El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útja

Andrea az El Caminón

El Camino 2016., 23. nap: Hospital de Órbigo - Murias de Rechivaldo - 22 km

El Camino zarándokút - 2016. június 22.

2017. június 19. - Andrea2

A nap főszereplői David és Pedro, de találkoztunk még egy különös erdélyi fiúval is, na meg a hátikosaras német pasival, aki nem lett a kedvencem. És volt egy lábcsók is. :-)

0_el_camino_sziv.jpg

Reggel fél 7 körül lecuccoltunk az emeletről, de a hospitalerák még nem voltak lent, így nem tudtunk elbúcsúzni tőlük. Szerencsére Don Manueltől  már este elköszöntünk, mert azt mégsem várhattuk el tőle, hogy kora reggel felkeljen miattunk. Ittunk egy kávét az automatából, aztán elindultunk. A település végén elérkeztünk ahhoz az útelágazáshoz, ahol 5 évvel ezelőtt az egy kilométerrel rövidebb utat választottam egyenesen előre a kukoricaföldek között. Most azonban nem siettünk, sőt, szóval a 16 km-es jobbra forduló utat céloztuk meg. Visszatekintve Órbigóra még éppen sikerült elcsípnünk a napfelkeltét. :-)

Az első faluban, Villares de Órbigóban egy szép kőkereszt fogadott bennünket, ahol megálltunk reggelizni és persze egy café con lechét is leküldtünk, mint rendesen. A szemközti albergue tűzfalára érdekes motívumokat, száradó ruhákat felfestve csalogatták be a zarándokokat. Pár lépéssel arrébb gyönyörű kardvirágok pompáztak, Erika alig tudott betelni az illatukkal. :-) A következő faluban pedig egy hatalmas kutya feküdt keresztben az úton és egyáltalán nem zavartatta magát érkezésünkkor. Úgy tűnt, nagyon békés napnak néztünk elébe...

A falusi idillt fokozandó egy tehenészet mellett haladtunk el Santibánez de Valdeiglesias határában, ahol cuki bocik bámultak ránk álmosan a karámjaikból.

Elsétáltunk egy zarándoknak öltöztetett madárijesztő mellett, amikor saját nyelvünkön köszönt ránk egy fiatalember. Szép jó reggelt, sziasztok! :-) Nagyon meglepődtünk és természetesen örültünk a magyar szavaknak! Ez a fiú is a címeres felvarrómról ismert fel bennünket, mint már néhányan az út során. Beszélgettünk és együtt gyalogoltunk Zsolttal egy darabig, aki elmondta, hogy Marosvásárhelyről indult és június 10-én kezdte meg a zarándoklatát Saint Jean Pied de Portból. Úristen! 11 nappal később indult nálunk és ugyanott tart, ahol mi! Na ennyit a tempónkról.. :-) Zsolt elmesélte, hogy az első nap délután 5 órakor vágott neki a Pireneusoknak és az éjszaka a hegyekben érte. Egy kisebb barlangban húzta meg magát reggelig és azóta sem szállt meg alberguékben, hanem inkább a természetben keres menedéket. Mosni és fürdeni patakokban  vagy folyókban szokott. Furcsa volt a felszerelése is, jobban mondva inkább a miénk volt egy kissé modernizált az övéhez képest. Egyszerű, de erős bőrbakancs, egy teljesen átlagos vászon hátizsák, nagy karimájú kalap, semmi fakszni, semmi technikai cucc, semmi kényelmi megoldás. Egy kicsit el is szégyelltem magam, hogy mennyit tudunk nyivákolni, hogy ilyen márka, meg Gore-tex, meg technikai póló, meg air-conditioner hátizsák, meg tudomisénmi, ez a fiú meg csak rója a kilométereket mindezek nélkül. Hm. Áradt belőle az őserő, gyönyörű fogsorával egyfolytában mosolygott és az ízes beszéde egészen különlegessé tette a fiút. Csupa természetesség volt és nekünk valamiért találkoznunk kellett vele aznap. Lehet, hogy pont azért, hogy mindezekre ráeszméljünk, ki tudja?

