El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016., 25. nap: Foncebadón - Ponferrada (27 km)

El Camino zarándokút - 2016. június 24.

2017. július 23. - Andrea2

A fel nem szolgált reggeli és a foci EB között szoros korrelációt véltünk felfedezni. Jártunk felhők felett, alatt és benne is, vacsorára pedig padróni paprikát és palacsintát ettünk. Mert megérdemeltük. :-)

1_el_camino_ut.jpg

Az előttünk álló hegymenetek miatt korán akartunk indulni, ezért már reggel 6-kor lementünk a földszintre, hogy megreggelizzünk. Előző nap a hospitalero 8 eurót kért a szálláslistán feltüntetett 5 helyett, mondván, hogy az árban a reggeli is benne foglaltatik. Ezt szerettük volna valóra váltani, amikor naivan kopogtattunk az étkező ajtaján, de választ nem kaptunk. Vártunk egy kicsit, később még néhányan csatlakoztak hozzánk hasonló reményekkel, de sehol senki... 

A spanyolokra nem jellemző a kapkodás, de itt azt is megtapasztaltuk, hogy ha úgy adódik, akkor nem hogy nem kapkodnak, de ki sem nyitnak. És most úgy adódott. Elfelejtettük ugyanis, hogy előző este a foci EB-n a spanyol csapat is játszott és a hospitalero emiatt valószínűleg túl későn került ágyba - egyem a szívét - így tehát a fociláz áldozatai lettünk és üres gyomorral kellett útnak indulnunk. Máskor is volt már ilyen, nem lett volna ezzel semmi baj, ha nem szedte volna be erőszakosan reggelire a pénzt a lusta hospitalero. Na mindegy, miután kipuffogtam magam, elindultunk. Körülöttünk minden csupa ködös és nedves volt, mintha csak felhőkben jártunk volna. Fél 8 előtt értünk a Cruz de Ferróhoz, ahol valahogy megint elszorult a torkom. Ez az a szakrális hely az El Caminón, ahol a hagyomány szerint egy otthonról hozott kisebb követ lehet elhelyezni a vaskereszt tövében és ebben a kőben bármilyen gondolatot, kérést, hálát vagy terhet szimbolikusan letehetsz. 

A rövid elcsendesedés után továbbindultunk. Útközben egy újabb elhagyott és funkcióváltáson átesett bakancs mellett haladtunk el, amely lassan már megszokottá vált az út mentén, hiszen jó páran hagyták maguk mögött lestrapált cipőjüket. A nap időközben előbújt a felhők mögül és bearanyozta az előttünk álló hegyeket. Béke és nyugalom körülöttünk ameddig csak a szemünk ellátott. A köd és párapamacsok itt-ott még megültek a völgyekben, de mi gyakorlatilag a felhők felett jártunk, és tényleg! :-)

Rövid gyaloglás után elértünk Manjarín nevű településhez, amely összesen egyetlen darab házból áll és többek között arról is nevezetes, hogy itt olyan táblák vannak elhelyezve, amelyek a világ minden tája felé mutatnak az adott város nevével és távolságával együtt. Sajnos azonban, ahogy öt évvel ezelőtt, úgy most sem találtam Budapest táblát. :-( Ezzel szemben Pécs, Szeged feliratot igen, sőt, még egy piros-fehér-zöld magyar zászlót is Kecskemét felrattal! Hajrá magyarok! :-)

Manjarínnál már azt hittük, hogy nem lesz több köd és pára, de tévedtünk. Innen még majdnem egy órát araszoltunk hegynek felfelé és megint belegyalogoltunk a felhőbe. Lassan már nem is tudtuk, hogy éppen miben botorkálunk, köd, felhő, vagy egyszerűen csak pára, összemosódott az ég és föld körülöttünk. Az orrunkig alig láttunk, a hajukról csepegett a lecsapódott nedvesség, mindenünk nedvesen csillogott,... és mégis annyira jó volt! :-)

