Ez egy színváltós nap. Mi az? Balra nézve vörös, jobbra nézve zöldes-szürke? A posztból kiderül majd, mint ahogy az is, hogy mi a túró az a favicon?

Reggel 7-kor léptünk ki a szállás ajtaján és hamarosan azon a meredek kavicsos lejtőn kellett lebotorkálnunk, ahol előző este oly nehezen másztam fel. A domb tetejéről nagyon szép kilátás nyílt Puente la Reina városára. Láttuk, ahogyan egyre többen keltek át a hídon, ők valószínűleg a municipal szállásról csatlakoztak az útra.

A vakmerő fekete meztelencsigák még mindig keresztben vonaglottak az úton, de lassanként megszoktam a jelenlétüket. Az égen felhők gyülekeztek, melyek később az emelkedő hőmérséklet és a napsütés hatására hamarosan feloszlottak, szerencsére. A búzatáblák többsége még zölden ringatózott a reggeli szellőben, de néhány helyen már aranyló mezőket is láttunk. A legjobban az tetszett, amikor egymás szomszédságában egy éretlen zöld és egy érett aranyszínű búzamező váltogatta egymást.

A vágyott virágos rétekből ma sem szenvedtem hiányt. Csodálatos sárga virágú bokrok szegélyezték az utat amerre csak haladtunk és olyan finom illatot árasztottak, hogy többször is megálltam mellettük egy kicsit szippantani! :-) Nagyon kellemes érzés volt ilyen körülmények között gyalogolni, a látvány önmagáért beszélt!

Egy meredek emelkedőn felkaptatva egy kis faluhoz érkeztünk, ahol egy érdekes megoldású önkiszolgáló bárt találtunk. A zárható helyiséget ugyan nyitva találtuk, de mindössze néhány szék, asztal és egy kávéautomata volt benne. Szükség esetén nem rossz, de mi ennél többre vágytunk, így nem táboroztunk le, hanem mentünk tovább.

Ismét színváltós búzatáblák és szőlőültetvények mellett vezetett az út, majd a messzeségben megpillantottuk a dombtetőre épült Cirauqui városát.

Fél 10-re értünk fel a városkába, ahol az első pékségnél megálltunk megreggelizni. A padon elfogyasztott fincsi croissant és banán mellé persze itt is csak automatás kávé jutott, de így jár, aki válogat. Nesze neked finnyáskodás... Az első pihenő után rögtön egy meredek utcát kellett megmászni, majd az út egy kis térről a boltíves árkádok alatt folytatótott...

Pár perc múlva egy érdekes világtérképet csodálhatunk meg, melyet nagy gondossággal nyírtak zöldellő növényekből. 11 óra körül érkeztünk a Canal de Alloz táblához, ahol megint bevillant egy régi emlék. Emlékeztem, hogy 2011-ben a legnagyobb hőségben értünk ide, ahol minden csupa kopár volt és kiszáradt növénymaradványok szegélyezték az út szélét. Ezzel szemben most színes virágok, pipacsok és dús útszéli gaz burjánzott mindenütt. Elő is kerestem a régi fotót és egymás mellé tettem a két képet.

Pipacsokkal szegélyezett útból bőven jutott még a későbbiekben is, sőt egy érdekes, lilás kalászú, selymesen ringatózó útszéli növényt is ültettek a tiszteletemre.. A fene tudja miféle növény lehetett, városi lány létemre még a zöldborsó felismerése is nehézséget jelentett, de erről majd később... :-)

Fél 3 körül már Estella utcaköveit koptattam, amikor majdnem ráléptem a blogom faviconjára! Ha fölnézel az aktuálisan megnyitott lap legeslegtetejére, akkor ott balra a lapfülön láthatod azt a kis pici ikont, amit éppen erről az útjelző kőről mintáztam annak idején... Na, az a favicon. :-)

Továbbhaladva egy szomorú látvánnyal kellett szembesülnünk. Egy híd közepén megálltunk, ahol a híd bal oldalán a folyó vörös színűvé válva hömpölygött lefelé, de jobbra tekintve a víz még zöldes-szürke színben érkezett a hídhoz. A csúnya elszíneződést egy zsilipszerű műtárgy okozta, ahonnan zavartalanul ömlött az ipari szennyvíz a folyóba...

Hogy, hogy nem, Estellában ismét csak az 5 évvel ezelőtt is igénybe vett szálláshoz kanyarodtunk. Persze ezt is meg tudom magyarázni. :-) Az Albergue Anfas a maga nemében különleges szállás, ahol rehabilitációs jelleggel olyan önkéntesek szolgálnak, akik valamilyen lelki sérülésben szenvedtek vagy éppen abból lábaltak ki. Nekem nagyon kellemes emlékeim voltak erről a helyről, mert annak idején kifejezetten segítőkész, kedves emberek lesték minden kívánságunkat és nem utolsó sorban ingyenesen lehetett használni a mosógépet is. Erikának sem volt semmi ellenvetése, hogy ismét erre a helyre menjünk, így hát megint ugyanabban az alberguében kötöttem ki, mint 5 évvel ezelőtt... Ez így egy kicsit furcsának hathat, tekintve, hogy már az 5. napnál jártunk és minden áldott nap ugyanott szálltam meg, mint anno, de egyszer majd csak megszakad ez a folyamat is... Annyi különbség mindenesetre volt a régi és a mostani viszonyok között, hogy most egyáltalán nem volt tele a szállás, válogathattunk az ágyak között és később sem telt meg a szoba.

Fürdés, mosás után bementünk a városba, ahol bóklásztunk egy kicsit. Kerestünk egy szupermarketet, bevásároltunk vacsorára, aztán leültünk egy teraszra és ittunk egy-egy pohár vino tintót. Később, az egyik édességbolt mellett földbe gyökerezett a lábam az ámulattól, annyira ínycsiklandó csokoládék kínálgatták magukat! Erős jellem lévén ellenálltam és csak egy fotót engedtem magamnak, aztán egész este azon bánkódtam, hogy miért is nem mentem be a boltba... :-)