El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 7. nap: Los Arcos - Logrono (29 km)

El Camino de Santiago zarándokút - 2011. szeptember 14.

2011. november 02. - Andrea az El Caminón

Választ kaptunk az Estellában látott szottyadt paprika kérdésre, lekéstünk egy bikafuttatást, estére meg félig-meddig szeparálttá váltunk.

Reggel a kávéautomatánál újabb magyarokkal találkoztunk. Juli és Norbi már hajnalban útra keltek, épp csak egy kávéra ugrottak be az albergue udvarán lévő automatához, ők a gyors tempót képviselték.

7.20-kor indultunk. A friss reggelen még jó ütemben haladtunk, semmi nem akadályozta utunkat.

Rita előrejelzése szerint felhőkre számítottunk, de hamar feloszlottak és korán forróság lett.

Mára nagyon hosszú etapot terveztünk és tudtuk, hogy ezen belül ma is vár ránk egy 12 km-es nehéz szakasz, ahol sem ivóvíz, sem település nem lesz. 9 óra után előtűnt végre Sansol falu, ahol rögtön bevetettük magunkat az első bárba.

Reggelire tojásos bocadillost rendeltünk, a szokásos félbevágós technikával. Reggeli közben mellénk telepedett egy angol srác, Grant, aki az egész Camino-t adományból járta végig. A hátán nagy felirattal hirdette, hogy "holisztikus masszázs adományért vagy ételért", s végig skót szoknyában járt. Megkérdeztem tőle, hogy mi az, amit éppen reggelizik, mire ő mondta, hogy tortilla. Erre én jól belegabalyodtam a mondandómba, mert elkezdtem dadogni, hogy "this is a spanish specialiblabla...", erre ő azt mondta, hogy jó a kiejtésem. :-) Hát így ismerkedtünk össze Granttel.

A másik asztalnál ült egy idősebb pasi, akit csak "francia humorzsáknak" hívtunk, mert mindig úgy köszönt el tőlünk, hogy "see you later, alligator". Jókat derült a saját poénján, de amúgy jó fej volt. :-) Ide pottyant még egy magyar lány, Anett, aki elég morcosan érkezett és inkább Granttel társalgott, mint velünk magyarokkal. Valahogy eltűnt a bakancsa a repülőn és Pamplonában újat kellett vennie, ami jól feltörte a lábát, emiatt elég negatív volt szegény.

A bárral szemközti kis téren érdekes műveletet figyelhettem meg. Annyira tetszett, hogy lefotóztam a folyamatot. Egy nagy kosár szép paprikával kezdődött. Nálunk kaliforniai paprikának mondanánk, de ez biztosan spanyol volt! :-)

A paprikákat egy lyukacsos fém hengerbe tették, amit egy bácsi gázláng fölött tekergetett.

A paprika megperzselődött külső héját két néni késsel lekapargatta, majd egy nagy üstbe összegyűjtötte. (Ezt nem használták fel.)

Ezután a szép, belső húsát megmosták és eltették kis üvegekbe. Így tartósították a paprikát, amit sokféle ételhez felhasználnak.

Aztán felkerekedtünk és nekivágtunk a 12 km-es hosszú útnak. Eleinte még jó ütemben haladtunk, de délutánra belassultunk, iszonyú forróság lett. Kb. fél 2-kor értünk Viena-ba, ahol - mily meglepő - egy fesztiválban találtuk magunkat. Éppen lekéstük a pamplonaihoz hasonló bikafuttatást, már csak a bikák elpottyantott nyomait találtuk itt-ott, no meg a rengeteg embert.  Elképesztő, hogy hétköznap, fényes nappal is tudnak ünnepelni! Eddig azt hittem, hogy a forróság miatt csak este bújnak elő a spanyolok, de tévedtem. Az egész város kivonult az utcákra, minden bár terasza megtelt és a legapróbb csecsemő nyakába is piros kendőt kötöttek, de minimum piros-fehérbe öltöztek. Baromi jól érezték magukat, hangosan beszélgettek, boroztak, ünnepeltek marhára, mi pedig szájtátva vonultunk végig az embertömegen. Volt egy magyar fiú, Balázs, akiről hallottuk, hogy szintén futott a bikák elől, de ekkor még nem ismertük őt.

