A nagyvárosok után végre a természet is megmutatta az arcát, nem is kicsit..., majd megtörténtek az első nagy találkozások is. :-)

6:25-re állítottam be az órát, de még így is elég nehezen keltem fel. Halkan kivittem a cuccaiat a konyhába, nem akartam Michelt zavarni, de végül ő is felkelt és készített nekem kávét. Jól indult a napom! Michel még maradt itt egy pár napot, nem sietett, pihentette a lábait. Megkávéztunk, aztán elbúcsúztam Micheltől és elindultam a nagy útra! Előző nap leírtam a menetrendet, mivel vasárnap lévén csak félóránként járt a metró. 7:25-kor pontosan  be is gördült az állomásra, alig voltak rajta utasok. Néhány megállót kellett csak utaznom Vilar de Pinheiro megállóig és úgy gondoltam, hogy ez elegendő idő lesz arra, hogy a teleszkópos túrabotomat kinyissam és megfelelő méretre állítsam. Csavargattam, húzogattam a három részes botot, de csak az alsó és középső részt sikerült kinyitnom, a legfelsőt nem. Bosszantott a dolog, de csak magamat okolhattam érte, hogy nem állítottam be még a szálláson. Így történt, hogy a 105 cm-es helyett kb. 80 cm-es törpe botokkal indultam el, mint Chaplin a sétapálcájával. Ráadásul két példány volt belőle. :-) 

Amikor leszálltam Vilar de Pinheiro állomáson, azonnal megpillantottam az első sárga nyilat az egyik beton oszlopra felfestve. Jó érzés volt! :-) 3/4 8-kor kezdtem meg a gyaloglást. Elindultam a nyíl irányában és alig vártam, hogy végre kiérjek a városból, magam mögött hagyva a köveket és az aszfalt utakat. Na, erre várhattam! Akkor még nem tudtam, hogy milyen hosszan kísérnek majd az apró gránitkövek és milyen gyakran kell majd bokagyötrő köves úton haladnom.

John Brierley: Camino Portugués című útikönyve alapján tájékozódtam, na meg persze a felfestett sárga nyilak és kagyló jelek mutatták az irányt. Külvárosi, kertes városrészen haladtam keresztül, ahol vasárnaphoz méltóan a forgalom minimális volt. Az időjárásra sem panaszkodhattam, kissé felhős égbolt mellett kellemesen enyhe hőmérsékletben bandukoltam, szinte tökéletes idő a gyaloglásra. Nagyon élveztem az út reggeli hangulatát! Ahogy csendben baktattam az úton, egyszer csak hirtelen elém ugrott egy kutya! Olyan gyorsan perdült elém, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, egy pillanatra lemerevedtem, de szerencsére nem estem pánikba. Jól is tettem, mert a kutya nem akart egyebet, mint társként szegődni mellém az álmos vasárnap reggeli egyhangúságban. Közepes méretű keverék kutyus volt, aki többször is jelét adta, hogy immáron hozzám tartozik. Előre szaladt 5 métert, majd hátrafordult és rám nézett, mintegy jelezve, hogy tiszta a terep, mehetünk. Aztán neki iramodott, előre szaladt 20 métert, ezután vissza hozzám, rám nézve megint, hogy mehetünk... és így továbbb legalább 1,5 kilométeren keresztül! Már-már úgy tűnt, hogy egészen Santiagóig elkísér, de aztán valahol megunta a dolgot és lemaradt. Sokáig mentem még külvárosi kertes házak között, de végig apró gránitköves úton. Nem erre vágytam. Éreztem, hogy a kő nem tesz jót a lábamnak. Megéheztem, erre éppen egy helyes kis bár került elém, aminek a teraszán jól megreggeliztem. Meglepődtem, hogy milyen olcsó volt, 1,45 euróba került egy finom kávé és egy friss croissant.