Lassacskán elértük a hegycsúcsot és megkezdtük az ereszkedést. Amint a felhőszint alá süllyedtünk, kitisztult körülöttünk a tér és már megint elláttunk messzebbre is. Gyönyörű tájakon haladtunk, virágokkal szegélyezett úton, birkacsordákkal a láthatáron, minden teljesen ideálisnak tűnt. Elértük végre El Acebo települést, ahol annak idején Zolival megszálltunk. Most azonban a falu szélén lévő első albergue bárjánál megálltunk, mert farkas éhesek voltunk már akkorra, elvégre reggel óta nem sikerült enni ugyebár... A teraszon találkoztunk Beatricével, a vékony hangú mexikói kiscsajjal, aki aggódva mutogatta nekem a csípéseit... Hm, két nappal ezelőtt Muriasban egy szálláson voltunk vele és nekem is volt egy-két csípésem azóta. Próbáltam megnyugtatni, hogy szerintem nem poloska, hanem inkább pók csípések lehetnek, mert nem annyira pirosak, de azért nem voltam benne száz százalékig biztos.... Jól feltöltöttük energia raktárainkat a szokásos menüvel (tortilla, frissen facsart narancslé, café con leche) majd mentünk tovább. 

Innen aztán nem sokat fotóztam, mert az út meglehetősen bokagyötrő volt lefelé. Sokkal hamarabb jött a kritikus, köves szakasz, mint ahogy a 2009. évi kiadású kis piros, rongyos útikalauzom előre jelezte, ugyanis már El Acebo után, még jóval Riego de Ambrós előtt gyakorlatilag csak csigatempóban tudtunk lefelé haladni. Amikor elértünk Riegóba, muszáj volt megint megállnunk egy kicsit, mivel akkorra már a nap is hétágra sütött. Szerencsére az egyik villanyoszlopon sajátos módon egy gitárra felfirkantva jelezték, hogy a szomszédos boltban fincsi "zumo naranja natural", azaz frissen facsart narancslé kapható 2 euróért, így gyorsan leparkoltunk egy tíz percre. A gitár mellé akasztott bakancs csak ráadás volt a feeling miatt. :-) Innen még másfél órát ereszkedtünk lefelé nagyon szép erdős, ligetes részeken és már két óra is lehetett, amikor leértünk Molinaseca településhez. Olyan meleg volt, hogy a várost átszelő kis folyóban néhányan fürödtek. Érdekes volt látni ugyanazt az alacsony növésű platánsort (bár nem vagyok benne biztos, hogy platán, de a levele nagyon hasonlított hozzá), amelyet öt évvel ezelőtt az árnyat adó lombkoronájától megcsupaszítva láttam ugyanitt. 

Kis pihenő után tovább folytattuk utunkat Ponferrada felé. A nap jócskán bedurrantott és teljesen készen voltunk tőle, így a város határában muszáj volt megállnunk egy uszoda parkolójában, ahol valamicske árnyékra leltünk. Aztán valahogyan bevánszorogtunk a municipal alberguéig, ahol még sikerült alsó ágyat is kapnunk! Sajnálom, hogy este már nem fotóztam, mert egészen jó kis szállásunk volt, akarom mondani egyáltalán nem kicsi, hanem elég nagy, több száz ágyas. Ennek ellenére nagyon kellemes hely volt, szép kerttel, nagy konyhával és étkezővel, árnyékos kerti ülésekkel, még lábáztató medence is volt, bár erről nekem meg volt a saját véleményem... A szobák kissé zsúfoltak voltak, mi egy 34 ágyasba kerültünk, de legalább minden tiszta volt. Itt találkoztam először olyan megoldással, hogy a wifihez mindenkinek egy kódot kellett tépnie egy automatából. A szálláson találkoztunk Danival, aki már néhány nappal előttünk odaért, de az ő útja Ponferrádában befejeződött és a hazautazásáig ott segédkezett a hospitaleróknak. Este sütött egy rakás palacsintát, amivel nagy népszerűségre tett szert, persze bennünket is megkínált vele. Én az Órbigóban vásárolt és azóta cipelt padróni paprikát sütöttem meg, azt is nagyon szerettük! :-) Aztán később kimentünk a szupermarketbe és vettem másnapra bagettet meg egy nagy literes gyümölcsjoghurtot, csak hogy legyen megint mit cipelnem magammal, ha netán a hátizsák súlya nem lenne elég. :-)

A bejegyzés trackback címe:

http://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr9712681391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.