szokva a sok emberhez, de ezt most már sokadjára magam is megtapasztaltam. Tényleg nem kell félni tőlük, annyira hozzá tartoznak az úthoz, hogy egyáltalán nem mozdulnak rá az emberekre. Ez a kis aranyos példány is betartotta az etikettet és megvárta, míg szóltunk neki és odahívtuk magunkhoz.

El Camino 380_1.jpg

Amikor odajött hozzánk, nagyon hálás volt, hogy végre kutyaszámba vette valaki és kicsit játszottunk vele. Aztán amikor letörtünk egy kis falatkát a bagett végéből, akkor úgy csinált, mintha szívességet tett volna nekünk és így bólogatott "...jól van na, nem bánom, legyen kedvetek szerint, elfogadom ezt a kis kóstolót, ha már így rám tukmáljátok... nyam, nyam..." :-)

El Camino 382_1.jpg

Egyszer csak befutottak Lunáék, akik a mi asztalunkhoz ültek le. Szegény kis Luna dzsekijét elveszítették valahol, leeshetett a babakocsiról, ráadásul be volt kötve szegénykének az ujjacskája, mert este belenyúlt a fürdőkád lefolyójába és beszorult oda. Ők egyébként mindig magánszálláson aludtak a pici miatt. Ennél az asztalnál mondtam el nekik azt a fantáziámat, ami már napok óta ott motoszkált a fejemben velük kapcsolatban. Az a kép élt a fejemben, hogy ők hárman valahogy a Szent Családot jelenítik meg itt a Caminon. Lehet, hogy túlságosan elrugaszkodott a képzeletem a valóságtól, mégis azt fantáziáltam, hogy Diana testesíti meg Máriát, Pablo Józsefet és némi képzavarral Luna -aki történetesen kislány- a kis Jézust. Olyan harmónia volt közöttük és olyan hihetetlen nyugalommal, derűvel és boldogan haladtak a céljuk felé, hogy egyszerűen áradt belőlük a jóság és a szeretet! Most, hogy így visszagondolok rájuk, nem is emlékszem, hogy a kis csöppséget valaha is hallottam volna sírni, pedig nagyon sokszor összefutottunk velük. Szóval, nekem ott ők voltak a Szent Család.

El Camino 385_1.jpg

Ahogy így békésen társalogtunk, hirtelen Anett viharzott vissza lélekszakadva, hogy nincs meg a pénztárcája. Keresgélte össze-visszal, de mondtuk neki, hogy nem volt itt az asztalunkon, mert biztosan észrevettük volna. Bement a bárba és még a pincért is kérdőre vonta, elég kellemetlen volt. Amikor feldúltan kijött, akkor mondtam neki, hogy nézze meg még egyszer a hátizsákjában, biztosan ott lesz. Alighogy kimondtam, a kezébe vette a pénztárcát és megkönnyebbülve felsóhajtott, hogy megtalálta! Nem bírtam megállni, hogy ne mondjam neki, gondolkodjon el, miért kapta ezt a visszafelé 6 km utat, de szerintem nem fogta fel, hogy miről beszélek...  Aztán velünk együtt indult el, de leváltunk tőle, mert nem akartunk az ipari területen, pláne nem busszal menni!

Burgosba érve nagyon lehangolt minket, hogy egy nagyvárosba érkeztünk és sokat kellett városi forgalomban, aszfalt járdán haladnunk. Addigra már jól kitapasztaltuk a földutak, sziklás, köves utak és az aszfalt utak közötti különbségeket. Nem akartam elhinni régebben, de valóban így van, hogy sokkal megterhelőbb a látszólag sima aszfalton gyalogolni, mint akár egy köves úton, a földút pedig mindennél kényelmesebb és sokkal rugalmasabb járást tesz lehetővé, kíméli az ízületeket. Ennek tükrében nem lelkesedtünk a nagyvárosoktól, de nem tehettünk mást, nem tudtuk kikerülni.

El Camino 387_1.jpg

Jócskán délután felé járt már, a nap is vakítóan sütött, sehol egy árva felhő az égen. Leültünk hát egy padra és sütkéreztünk egy kicsit a napon. Megállapítottuk, hogy nem láttunk még egyetlen ócska kocsit sem Spanyolországban, de a szegénységnek még a nyomát sem. Krisztinek különösen tetszettek a spanyol buszok, tényleg nagyon szépek, színesek és változatosak voltak. Sokat nevettünk azon, hogy vajon hol lehet Fabrice és vár-e minket? Nem láttuk már 2 napja Christian-ékat sem, a német nyugdíjas lovagjainkat pedig valószínűleg már egyáltalán nem fogjuk látni, mert ők Burgosban befejezik az utat.