Elindultam, bár itt a bárnál kissé elbizonytalanodtam, mert az útikönyv szerint egyenesen tovább kellett volna haladnom, a nyíl viszont jobbra fordulva mutatta az utat. A nyíl után mentem, bár szerintem a Brierley könyv szerint is ugyanoda jutottam volna. Sokáig nem találkoztam egyetlen zarándokkal sem, furcsa is volt a francia úthoz képest, ahol ilyenkor már több tízen köszöntek rám buen caminóval. Aztán végre meghallottam az első ismerős köszönést egy apró termetű spanyol peregrinótól. Olyan gyorsan haladt el mellettem bot nélkül, mint a golyó! Sokáig mentem még a bokagyötrő köves úton, amikor végre feltűnt egy folyón átívelő kőhíd. Na, itt biztosan vége lesz a köveknek - gondoltam - de csalódnom kellett, mert a híd is gránitkövekkel volt burkolva. Őrület! Na mindegy, a víz látványa legalább egy kis ízelítőt adott a természet szépségéből.

A hídon átkelve egy emelkedőt kellett legyűrnöm, ahol először egy fiatal lány haladt el mellettem. Nagyon pici hátizsákot cipelt, ezért nem is voltam biztos abban, hogy ő is peregrina, de aztán később találkoztunk a szálláson. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még el is kellett jutnom, nem is akárhogyan...! Szóval, az emelkedőn rengeteg biciklis gyakorolt egyforma szerelésben. Biztosan valami sportegyesület tagjai lehettek, mert rajtuk végképp nem láttam semmilyen túrafelszerelést. Nagyon kedvesek voltak, mindegyikük köszönt és mosolyogtak, bíztattak. Én is őket, amikor felfelé tekertek. :-) Végre kevesebb lett a kő, elvégre erdős, ligetes terepen vezetett az út. Mentem, mentem, medegéltem. Aztán megéheztem és más egyebeket is intéztem volna, így betértem az első bárba. Furcsának tűnt, hogy errefelé a bárok előtt nem láttam még sorakozó hátizsákokat, ebből is látszott, hogy itt jóval kevesebben jártak. Vagy talán mindenki a parti úton járt az óceán mentén? A kávé, süti, pisi kombó után újra elindultam, de gyanúsan vészjósló felhőket láttam az égen. Az idő is kezdett hűvösebbé válni, de legalább Rates-ig mindenképp el akartam érni. 

Ahogy mentem, egyszer csak elkezdett esni az eső. Először csak apró cseppekben, de nem akartam kozkáztatni, így a hátizsákomra felhúztam az esővédő zsákot. Így mentem tovább abban bízva, hogy az eső előbb-utóbb majd eláll. Nem így történt, hanem egyre kitartóbban esett, én pedig nem akartam bőrig ázni. Döntöttem, meg kell állnom és előbányászni az esőkabátot. Itt az alkalom, hogy felavassam az újonnan beszerzett, szuper esőkabátot, amely úgy volt kiképezve, hogy alá a hátizsák is bőven elfért, így nem csak engem, hanem a zsákot is védte. Rövid tornagyakorlatok után - melynek lényege, hogy hátrahajolva, mintegy hidat képezve próbáltam átdobni az esőkabát hátsó részét a hátizsák felett - nos, ezután teljes védőfelszereléssel meneteltem az egyre jobban zuhogó esőben. Tulajdonképpen nem volt vészes esőben gyalogolni, mert az esőkabát nagyon jól megvédett és belül sem volt nagyon fülledt, hiszen időközben a levegő is jól lehűlt. Így gyalogoltam több mint egy órán keresztül és nagyon büszke voltam magamra, hogy esőben is megy a gyaloglás. :-) Aztán egyre nehezebbé vált a dolog. A nadrágszáram átnedvesedett, majd teljesen átázott, az esőkabátról pedig a lábamon keresztül egyenesen a bakancsomba csurgott az esővíz... A lábam cuppogott a nedves túrabakancsban, arcomat vízszintesen nyaldosta az eső, miközben a szél ide-oda tépázta az esőkabátomat. Már egyáltalán nem éreztem büszkeséget, csak azt, hogy mielőbb zárt helyre szeretnék eljutni, ami lehetőleg egy zarándokszállás legyen. Ilyen körülmények között talán megbocsátható, hogy nem vettem elő a fényképezőt, bár utólag már bánom. Kezdtem szenvedni és sajnálni magam, de mégsem álltam meg Arcosnál, hanem tovább mentem Ratesig. Már 2 órája gyalogoltam az esőben, amikor végre beértem Ratesba és persze a falu legvégén találtam rá a szállásra, amikor már azt hittem, hogy lemegyek a térképről. Az apró kis spanyol peregrino és a fiatal lány valahonnan jöttek visszafelé papucsban és zsák nélkül - valószínűleg vacsorázni voltak - ők mutatták az utat a szállás felé. Végre beértem a szupi kis alberguébe, ahol szó szerint menedékre leltem!