Egy pékségben vettünk fánkot és kakaót, amit a városfalnál megettünk, majd tele energiával elindultunk a rekkenő hőségben. Találkoztunk még Incivel és Erzsivel, akik itt akartak maradni Vienában, de már nem volt hely az alberguében, így ők is továbbindultak. Nagyon elgyötörten értünk be Logronoba. A város szélén lévő parkban leültünk egy kicsit, ahol utolértek Erzsiék. Tudni kell, hogy többféle albergue létezik, van privát, egyházi fenntartású és önkormányzati, azaz municipal. A parkkal szemben állt egy nagy épület, ahová Erzsi azonnal be akart vágódni, mert az a felirat volt kiírva, hogy "Crematorio Municipal". Szóltunk neki, hogy inkább ne menjen be oda... :-) Egy hosszú hídon átkelve szembesültünk azzal, hogy a valódi municipal szálláson már nem volt hely, de mire is számíthattunk este 6-kor?

30 km után nem igazán mentünk volna tovább másik városba, így megkerestük a templomot, mert úgy hallottuk, hogy ott befogadnak. A templom melletti parókia ajtaját látva elbizonytalanodtunk, de végül többszöri kapucsengő nyomás után kinyílt az ajtó. Hurrá! :-)

Persze a parókia is megtelt, de a hospitalero (ford. vendéglátó, szállásgazda vagy háziúr) megnyugtatott minket, hogy semmi más dolgunk nincs estig, mint pihenni és zuhanyozni. Este mise után matrac osztás lesz, mindenkinek jut hely és majd a templomban fogunk aludni. Hoppá! Kriszti arcát látni kellett volna. :-)

Egy-egy zuhanyzó volt a nőknek és férfiaknak külön, de ezekre várni kellett egy társalgóban, mert nagyon sokan voltunk, így viszont volt alkalmunk ismerkedni, beszélgetni. Már sokakat ismerősként köszönhettünk, itt volt Kriszti peregrinója, a két egybotos német fiú, a zörgős zacskós kanadai nő, Inci és Erzsi, Annamari és Juci, akikkel egy gépen utaztunk Párizsig, beesett a fájós lábú Anett,  majd érkezett Balázs is, aki futott a bikák elől. Kellemes légkörben telt az idő a zuhira várva, majd este nyolckor átmentünk a templomba misére.

Nagyon szép szentmisét hallhattunk, bár nem sokat értettem belőle. Itt is kaptunk zarándok áldást, így már többszörösen áldott állapotban vonultunk vissza a parókiára. :-) Kiderült, hogy még vacsorát is kapunk, így a megterített asztalhoz ültettek minket, ahol a pap maga szolgálta fel az ételt a hospitalero és ministráns fiú segítségével. Előételként tonhalas salátát kaptunk bagettel, isteni finom volt! Ezután jött a pasta, ami penne tészta paradicsomos, ragus mártásban, majd desszertnek görögdinnye szeleteket osztottak. Mindehhez még vörösbort is szolgáltak fel és még arra is ügyeltek, hogy legyen vegetariánus változat is az ételekből. Nagyon jól laktam és minden nagyon finom volt! (A képen feketében a két egybotos német fiú is látszik.)

Ezután egy titkos folyosón mentünk át a parókiáról a templomba, az utcára már nem lehetett kimenni, mert mindkét kaput bezárták. Kriszti szenvedett is, mert nem tudott cigizni. :-) De a java csak ezután jött! Először a főhajó végén tették le a matracokat és mi úgy gondoltuk, hogy jó lesz nekünk ott, de a ministráns fiú elküldött onnan, mert a templomban csak separado (elkülönítve) lehettek a férfiak és nők. Hát jó, mentünk a pap után, aki az oltártól jobbra lévő terembe vezetett minket és letette a matracunkat. De hová?! Pont a feszület alá! Tessék Kriszti, ezt megint megkaptad! :-)

Én persze nagy okosan el akartam küldeni innen egy srácot, mondtam neki, hogy "this is separete place", de a pap megengedte neki, hogy maradjon, mert ebben a teremben már lehetett közösködni. Ki érti ezt? :-)

 

10-kor szigorúan lámpaoltás következett és mindenki hamar elaludt. Eddig sem szenvedtem álmatlanságban, de itt valami egészen különös biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy vigyáznak rám!

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr393346467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.