Nekikerekedtünk, hogy megkeressük az alberguét. Azt tudtuk, hogy a katedrálishoz közel van, így toronyiránt mentünk és viszonylag hamar megtaláltuk. Egész jó, felújított, 6 emeletes modern szállásra lektünk és még alsó ágyat is sikerült kapnunk! A bejáratnál egy zarándok szobor üdvözölt bennünket. :-)

El Camino 402_1.jpg

Fürdés után elmentünk vacsorát venni, főzni nem tudtunk, mert nem volt konyha csak étkező. Jó messze találtunk egy szupermarketet, ahol túlvásároltuk magunkat. Vettünk tusfürdőt, (Kriszti még testápolót is), sajtot, paradicsomot, paprikát, kenyeret, szalámit, salátát, joghurtot és chipset. Visszafelé megnéztük a katedrálist, ami lenyűgöző méretű és lélegzetelállítóan szép volt! Eddig ez tetszett a legjobban nekem!

El Camino 389_1.jpg

El Camino 392_1.jpg

A valószerűtlenül kék égbolt gyönyörű kontrasztot képzett a katedrális felett, amitől még látványosabbá vált az amúgy is impozáns épület!

El Camino 393_1.jpg

El Camino 396_1.jpg

Belül nem lehetett fotózni, így csak ezt az egy képet sikerült elsütnöm.

El Camino 398_1.jpg

Kicsit leültünk a katedrális melletti téren egy padra és csak nézelődtünk. Éppen már éledeztek az emberek, befejeződött a szieszta és egyre többen ültek a padokon vagy csak sétálgattak. Két új megállapítást is tettem, ami tanulságos lehet nekünk magyaroknak is. Az egyik, hogy a spanyol férfiaknak nem derogál foglalkozni a kisgyerekekkel, tolni a babakocsit és játszani a pici babákkal! Nagyon sok apukát láttam, akik önfeledten és szívesen töltötték idejüket két kicsi gyerekükkel vagy akár csak eggyel, de anyuka nélkül, aki addig talán épp a vacsorát készítette. Ez nem burgosi jelenség volt, hanem egész Észak-Spanyolországra jellemző tény. A másik megfigyelésem, hogy az idős spanyol nénikék nagyon adnak magukra! Egyetlen idős hölgyet sem láttam otthonkában lófrálni az utcán vagy kopott mackónadrágban és ócska kardigánban. Ez sem burgosi jelenség csak itt tudatosult bennem. A legkisebb faluban is szépen felöltözve, majdnem ünneplőben, de mindenképp csinosan léptek ki az utcára az idős emberek, főleg a nők. Nem hinném, hogy ez feltétlenül pénz kérdés lenne, inkább igényességről van szó, amiben lenne még hová fejlődnünk nekünk magyaroknak.

Egy idő után lehűlt a levegő, így bementünk a szállásra, ahol összefutottunk Annamariékkal. Megörültünk egymásnak, jó volt őket újra látni, hiszen már jó néhány napja nem találkoztunk velük. Ez a szállás volt az egyetlen, ahol lifttel kellett felmenni az emeletre, mivel a legfelső, hatodik emeleti szobában kaptunk helyet. A lift ajtaja közvetlenül a szobában volt, így este 10-ig egyfolytában liftajtó nyitás-csukás hangokat lehetett hallani. Ezután viszont pénzcsörgés hangokat hallhattam egész közelről, mivel a felettem lévő 2 méteres spanyol pasinak az összes aprópénze kiszóródott és persze az én ágyam alá. Segítettem neki a fejlámpámmal összeszedni, de reménykedtem, hátha reggel még találok egy kis aprót. :-) Amikor már végre elaludtam volna, akkor meg egy rádió ébresztett fel, de nem csak engem, hanem az egész szobát. Egy pasinak a telefonja úgy volt ébresztőre állítva, hogy a rádiója szólalt meg, csak éppen az időzítést nem megfelelően állította be. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha tudta volna, hogyan kell kikapcsolni. De nem tudta, egyem a szívét, a telefonos rádió pedig egyre hangosabban szólt. Szegény pasi össze-vissza nyomkodta, de a sötétben nem látott semmit. Erre odaállt a liftajtóba, kitámasztotta azt, így kellemes liftvilágnál próbálta csitítgatni a XXI. század vívmányát. És a zene egyre hangosabban szólt. Már három pasi állt a liftajtóban és nyomkodták a gombokat vadul, teljesen önzetlenül (duguljál már el végre!)  próbáltak segíteni a szerencsétlen pacáknak, aki addigra már nagyon zavarban volt, mert közben a szobában már mindenki dőlt a röhögéstől. Amikor végre elnémították a szerkezetet, hangos tapsvihar tört ki a teremben. Csupán egy ember volt, aki mit sem sejtve végigaludta az éjszakai szerenádot, a neve Kriszti. :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr13375186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.