A szakállas portugál hospitalero segített lefejteni rólam a csuromvizes esőkabátot és biztosított afelől, hogy bőven van hely az alberguében, még válogathatok is az ágyak között. Így is történt. A második szobát választottam, ahol még csak egy holland házaspár pihent, a többi ágy üres volt. Gyorsan lepakoltam a két ablak közötti ágy alsó szintjén, majd elmentem fürdeni. A zuhanyzót az udvaron keresztül lehetett megközelíteni, de akkor már nem számított az a néhány méter az esőben. Amikor már kész voltam és épp a nedves ruháimat teregettem a fedett árkádok alatt, egy bőrig ázott lány lépett be a kapun és engem kérdezett, hogy merre van a recepció. Útbaigazítottam, majd később kiderült, hogy ő is az én szobámban pakolt le tőlem balra. Ő volt Carolin, az első német lány. Alig egy óra múlva ismét egy bőrig ázott német lány tért be a szállásra, fején átázott nagy kalappal, és mondanom sem kell, hogy ő is a mi szobánkat választotta, tőlem jobbra rendezkedett be. Ő volt Sarah. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez a két német lány - akik előtte nem is ismerték egymást, engem meg pláne nem - milyen fontos szereplője lesz az utamnak. Nem sokáig kellett várnunk és ismét betért két német zarándok, ezúttal egy testvérpár, Dominik és Nikolas, akik szintén ugyanazt a szobát választották. Sarah és Carolin teljesen különbözőek voltak. Majd később mesélek még róluk, de elöljáróban csak annyit, hogy míg Carolin csendesebb, visszafogottabb lány benyomását keltette, addig Sarah egy energiabomba volt! Be nem állt a szája, beszélt, nevetgélt, és teljesen betöltötte azt a teret, ahol éppen volt. 

A hospitalerók nagyon kedvesek voltak, jól beszéltek angolul és az albergue is nagyon kellemes volt. A folyosó falát a már jól ismert azulejo csempék borították, felette pedig több ország időzónájára beállított faliórák kedveskedtek a különböző nemzetiségű zarándokoknak. Sarah későbbi visszaemlékezéseiből tudom, hogy az első emlékképe rólam az volt, ahogy a folyosón álltam a cipőtartó állványnál és csóváltam a fejem, miszerint "this is wet, very, very wet..." (ez nedves, nagyon, nagyon nedves). :-) Kértem is a hospitalerótól újságpapírt, amivel jól kitömködtem szegény szétázott bakancsomat, mert ezt olvastam az esőt megtapasztalt veterán caminósoktól. Na, most élesben próbáltam ki, vajon használ-e a tipp? 

Időközben elállt az eső és elindultam ennivalót vásárolni. Kóvályogtam a faluban, de nem találtam semmi jó helyet csak valami kocsma félét, amikor egy bolt mellett haladtam el, ahonnan épp Carolin és Sarah jöttek ki. Összefutottunk még a német testvérpárral is, majd megbeszéltük, hogy együtt keresünk egy jó kis kajáldát. Így is történt, bementünk egy étterembe, ahol nem volt elég hely, de a nagyon kedves portugál tulajdonos kinyitott nekünk egy elegáns külön helyiséget. :-) Többféle zarándokmenüből lehetett választani mindössze 5-6 euróért, amihez persze bor és egy kis desszert is járt. Nagyon jól éreztük magunkat, a fehér asztal mellett sorra bemutatkoztunk egymásnak és már ott az első este nagyon sokat nevettünk! Ja, és az egész társalgás angolul zajlott! Ugye világos? Rajtam kívül mindenki német anyanyelvű volt és a kedvemért mégis angolul beszélgetett mindenki, még ők is egymással. Annyira meghatódtam tőlük! Jól indult a caminóm! :-)