A nap, amikor újra láthattam Don Manuelt és egy kis időre hospitalera is lehettem! :-) 

Ma nagyon rövid távolságot terveztünk, mivel Hospital de Órbigo volt a célállomás. Nagyon szép emlékek fűztek ahhoz a helyhez, hiszen 2014-ben ott töltöttem 2 hetes szolgálatomat, mint önkéntes zarándokfogadó. Erika lába sem volt még tökéletes, jó hogy egyáltalán folytatni tudta az útját, így tehát mindenképpen Órbigóban szándékoztunk megállni. Nem keltünk túl korán, az alberguében még meg is reggeliztünk, aztán szép lassan elindultunk. A tempót most Erika diktálta, de én egyébként is inkább mögötte szerettem haladni, ráérősen fotózgatni, lemaradni, eltévedni... :-) 

Még viszonylag kora reggeli időben gyalogoltunk, amikor áthaladtunk az első lakott településen, San Martin del Caminón, ahol a reggeli nap sugarai éles kontrasztot rajzoltak egy rácsos kerítésből az apró kockakő burkolatra. Ebből született a fenti csíkos-rácsos-rombuszos-négyzetes fotó, ahol még az előttem haladó peregrina társam nadrágja is csíkossá vált. Apró kis gyöngyszemek az El Caminón... :-) Később persze megint jöttek a virágos mezők és velük együtt a hőség is.

Egy brazil házaspárral már egy ideje kerülgettük egymást, akik ugyanott szálltak meg előző este, ahol mi. Nagyon sántikáltak, mindkettőnek erősen fájt a lába. Úgy gyalogoltak, hogy a pasi az egyik lábán cipőt, a másikon pedig papucsot viselt és elég gyakran szünetet tartottak. Egy árnyékos hídnál mindannyian megálltunk, ahol egy kicsit beszélgettünk velük és közben erőt gyűjtöttünk a továbbiakhoz.

Fél 12-re már el is értük Hospital de Órbigo határát, ahol az út mentén egy térkép fogadta a városba térő zarándokokat. 

Csupán néhány száz métert kellett még gyalogolnunk és már ott is voltunk az El Camino leghosszabb hídjánál, ami  oly kedves volt a szívemnek! Annyiszor sétáltam át rajta langyos nyári estéken, amikor kijöttünk egy kicsit az alberguéből az önkénteskedésem idején, de emlékeztem arra a napra is, amikor először haladtam át a köves burkolaton elgyötörve egy 36 km-es hosszú gyaloglás után. Mintha csak tegnap lett volna, oly élénken éltek bennem az emlékek. Most pedig újra itt vagyok, szinte hihetetlen...! :-) 

Érzelmektől, na meg a forró napsütéstől is meglehetősen felfűtve lépegettünk tovább az albergue felé. A szívem a torkomban dobogott arra gondolván, hogy vajon megismer-e még Don Manuel, akit nagyon megszerettem az alatt a két hét alatt, amit 2014-ben eltöltöttem a szállásán. Róla azt kell tudni, hogy a település nagy tiszteletben álló papja, egyben pedig a Máltai Lovagrend által fenntartott Albergue Parroquial vezetője. Ezen a szálláson magyar önkéntesek adják a szolgálatot nagyjából két hetes váltásban, de van aki hosszabb időt is eltölt itt hospitaleraként. Ilyen volt Klári is, akit még 2011-ben ismertem meg, amikor szinte egy időben készülődtünk az első utunkra. Tudtam, hogy most ő lesz a szálláson és előző nap meg is írtam neki, hogy ma érkezünk.