12_el_camino_ut.jpg

Ahogy haladtunk előre, egyszer csak elértünk egy pihenőhelyhez, melyről akkor még nem tudtam semmit. Megálltunk, majd néhány kedves invitáló szó után elfogadtuk a felkínált szeletelt görögdinnyét. Zsolt nem tartott velünk, ő ebben is különc volt, talán a büszkesége nem engedte, hogy megálljon, így elköszöntünk tőle. Akkor még nem tudtam, hogy milyen helyre csöppentünk, csak itthon eszméltem rá, hogy ki is volt valójában a vendéglátónk... A farönkökre kihelyezett tálakban gyümölcsök, főtt étel és mindenféle csemege kínálta magát, a kis pavilonnál pedig üdítőket, hideg vizet és frissen facsart narancslevet lehetett tölteni és mindezt teljesen ingyen! Kisebb-nagyobb ülőalkalmatosságok, pokrócokkal letakart kanapék szolgálták a zarándokok kényelmét, akik akarva-akaratlanul is megálltak néhány perc erejéig. Kivéve Zsoltot, de ő más kategória... Mi természetesen nem tudtunk ellenállni a csábításnak és lerogytunk az egyik pamlagra, ahol elmajszoltunk néhány szelet dinnyét és csillapítottuk szomjunkat. Pihentünk és nagyon, de nagyon jól esett!

Az El Camino útvonala mellett kialakított oázisnál utolért bennünket az a spanyol iskolás csoport, akikkel előző este Órbigóban együtt szálltunk meg. Megismertem a lányokat, akikkel a konyhában rizst főztünk, ők is megismertek és kedvesen köszöntek ránk. Az oázis házigazdája egy bizonyos David, akinek akkor nem tudtam a nevét, csak azt, hogy nagyon szép kék szeme volt és olyan szuggesztív személyisége, hogy az iskolás csoport kamasz diákjai némán csüggtek minden szaván. Nem értettük, hogy miről beszélt a spanyol fiú, de azt érzékeltük, hogy valami egészen különös atmoszférát teremtett maga körül, mert még a kísérő tanárok is nagy figyelemmel hallgatták. Később, már itthon tudtam meg, hogy az egykori spanyol üzletember, David Vidal 7 éve áll a zarándokok szolgálatában és segíti őket, bennünket a tőle telhető legnagyobb odafigyeléssel, a legegyszerűbb módon... La Casa de Los Dioses - Isten Háza - így fordítható az oázis neve, amelyet szinte az utolsók között volt szerencsénk meglátogatni, mert David 7 év után befejezi önkéntes vállalását és visszatér Barcelonába a családjához. A poszt elején látható fehér kövekből formázott szívet is nála fotóztam, jól illusztrálja azt az érzést, ami megérintett bennünket azon a helyen.

A húsz perces pihenő után továbbindultunk és hamarosan elértünk a Cruz de Santo Toribio kőkereszthez, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elénk, elláttunk egészen Astorgáig.

Aztán elindultunk a völgybe, ahol az út szélén egy idősebb spanyol gitározott és énekelt. Erika az egész út alatt spanyol gitárzenére vágyott, amit most másodszor kapott meg - az elsőt Sansol után - tehát magától értetődő természetességgel pattant a spanyol virtuóz mellé és danolásztak együtt. 10 perccel később már San Justo de la Vega elővároson haladtunk keresztül, ahol egy szomjas zarándokszobor jellemezte akkori állapotunkat. A hőségtől már éppen kitikkadni látszottunk, így Astorga határában az első bár teraszán lehuppantunk. Kisvártatva egy különös zarándoktárs telepedett le a szomszéd asztalhoz, akinek csak a hátizsákja volt még különösebb, tekintve, hogy egy vesszőből font szennyestartó kosárból készült... Nem lehetett valami gerinc-simogató a viselése... Jobban szemügyre véve, volt azon minden, félhold, kereszt, hatágú csillag és persze a zarándok szimbólum, a kagyló. Később a hátikosár (mégsem nevezhetem hátizsáknak :-)) német gazdáját közelebbről is megismertük, bár ezt inkább kihagytam volna... Erről majd lentebb még lesz szó.

Már el is felejtettem, hogy micsoda meredek kaptató vezet felfelé Astorga óvárosába, szóval a meglepetés erejével hatott, amikor a déli rekkenő hőségben meg kellett másznom azt a néhány métert. Nem álltunk meg a municipal alberguénél, mivel az Astorga utáni legközelebbi faluban akartunk megszállni. Ahogy tovább lépkedtem néhány métert, azonnal felismertem azt a kis teret, ahol annak idején hármasban pihentünk Enriquével és az öreg Emilióval. A rózsaszín virágok most is romantikus hátteret kölcsönöztek a kedves emlékű padnak, mint ahogy 5 éve is ugyanezek a rózsabokrok adták a keretet meghitt pihenésünkhöz. Szép emlékek... :-)

26_el_camino_pad.jpg

Ezek után Astorga túl urbánus volt nekem, mentségére legyen szólva szebbnél szebb fajanszokkal burkolt kirakatokkal próbált kárpótolni, mint például ez az óra- és ékszerbolt is.

A katedrálisban elég sok időt töltöttem el 2014-ben, amikor Don Manuel volt olyan kedves és elhozott ide bennünket Mártival, most tehát nem mentünk be. Akit érdekel, az megcsodálhatja a képeket a hospitalera naplóm 14. napjánál.

32_el_camino_astorga.jpg

Egy nagy adag jeges limonádé után elindultunk a városból kifelé. Útközben még elhaladtunk az egyik kedvenc feliratom mellett: GUIA SENOR MI CAMINO - Az Úr vezesse utamat!

33_el_camino_astorga.jpg

Lassan kiértünk a városból és azon az úton gyalogoltunk Murias de Rechivaldo felé, ahol anno Enriquével együtt jártuk meg ezt a szakaszt. Csak valahogy most sokkal lassabban telt az idő. Nem is értettem, már rég ott kellett volna lennünk, de alig akart előkerülni az a bizonyos kút, ahol 5 évvel ezelőtt Zolival találkoztam és megtörtént a stafétaváltás a két fiú között. Végre azonban felbukkant a virágok között a kerti csap és már csak néhány száz méterre voltunk az alberguétől. Valahogy ez az út is sokkal hosszabb volt, mint amire emlékeztem, biztosan megnőtt azóta... :-)

Az alberguét viszonylag könnyen megtaláltuk, ám akkor még nem sejtettük, hogy milyen különös helyre csöppentünk. Rajtunk kívül csak két másik zarándok volt a szálláson. Az egyik a fonott-háti-kosaras német pasi, a másik pedig egy fiatal mexikói lány, Beatrice. A hospitalero finom narancslével kínált bennünket, nagyon jól esett. Csak két emeletes ágy volt a szobában, a többi szimpla ágy, süppedős, puha matracokkal. Úgy döntöttem, hogy azon a napon kirakom a hálózsákomat a napra levegőzni, mert igencsak szeles idő volt, azt reméltem, hogy jót teszek neki. Hát, nem tudom... Mosni a szemben lévő kerti csapnál lehetett, a ruhák pedig ezután mentek a szárítókötélre a hálózsákkal együtt lengedezni a szélben. A hospitalero nagyon kedves volt, bemutatkozott, Pedrónak hívták. A fürdő tisztán ragyogott, a mosdón egy pohár vízben még rózsaszál is illatozott! Amíg Erika zuhanyzott, addig én bent írtam a naplómat az ágyon, de a kosaras német pasi a szobában edzett, ami egy idő után marhára idegesített. Nem értettem, hogy miért nem megy ki a jó levegőre, miért kell neki beizzadnia egy zárt térben, ahol rajta kívül mások is vannak, de a legszörnyűbb az volt, hogy mindeközben lihegett, fújtatott, szuszogott, szenvedett, én meg egyre idegesebb lettem tőle. De nem szóltam, mert hát tolerancia, meg ilyenek... hát ez elég hülyén hangzik most is, de mindegy, valamiért ezt meg kellett tapasztalnom. Eközben Erika egész más dolgot tapasztalt meg a zuhanyzás után... Azt történt, hogy amikor kicsoszogott a fürdőből a fájós lábával, Pedro észrevette a bedagadt bokáját, leültette a padra, keresztet vetett a bokájára, majd a kezébe vette és megcsókolta! :-) Hát igen, mondhatnám azt is, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel..., de én miért kaptam a fújtató kosaras német pasit, hol az igazság? :-)

Amíg a ruhák száradtak, addig elmentünk vacsorázni egy közeli kisvendéglőbe. Akkora húst kaptunk, hogy alig bírtuk megenni! Mire visszaértünk a szállásra, Pedro füstölőket tett a szobába, ettől nagyon kellemes illat lett. (Legalább elnyomta a német pasi izzadt szagát, fúúúj!) 9 órakor a német le akarta kapcsolni a villanyt, miközben én még írtam a naplómat. Amikor szóvá tettem, hogy én még írni szeretnék és még nincs is 10 óra, akkor nem átallotta azt mondani nekem, hogy menjek ki az udvarra, ott még világos van. Na azt már nem! Bárkinek megtettem volna, de pont neki, aki a szobában edzett és nem volt képes kimenni az udvarra... na neee! Egy kicsit rossz érzés volt bennem ezek után, mert valahogy belepiszkított az idealizált camino képbe ez a jelenet, de legalább adott egy kis muníciót másnapra, amin elmélkedhettem...

A bejegyzés trackback címe:

http://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr5812604365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.