Délben érkeztünk az alberguéhez, a kapu nyitva volt, mi pedig beléptünk. Annyira izgatott voltam! Az udvar üresen állt, sehol senki, de minden olyan ismerős volt, mintha csak tegnap mentem volna el innen. Leültünk a padra és vártunk. 10 perc múlva hátramentem a hátsó kertbe, hátha ott vannak a hospitalerák, de csak néhány idősebb úriembert láttam beszélgetni, akik egy ismerős alakot vettek körül. Amikor betoppantam az udvarra, ez az ismerős alak felém fordult... és én nem tudtam megállni, hogy ne szaladjak oda hozzá és ne ugorjak a nyakába! :-) Istenem, még most is a libabőr futkos a hátamon, ahogy rám nézett Don Manuel és azt mondta "Áj rrrrimemberrr júú!" (Emlékszem rád..) Annyira drága volt! Puszi-puszi, majd mondta, hogy üljek le elöl a padra, majd mindjárt jön. Így is lett, az idősebb úriemberek elmentek, aztán odajött hozzánk Don Manuel. Bemutattam neki Erikát, elmondtam, hogy most zarándokként tértem vissza ide és nagyjából azt is, hogy mi történt Erika lábával. Kérdeztem, hogy hol vannak a hospitalerák, mire Don Manuel azt válaszolta, hogy dolguk van Astorgában, majd hamarosan jönnek. Közben befutott két fiatal koreai lány, őket is leültettük a padra, aztán elkezdtek szálíingózni a zarándokok. Egyszer csak odajött hozzám Don Manuel, megfogta a karomat és viccesen betessékelt a hospitalera asztal mögé és azt mondta, hogy "vorrking, vorrrking" (dolgozz, dolgozz). Annyira cuki volt, ahogy elém tolta a regisztrációs füzetet és mutatta, hogy kezdjem el becsekkolni a zarándokokat, ő meg hátravezeti őket a szobába. Így is történt, boldogan kezdtem neki az ismerős feladatnak. Jól összedolgoztunk az atyával, én regisztráltam, pecsételtem, beszedtem a pénzt, ami ment a boxba, ő pedig megmutatta az ágyakat és kiosztotta a helyeket a zarándokoknak. Elég szigorú volt, a fiatalokat az emeletes ágy felső szintjére rakta, az idősebbeket pedig alulra, nem volt kecmec. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy mi melyik szobába menjünk, akkor mindig azt mondta, hogy várjunk még, majd ha megjönnek a lányok, akkor megkapjuk a helyünket. Az volt még vicces, amikor jött néhány olyan zarándok, akikkel előzőleg még Leónban vagy az úton találkoztunk, ők nagyon meglepődtek, hogy miért én regisztrálok ebben az alberguében... :-)

Már 14 főt becsekkoltattunk, de a lányok még nem voltak sehol. Közben Don Manuel elmondta, hogy egyre többen szállnak meg az alberguében, júniusban már érezhető, hogy sokan járják az utat, de mindig szeptemberben vannak a legtöbben. Fél 3 körül járt már, amikor megérkeztek a magyar hospitalerák. A két fiatal lányt nem ismertem, ezért a hospitalera asztal mögött ülve eleresztettem azt a poént, hogy "Do you speak Hungarian? - Yes, we do. - Me too." (Beszéltek magyarul? Igen. Én is.), de nem nagyon ült a poén, láthatólag meg voltak lepődve a lányok, hogy mit keres egy idegen nő a hospitalera asztalnál. Na mindegy, bemutatkoztunk, aztán persze jött Klári is, puszi-puszi, majd végül Don Manuel megbeszélte velük, hogy Erikával a fenti kétágyas szobába cuccoljunk le. Annyira drága volt az atya! Hát ezért nem akarta, hogy a lenti közös szobákban foglaljunk el egy-egy ágyat. Újra abban a szobában voltam tehát, ahol két évvel azelőtt az első éjszakát töltöttem, mielőtt beköltöztem volna a hospitalera szobába. Később lementem a kertbe is egy kicsit körülnézni, ott volt még a kereszt mögött a rozmaring bokor, amit annyira szerettem és a bakancsos virágtartó is ugyanúgy betöltötte szerepét, mint régen.

Őszintén be kell valljam, hogy az ottlétünk nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem, a magyar hospitalerák cseppet sem szenteltek nagyobb figyelmet nekünk, mint más nemzeteknek és ez valahogy nem esett jól. Talán csak Annával tudtunk egy kicsit beszélgetni, aki elmondta, hogy innen majd Muxiába megy hospitalerának éppen akkor, amikor nagyjából mi is terveztük a megérkezésünket, vele tehát még valószínűleg találkozni fogunk. Este még elmentünk a templomba, ahol Don Manuel celebrálta a misét, az nagyon szép volt és jót tett a lelkemnek. Később még a konyhában segítettem egy 16 fős madridi diákokból álló csoportnak megfőzni a rizst. Aranyosak voltak a tinédzser lányok, serénykedtek a vacsorával, de a rizs kifogott rajtuk, de közösen megoldottuk és nagyon hálásak voltak érte. Később velük még találkoztunk az úton. Eljött az este is, elbúcsúztunk Don Manueltől, mert reggel korán akartunk indulni és akkor erre nem lett volna mód, aztán nyugovóra tértünk.